Olvass!

KönyvesBlog

Kun Árpád: A boldogság önmagában gyanús

2014. május 17. Rostás Eni

Kun Árpád: Boldog Észak

Magvető, Budapest, 2013, 440 oldal, 2618 Ft

_DSC8742.jpgFotó: Valuska Gábor

Bár korábban bevallotta, hogy kínosan érintené, ha olyasmiket olvasna magáról, amiket hőséről, Aiméről írt, és azt is, hogy megszokta, hogy a leírt szavainak nincsenek következményei, készülő könyvébe mégis saját családját rángatta bele. Felesége óva intette attól, hogy túlságosan elbízza magát, amikor jelölték az Aegon-díjra, hiszen neki akkor is mellette kellett volna élnie, ha esetleg nem ő lesz a díjazott. Gondolatai munka közben sem távolodnak el az írástól, ám azt mondja, a kreativitást nem a norvégokban kell keresni. Az idei Aegon-díj nyertével, Kun Árpáddal beszélgettünk csodabogárlétről, Georges Brassens-ről és arról, hogy idegenségérzetnek van-e köze a fjordokhoz. Azt is elárulta, hogy kezdetben nem is volt olyan Boldog Észak.

A tavalyi nyertes, Barnás Ferenc múzeumi teremőrként, te pedig egy norvég idősek otthonának házi ápolójaként vehetted át az Aegon-díjat. Milyen hatással volt a fizikai munka az írói énedre?

Nagyon inspiráló, hogy nem adom el a gondolataimat, hogy nem a fejemmel dolgozom. Magyarországon kritikát és televíziós forgatókönyveket írtam, amikor élnem kellett valamiből, az sokkal rosszabb volt. A mostani munkát nem szívesen kezdtem el, de rájöttem, hogy van érzékem az effajta gondoskodáshoz. Emberek magánéletébe, intim szférájába zuhansz bele közben, és egy szerzőnek ez aranybánya. Miközben mechanikus fizikai munkát végzel, oda sem figyelsz, és egyre jobban elmerülsz saját magadba, rengeteg vers- és regényötletem született így. A nyolcvanas években, amikor gimnazista voltam, sok kötet a költő vagy az író életrajzával jelent meg. Volt azokban minden, segédmunkástól virágbolti eladóig, de kicsit úgy, mintha mindenféle tévutakat jártak volna végig, hogy végre legyen belőlük valaki. Nálam ez pont fordítva történt, és sokat profitáltam belőle.

Munka közben tehát nem csak annyi közöd van az irodalomhoz, hogy Henrik Ibsen ükunokaöccsét gondozod, hanem folyamatosan pörög az agyad?

Általában fél öttől fél hétig írok. Nyolcra járok dolgozni, és amikor elindulok, még bennem él a hajnali világ. Pörög az agyam, egy csomó ötletet lejegyzek, tudatosítok.

Az irodalmi mozgástered kiszélesítésére azért volt szükség, mert egyre jobban zavart, hogy már nem fér bele egy versbe, amit mondani szeretnél. Attól nem félsz, hogy nem lehet majd „visszaszűkíteni” a mondandód, és a regényírás miatt az költői én végül teljesen háttérbe szorul?

Nincs hiányérzetem, mert a költészetem belefért a Boldog Északba, nem érzem, hogy kívül maradt volna a prózámon. Látomásaim vannak, azokat kell nyelvileg lekövetnem, és meg kell fognom azt, ami a képzeletemben lejátszódik. Szerintem a forma már teljesen mindegy.

