Olvass!

KönyvesBlog

Úgy éreztem, írnom kell a túléléshez

2014. május 21. .konyvesblog.

Kjersti Annesdatter Skomsvold: Gyorsuló lépteim távolba tűnnek, fordította: Fejérvári Boldizsár

Gondolat Kiadó, 2014, 125 oldal, 2400 HUF

 45889_2421913.jpg

Az eredetileg műszaki tanulmányokat végzett, 1979-es születésű Kjersti Annesdatter Skomsvold Gyorsuló lépteim távolba tűnnek című első regényével néhány éve igazi bombaként robbant a kortárs norvég irodalomban. A könyv, ami magyarul a Gondolat kiadásában jelent meg a Könyvfesztiválra, Mathea, egy idős, özvegy hölgy monológjaira épül, tele abszurd fordulatokkal, a számok és a betűk bűvöletében.  A norvég írónő nem csak a legjobb első könyv szerzőjének járó Tarjei Vesaas-díjat kapta meg érte, de azóta még egy regényt és egy verseskötetet is megjelentetett, a debütáló alkotás színpadi változatát pedig év eleje óta nagy sikerrel játssza az oslói Nemzeti Színház. Ennek magyar vendégelőadása alkalmából az írónő nemrég hazánkba is ellátogatott, ekkor készítettünk vele interjút.

Még csak a harmincas éveid elején jársz, miért kezdtél érdeklődni az öregség, öregedés témája iránt?

Ó, én már húsz évesen is öregnek éreztem magam, pár év után pedig az is megfogalmazódott bennem, hogy ezt az öregséget kiírjam magamból. Matematikusi, mérnöki háttérrel a kezdet igazán nehéz volt, de úgy éreztem, írnom kell a túléléshez, és ezt természetesen nem anyagi szempontból értem.

Mi alapján építetted fel a könyved idős főszereplőnőjének, Matheának a karakterét? Gondolom, öregségérzet ide vagy oda, belső, személyes élmények nemigen játszottak közre.

Nem, a szó szoros értelmében tényleg nem, de azért itt álljunk meg egy pillanatra. A regényem nem az öregségről, hanem inkább a halálról és az elmúlásról szól. Erről pedig ugye senkinek sem lehetnek közvetlen tapasztalatai. Így igazából Matheára sem úgy tekintek, mint egy átlagos idős hölgyre, igyekeztem is mindenfajta klisét elkerülni az öregsége ábrázolásában. Ő egy erős, önálló személyiség, és én a karakterében ezt az individuumot akartam megragadni.

Hogyan fogadták a könyvet Norvégiában? A jóléti társadalomban érdekelnek egyáltalán valakit egy idős asszony monológjai?

Azt kell, hogy mondjam, a regény él, és egy ideig még élni is fog. Pont itt nálatok, Magyarországon fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy Mathea talán még engem is túlél majd, hiszen a tőlem fiatalabb generációk is olvasni fogják – sőt, már olvassák is az elbeszélésem, vagy éppen a darabot nézik meg. Nemrég például egy tizenhárom éves fiú állított meg az utcán, hogy elújságolja, mennyire tudott azonosulni a főhősnőmmel. Ez egyébként nagy megkönnyebbülés volt a számomra, eleinte én is tartottam attól, hogy senki sem akar majd az elmúlásról, meg a halálról olvasni, de szerencsére nem ez a helyzet.

Akkor, gondolom az egészen frissen színpadra vitt színházi változat is jó visszajelzéseket kapott.

Igen, ez így van, az előadásaink pedig teltházzal futottak. A darabnál külön szerencse, hogy nekünk, vagyis a három fő alkotónak, egészen különböző a hátterünk. Norvégiában azok is eljöttek megnézni a darabot , akik a Matheát alakító Anne Marit Jakobsen rajongói - ő ugyebár az oslói Nemzeti Színház egyik legelismertebb sztárja-, míg rólam lehet, azt sem tudják, ki vagyok. Illetve azok is kíváncsiak voltak az előadásra, akik lehet, hogy csak Margreth Olin rendezőnő munkásságát, filmjeit ismerik, vagy épp csupán az én regényemet olvasták, és az keltette fel az érdeklődésüket.

A könyv a főszereplőnő visszaemlékezéseire alapul, számos igencsak érdekes történettel megtűzdelve. Mennyire jöttek könnyen ezek a kis epizódok?

