Olvass!

KönyvesBlog

Aczélt írók hízelegték körül, ő a pápától akart dedikációt

2014. május 26. Kiss Orsi

Varga Ágota: Aczél-történetek

Alexandra Kiadó, 2013, 392 oldal, 2975 HUF

Aczél György a Kádár-kor meghatározó politikusa volt, a kultúra irányítója és megmondó embere, egy olyan egyszemélyes politikai szűrő, amely az akkori művészeti életben lényegében ki- és megkerülhetetlen volt. Varga Ágota Aczél címmel néhány évvel ezelőtt dokumentumfilmet rendezett, melyben a kommunista kultúrpolitikus rokonait, tisztelőit, haragosait faggatta. Az interjúknak azonban csak egy töredéke kerülhetett be a filmbe, így azok hosszabb változatait később kötetbe rendezte. Ez lett az Aczél-TörTéneTek.

Aczél György hagyatéka csak részben kutatható, holott ő maga szenvedélyes kéziratgyűjtő volt, és se szeri, se száma azoknak a köteteknek, melyeket az írók-költők még azon melegében, nyomdafrissen, néhány szavas ajánlás kíséretében elküldtek neki. A kötetek dedikált lapjait azóta kitépték, és azokat az MTA-n letétbe helyezték. Aczél egyébként úgy végrendelkezett, hogy a levelezése csak 2021 után váljon teljesen kutathatóvá – hogy ez így is legyen, arról a hagyatékot gondozó kuratórium tagjai gondoskodnak. (Közülük többen meg is szólalnak a könyvben.) Igaz, a család azt szeretné, ha a levelezési rész szabadon kutatható lenne, sokan azonban, így a kuratóriumi tagok egy része is, attól tart, hogy az egykori levélírók és leszármazottaik nem örülnének, ha kiderülne, hogy annak idején az írók hogyan hízelegték körül Aczélt (állítólag maga Aczél sem szerette volna, ha valaki utóbb kényelmetlen helyzetbe kerülne emiatt). Sokat elárul egyébként a rendszerváltás utáni évek hangulatáról és politikai machinációiról, hogy annak idején akadt olyan, aki pénzt kínált a kuratóriumnak azért, hogy megkaphasson néhányat az Aczélnak címzett levelekből és dedikációkból. Nem kapott. 

Aczél személye és most már hagyatéka körül tehát még mindig nagy az ellentmondás, a titok, és a legenda, a sorokat pedig Varga Ágota igyekszik kicsit feszesebbre húzni. Nagyon szépen végigkövethető az az ív, amely a családtagoktól (két lánya, és a nagypapa munkásságával szemben meglehetősen kritikus unoka szólal meg a kötet lapjain), a kuratórium tagjain át (jobbára Aczéllal szemben megengedő emberek) a kor neves művészeiig vezet, akiken Aczél aktívan gyakorolhatta a három T-t. Hiába különíthető el ilyen formán a kötetbe rendezett tizenkét interjú, azokban mégis akad több vissza-visszatérő elem (a hagyaték titkosításával kapcsolatos kérdés egyike a legtipikusabbaknak). A beszélgetések mégsem fulladnak unalomba, hiszen helyzetükből, Aczélhoz fűződő személyes és szakmai kapcsolatukból adódóan mindenki más és más részlettel gazdagítja a politikusról kialakított vagy kialakítandó képet.

Kapcsolódó cikk:

Esterházy nem találkozott Aczéllal, Nádas igen - A bűnben fogant irodalomról

A beszélgetésekből elég szemléletesen kirajzolódik a néhai kommunista potentát portréja: szegény sorban született, egy darabig árvaházban is nevelkedett. Utóbb úgy lett a magyar kulturális élet legfőbb ideológusa, hogy iskoláit nem fejezte be, autodidakta módon képezte magát. A verseket szerette (Radnóti volt egyébként a keresztapja), fiatalon színésznek készült, majd a háború után kommunista vonalon mozdult egyre feljebb, míg aztán 1949-ben letartóztatták, és börtönbe vetették, ahol elég sokat ült együtt Kádárral. Miután kiszabadult, egy ideig politikai parkolópályára helyezték, az ötvenes évek végétől azonban egyre magasabb ívelt a karrierje a kommunista párton belül. A kádári kor legfontosabb kultúrideológusa lett, aki ha kellett, lakást intézett, ha kellett útlevelet, akinek intésére filmek készültek el, könyvek jelenhettek meg (vagy nem), adott esetben pedig írók tűntek el a süllyesztőben.Azokról a művekről most ne is beszéljünk, amelyek soha nem készültek el, mert az íróik tisztában voltak azzal, hogy úgysem jelenhetnének meg.)

A kötetben a következő személyek szólalnak meg: Aczél Anna, Aczél Ágnes, Szőcs Máté, Agárdi Péter, Vámos Tibor, Tétényi Pál, Popper Péter, Herskó János, Jancsó Miklós, Heller Ágnes, Konrád György, Koltai Dénes.