„(…) a Boldog Északkal megteremtett nyelv, a fanyar humorral, melyben az afrikai emigráns saját magára Koromfeketécskeként, a halálra pedig egészségügyi problémaként utal, és nemcsak sátánista black metal-dobosokkal, de mozgásérzékelőt nyelt, szemtelen plüsstrollokkal is viaskodik, kivételes egyedinek hat” – írtuk az Aegon-díjas regényről kritikánkban, és épp ez a sajátos nyelvezet lett az egyik ok, amiért a héttagú szakmai zsűri Kun Árpád könyvére voksolt. Aimé Billion a forró, mágikus Beninből indul saját boldogsága nyomába, hogy végül a fagyos, ám sokkal földközelibb, realistább Norvégiában kössön ki, előbb idegenvezetőként, majd a kakashalmi öregek otthonának házi ápolójaként. Kontinenseken átívelő utazása során napokig lóg fejjel lefelé egy majomkenyérfán, lazacokkal barátkozik, felfedezi saját és mások testét, miközben bnokimók, Legba, a gondolkodás szelleme, és birkaólba kamerát szerelő norvégok kísérik lépteit. A regénybe itt tudsz beleolvasni.

Már nyolc éve élsz Norvégiában, milyennek látod a norvégokat?

Velük is úgy vagyok egy kicsit, mint a franciákkal. Amikor egy francia rockzenész arról mesél, hogy milyen szószt fog csinálni a sült húsához, akkor azt mondom, hogy ez tipikus francia, ám egyre kevésbé tudom, hogy igazából milyenek. A néplélek mindig konkrét embereken nyilvánul meg. A norvégok alapvetően kiegyensúlyozottabbak nálunk, falun tespedtebbek, mint a magyarok. Ez érthető is, mert sokkal könnyebb, biztonságosabb életet élnek, nem ismerik a létért való állandó küzdelmet. Hazajövök Budapestre, és látom ezt a rengeteg színességet és ötletet az életben, amire azért van szükség, mert itt túl kell élni.

Ezért nem is kreatívak a norvégok?

Szerintem nem. Az egész ötletem, hogy jó lenne egy vuduvarázsló, aki elkezdené téríteni őket, pont innen ered. Nagy a művészetnélküliség Norvégiában, fogalmuk sincs, hogy mi az, hogy művészet, legalábbis falun, ahol én élek - Oslo biztosan nagyon más. Szellemi szférának régebben ott volt az Isten, de már abban sem nagyon hisznek. Viszont mindenki mozog, kirándul, jól érzi magát.

Nem tekintenek csodabogárnak?

Ó, dehogynem! A budapesti bölcsészkörnyezeten kívül nagyjából mindenhol csodabogárnak számítok, de ez nem feltétlenül ország-, inkább társadalomfüggő. Falusi környezetben, egy kevésbé művelt rétegben többszörösen csodabogár vagyok. Ott viszont a tolerancia nagyon fontos, kódolva van a viselkedésükbe, hogy tiszteletben tartják a másik határait.

Északon találtál rá az idegenség témájára. Az idegenség érzése nálad abból fakad, hogy nem találod a helyed, vagy abból, hogy úgy érezted, nem fogadnak be az új közegbe?

Az idegenségérzetem sokkal messzebbről, mélyebbről ered. Norvégiában nem nagyon foglalkozom azzal, hogy mennyire fogadnak be. Ott van nekem a négygyerekes család, ami egy teljes univerzum, szellemileg pedig az irodalom, és azért tartom a kapcsolatot egy-két régi baráttal. Nekem ez így teljes, de sokat tanultam a norvégoktól, például életmód szempontjából - rengeteget úszom és futok, mert ott csak ilyesmiket lehet csinálni.

A Boldog Északban azt írod: „Az idegenség szelleme nem azért követ, mert el akar pusztítani, hanem mert hozzám tartozik.” Tehát örök nyugtalanság dolgozik az emberben, nincs olyan hely, ahol lenyugodhatna, ahol teljesen odavalónak érezhetné magát?

Az ember nagyon sokfelé otthon érezheti magát a világban, csak annyi kell, hogy a biztonságérzete meglegyen. Én nem helyekhez kötődöm, hanem inkább azokhoz, akiket szeretek. Ha megtehetném, szívesen élnék kicsit Franciaországban, Norvégiában és Magyarországon is, de nincs nosztalgiám vagy honvágyam. Nem arról van szó, hogy sehol sem tudom otthon érezni magam, hanem épp fordítva. Mindenhol megtalálom a helyem.