Nem mondanám, hogy egyfajta flow segítségével írtam, sőt, nagyon is nehezen kapartam össze ezt az alig több mint száz oldalt. Borzasztó lassan haladtam előre, de végig hajtott a tudat, hogy meg kell írnom a regényt. Közben számos szerzői iskolába, írótanfolyamra is elmentem, hogy továbbfejlesszem magamban az írás művészetét. Az is fontos volt, hogy kordában tudjam tartani Mathea csapongó gondolatait, így végig igyekeztem, hogy minden egyes pillanatban ugyanúgy átlássam a könyv egészét is, ebben, be kell vallanom, leginkább a matematikusi énem segített.

Mit tekinthetünk akkor fix kiindulópontnak a regény szempontjából?

A korábban már említett tematikát, és persze tudtam, hogy egy özvegyről akarok írni, aki épp most jött haza a férje temetéséről, és emiatt nagyon zavarodott. Még nem is érti teljesen ezt az új helyzetet, tehát, hogy a társa nincs többé, meghalt. Tudtam, hogy egy helyszínem lesz csupán, Matheáék lakása, és ennek megfelelően én is próbáltam csupán otthon, a lehető legnagyobb elszigeteltségben megírni a könyvet.

Mathea férje, Epszilon úgy tűnk, nem csak az egyetlen férfi, hanem szinte az egyetlen társas kapcsolat is a nő életében. Mennyire realisztikus ez a mai Norvégiában?

Nagyon is. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak nálunk, hanem itt Magyarországon is sokan élnek úgynevezett társas magányban. Tehát a párkapcsolatukon kívül semmi egyéb említésre méltó emberi viszony nincs jelen az életükben. Matheát is egyedül Epszilon látja teljes valójában, a nő ezért cserébe hajlandó a férfivel megosztani a lényéből sugárzó magányt.

Ha már itt tartunk, szerinted melyik rosszabb, a klasszikus értelemben vett, vagy a társas magány?

Szerintem nem igen lehet rangsorolni a kettő között, az ember társas lény, és a magány semmilyen formában sem lehet pozitív jelenség. Ugyanakkor fontos, hogy különbséget tegyünk a magány és az egyedüllét között, mert a kettő szerintem nem ugyanaz. Én például gyakran választom szándékosan az egyedüllétet, mondhatni felhasználom azt: írásra fordítom az egymagamban töltött időt, de egy szóval sem mondanám, hogy magányos vagyok.

A norvég irodalomból jó pár szerző műveit magyarul is olvashatjuk, ha nem is vált mindegyik olyan híressé, mint például Ibsen drámái.  Neked van olyan példaképed, akit mi ismerhetünk?

Muszáj, hogy norvég legyen? Inkább hadd emeljem ki a világirodalomból Samuel Beckettet, nekem ő az abszolút kedvencem. Mindig is azok a szerzők fognak meg a leginkább, olyan könyvek teszik rám a legnagyobb hatást, ahol, akiknél nem a történeten, hanem a gondolatiságon van a hangsúly. Hiszen szerintem az irodalom valahol olyan, mint a matematika, mind a kettő sajátos mód, rendszer a világ feltérképezéséhez. A különbség a kettő között talán csak az, hogy míg a matematika általában konkrét megoldásokkal dolgozik, addig az irodalomban minden egyes válasz egyben számos új kérdést is felvet.

A Gyorsuló lépteim távolba tűnnek az első regényed. Azóta Norvégiában két könyved is megjelent, egy több száz oldalas regény Monstermenneske (Szörnyember) címmel, és a Litt trist matematikk (Kissé szomorú matematika) című verseskötet. Sajnos, ezeket mi még nem olvashatjuk magyar fordításban, beszélnél róluk egy kicsit? 

A regényben Kjersti, egy szerelmi kapcsolat vége után – ami szerintem sokban hasonlít a megözvegyüléshez- úgy érzi, csak regényírással harcolhat az elmagányosodás ellen. Sok benne a személyes inspiráció, de ne értsük félre, ez nem egy önéletrajzi elbeszélés, hiába kapta meg a főhősnő az én nevem. A verseskötetemben főleg a formákkal, szerkezetekkel próbáltam kísérletezni, mintha egyfajta matematikai képletek lennének, az alapvető téma pedig a szomorúság, a fájdalom, ezért is lett a gyűjtemény címe az, ami.

Most dolgozol valami?Folytatod az írást?

Természetesen igen. Írás nélkül el sem tudom képzelni az életem, mára ez lett az egyetlen, mondhatni fő foglalkozásom. Norvégiában minden valószínűség szerint ősszel fog megjelenni a legújabb könyvem, egy szerelmes regény, amelyben igencsak nagy hangsúlyt fektettem az emberi testre. Egyelőre csak ennyit mondanék róla, remélem, egyszer majd a magyar közönség is elolvashatja, a többi, eddig még le nem fordított könyvemmel együtt.

Szerző: Szalkai Réka

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr446030672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.