Olvass!

KönyvesBlog

Belépő Bukowski delíriumos rezervátumába

2014. május 05. -Vass-


Charles Bukowski: Nők, fordította: Pritz Péter

Trubadúr Kiadó, 2014, 456 oldal, 2542 HUF

Bukowski volt az amerikai Vian. Persze, feltehetően nem tudott róla, ha meg tudott, nem érdekelte. Mindenesetre neki is a zene, a nők és a módosult tudatállapotok voltak a gyengéi. Csak hát – derül ki a Nők című regényéből – a hetvenes évek Amerikája igen-igen különbözött a negyvenes évekbeli Párizstól. Ha utóbbi helyen Duke Ellington Chloéja jelentette az udvarlás háttérzenéjét, úgy a nyugati parton minden valamirevaló figura Iggy Pop Lust For Life című kislemezének útmutatása szerint csajozott. Vian játszotta a dzsesszt, Bukowski élvezte csak a komolyzenét. Ami Viannak a Francia Szabványügyi Hivatal, Bukowski életében az Egyesült Államok postaszolgálata. Cinizmusuk azonban összeköti őket, noha ebben is találunk azért némi eltérést. A franciánál valahogy a szarkazmus is romantikus, Bukowski viszont a reményvesztett csipkelődők közül való. Kevés kapaszkodót talál. Az egyik a vodka-narancs. Úgy nevezi, narancslé élettel.

Ahhoz képest, hogy az amerikaiak java olyasmik után kapkodott a hetvenes években, mint a lakájos szobamarxizmus, a jointba tekert buddhizmus, a fagyasztott joghurt és a vegetarianizmus, nos, szerzőnk rengeteg ivással, írással, továbbá temérdek szeretkezéssel körülírható élete hovatovább konzisztensnek tűnik. A pia, a nők és az írógép jelentették Bukowski Bermuda-háromszögének csúcsait. Másképpen mondva egy labilis figura saját maga fogva tartása céljából épített erődrendszerének bástyái ezek. Nincs menekvés. Persze jobb is talán így – a tömlöcépítő szavaiból erre következtet legalábbis az olvasó –, odakinn minden veszélyesebb volna.

Bukowski cellatársai a delírium, a szavak és az erekció. Ha kimenőt kap valamelyik, az természetesen hatással van a többire is. Éppen erről szól a Nők. Arról a látszatra roppant egyszerűnek és sebezhetőnek tűnő, valójában viszont elképesztően bonyolult és tökéletes karcerről, amelyet az említett sarokpontok egymást felerősítve vagy kioltva képeznek meg, s amelyből egyébiránt – mint arról esett már szó fentebb – a szabadulás is tökéletesen reménytelen. A nők és a szesz, no meg a nőkről írt szerelmes szonettek és átokformulák jelentik Charles Bukowski rezervátumának határköveit. Az író rezignált otthonossággal bolyong ezen az instabil Senkiföldjén.
Vagyis, csak bolyongott. Bukowski ugyanis húsz éve nem iszik, nem nőzik és nem is ír. Következésképpen nem is él. Őszinte, pontos mondatai azonban azóta is fejbe kólintanak bennünket. „A világ polgárai mást se csináltak, csak ettek, tévét néztek, a munkájuk vagy annak hiánya miatt aggódtak – és közben csak vártak” – írja például. Ő nem találta túl szórakoztatónak a világ polgárait, bár az eseményeket sem siettette sosem. Kivárta inkább, míg azok bekövetkeznek. Nem volt sok választása, de vesztenivalója sem. S hogy erről tanúbizonyságot tegyen, megírta a Bukowski-versek és a Bukowski-mítosz születésének hátterét. A Nőket. Innen olvasva, a könyv nem más, mint egy – az író pályájának elejét feltáró – vallomásos werkregény.

Elsőre úgy tűnhet, a Nők ügyesen megírt erotikus egypercesek füzére, az apró eltérésekkel ismétlődő műsorszámokat pedig csak sörök szisszenése választja el egymástól. Elsőre tényleg így tűnhet, s valljuk be, vannak a regénynek unalmasabb részei is. Sőt, nem nehéz elfogadnunk azoknak a véleményét sem, akik szerint a szerző egy ócska szarházi (a regény szereplői közül jó néhányan mondják annak alteregóját, Chinaskit). Látnunk kell viszont, hogy Henry Chinaski, alias Charles Bukowski nem árult zsákbamacskát, ráadásul tényleg igazán őrült nőket fogott ki, s – bár azt hiszem, ez meglep majd néhány olvasót – a maga módján megpróbálta szeretni is őket. Még ha nem is igen sikerült.

A Nőkben Bukowski az érzések hiányáról ír. Leginkább a szeretetéről és a szereleméről. És ez utóbbinak kétségbeesett kereséséről is. Csakhogy félő – döbbenti rá a regény a főhősét és olvasóját egyaránt –, a szerelmet nem a Bukowski-féléknek találták ki. A szerelem elvégre komoly pszichés megterhelés, amitől ő retteg, mert azt gondolja, „olyan, mint amikor valaki megpróbál átevickélni egy zubogó pisafolyón a hátán egy teli szemeteskukával”. Hát, mondták már szebben is.

A Nők remek nyitány szerintem a Bukowski-rezervátummal ismerkedők számára. Merthogy szórakoztató regényként, kvázi önéletrajzként ugyanannyira működik, mint az életmű többi művéről szóló háttértanulmányként.
A könyv hátsó borítóján egy pohárlenyomat rajzol vörös (véres?) glóriát a piával a kezében vicsorgó Bukowski köré. Bár ő maga sosem gondolta szerintem szent munícióját glóriának. A fényes elszigeteltség időleges oldószerének esetleg. Lehet, pontosabb tehát, ha szkafanderként azonosítjuk a lenyomatot, amelyből hősünk nullahuszonnégyben inhalálhatta a porlasztott alkoholt. Nem veszélytelen mutatvány. Don’t try (this at home)!

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr155889208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.