_DSC8776.jpg

A Boldog Északban minden nagyon jól alakul, olyannyira, hogy a kortárs magyar irodalmon edződött olvasó az utolsó oldalakig valamilyen szörnyű véget gyanít. A regény boldogsága a te lelkiállapotodat is tükrözi? Neked mennyire boldog észak?

Hogy én mennyire vagyok boldog vagy boldogtalan, arra egy nagyon bonyolult választ fogok adni a készülő könyvemben. A Boldog Észak írása közben viszont rájöttem, hogy a regényt nem fejezhetem be úgy, ahogy szeretném.

Elárulod, hogyan szeretted volna befejezni?

Egy közös nagy öngyilkosság lett volna a vége, de aztán rájöttem, hogy ez egy teljes marhaság. Végül csak egy álomjelenet lett belőle, amiben Aimé egy patak, a szerelme pedig egy pisztráng . Kezdetben ez lett volna a zárófejezet, de a feleségem tudatosította bennem, hogy a hepiend jobban illene Aimé szemléletéhez. Nem vagyok Hollywood ügynöke, mindenkit figyelmeztetnék, hogy a boldogság nagyon törékeny, és nincs is ingyen. Körülbelül olyan, mint a pornó, vagy a boldog szerelem, mindenki ígérget, de az egész csak egy olcsó illúzió. A boldogság önmagában gyanús.

Említetted korábban, hogy nem kedveled, ha a mágikus realizmust emlegetnek a könyveddel kapcsolatban. Akkor minek neveznéd?

A mágikus realizmus egy eszköz, hogy a fantáziát és a költészetet átmentsem a regény ábrázolásába. Nincs erre szakszó, olyan próza, amiben nagy szerepe van a fantáziának, meg a fantasztikumnak. A kérdés, hogy hogyan tudod eladni. Meg kellett küzdenem azzal, hogy hiteles legyen, de nálam azért van egy másik olvasta is. Aimé szereken él, és az egészet úgy is lehet értelmezni, hogy ő a kábítószer hatására ezt meg ezt látja.

Kiderült már, hogy Aimé mit szól a könyvhöz?

Még nem.

Mikor lesz olvasható a könyv norvégul?

Még nincsenek szerződések, de több helyen előrehaladottak a tárgyalások, például a francia és a német fordítással kapcsolatban. Semmi nem sürgős, nem vagyok türelmetlen, hiszen csak hét hónapja jelent meg a könyv.

Említetted korábban, hogy a francia költő, énekes-dalszerző, Georges Brassens amolyan választott apafigurád. Ő anarchistának vallotta magát, és tulajdonképpen te is anarchistának számítasz a magyar irodalomban, abból a szempontból, hogy nem követsz semmilyen irodalmi hagyományt, nem állsz be táborok, trendek mögé. Brassens-től mit tanultál?

Toleranciát. Hihetetlenül elfogadó volt, van például egy dala, amiben arról énekel, hogy Don Juan milyen óriási ember volt, mert minden nőt elfogadott - szinte a tolerancia élharcosaként ünnepli. Brassens nagyon nagy költő, szabadszájú, de nem durva, soha nem arrogáns vagy agresszív, ha kritizál, akkor is tele van humorral és iróniával, és ebben kicsit hasonlít Aimére.

Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy az epilógusban leleplezd Aimét?

Teljesen meglepett, hogy az epilógust is a regény részeként olvasták. Lehet, hogy oda kellett volna írnom az utolsó mondat mögé, hogy vége, aztán hogy utószó, zárójelbe pedig azt, hogy erősebb idegzetű olvasóknak. Ha elolvastam egy könyvet, vagy szerettem benne lenni, akkor nehéz otthagynom. Nekem a valóságba való átzsilipelést segíti, ha beszélgetünk arról, hogy a regény honnan ered, és az íróról is valamit megtudunk. De sajnos egyszer már elszóltam magam arról, hogy az epilógus sem egészen a valóság.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr46171990

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.