És ha már filmek. A beszélgetések egyik visszatérő eleme A tanú; a megszólalók egy része szerint nem Aczél miatt nem mutathatták be annak idején Bacsó Péter filmjét, hanem a Rajk család tiltakozása miatt kerülhetett évekre dobozba, mert (ahogy Agárdi Péter irodalomtörténész, a kuratórium egyik tagja fogalmazott) „túl friss volt még a Rajk-per traumája ahhoz – 1968-as a film –, hogy ezeken a tragédiákon egy szatirikus-ironikus filmben viccelődni lehessen”. De vajon elég lehetett-e kizárólag a család tiltakozása ahhoz, hogy a hatvanas évek végén tiltólistára helyezzenek egy filmet? Egy történeti kutatást mindenképpen megérne a dolog. Aczél egyébként szerette a filmet, figyelt is rá nagyon, mert tudta, hogy széles tömegekre lehet hatni vele. Viszonya a filmkészítőkkel meglehetősen ambivalens volt. Jancsó Miklós a vele készült beszélgetésben a következőket nyilatkozta: „Mi azért szerencsés helyzetben vagyunk, mert végül is csináltam a szakmámat, nem tenyereltek, nem rúgtak belém. Ha nem Aczél, hanem más irányít, akkor nem biztos, hogy a magyar filmből, az úgynevezett magyar filmből, ez lesz”.

Nem volt azonban szerencsés helyzetben például Heller Ágnes, akit, miután 1968-ban ötödmagával aláírta a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai intervencióját elítélő korculai nyilatkozatot, ellehetetlenítettek, az 1973-as úgynevezett filozófusperben pedig – másokkal együtt – antimarxizmussal vádoltak meg, és kitettek az állásából. Ő a következőképpen vallott Aczélról: „Amikor Magyarországon voltam, a funkcionáriust láttam benne, a rendszer és Kádár János képviselőjét. Én azért vándoroltam ki, mert Aczél György kiűzött ebből az országból. Ez nem is kérdéses. Ő volt akkor a kulturális, mindenható úristen, amikor az állásunkból kitettek, az egész Budapesti Iskola ellen párthatározatot fogalmaztak meg, és el kellett hagynunk Magyarországot, mert nem volt munkahelyünk. Aczél György ebben főszerepet játszott.”

Abban a megszólalók egy része mindenesetre egyetért, hogy Aczél nélkül valószínűleg rosszabb lett volna a kultúrpolitika a kommunista Magyarországon. A Konrád Györggyel készített interjúban például elhangzik, hogy a kommunista Lengyelországnak nem volt Aczél Györgye, és ott sok minden nem is jelenhetett meg abból, amit Magyarországon kiadtak. Igaz, ez azzal a következménnyel is járt, hogy Lengyelországban sokkal nagyobb szabású szamizdat irodalom alakult ki.

Nagyon ellentmondásos az az Aczél-kép, amely a kötet lapjain kirajzolódik, mintha mindenki egy kicsit más Aczélt őrizne magában. Egyszerre félelmetes és szánalmas az a paternalista szellem, amely a Kádár-kor kultúrpolitikáját jellemezte, és amelynek legfőbb végrehajtója – a kultúra és művészetek területén – Aczél György volt. Sok igazság lehet ugyanakkor abban is, amit Heller Ágnes mondott. Eszerint az akkori magyar értelmiség azzal, hogy útlevelet, lakást, állást, tanácsot kért Aczéltól, megerősítette őt ebben a pozíciójában, és alapvetően összekacsintott vele. Lehet, hogy nem szerették, hogy nem becsülték, lehet, hogy lenézték, de az aczéli szabályok szerint játszottak.

Aczél György személye még mindig sok találgatásra ad okot, melyeket részben kiolthat (vagy megerősíthet), ha végre feloldják a hagyaték iratainak titkosítását. Varga Ágota interjúkötete azonban így is tele van olyan érdekes részletekkel, melyek teljesebbé és árnyaltabbá teszik az Aczél-portrét. Ezek közül válogattunk ki néhányat:

  • „Egyszer gondoltam, hogy felhívom Bacsó Pétert, mert ő aztán pontosan tudhatja, hogy nem apu miatt nem vetítették A tanút, hanem Rajk Júliáék miatt, aki joggal tiltakozott, amikor azt mondta, hogy nem lehet kacagni azon, ami történt.” (Aczél Anna, Aczél György idősebbik lánya)
  • „Hát, a Zalatnay Sarolta-kéziraton inkább mosolygok, bár nem ismerem a könyv kiadásának történetét. Tudja, ez a kor egyik legpikánsabb, legszabadszájúbb szövege volt, az akkori táncdalénekesnő magánéletéről szólt, feltételezem, kultúrhistóriai csemegeként őrizte Aczél.” (Agárdi Péter, a kuratórium egyik tagja)
  • „Amikor Itáliában éltem, egyszer azt mondta nekem Aczél: „Nem tudná elintézni, hogy a pápa írjon nekem?” Mondom: „Micsoda? A pápa írjon magának egy dedikációt? Nem, azt nem tudom elintézni.” Róma kis város, de azért nem annyira, hogy én bemenjek a pápához, hogy dedikáljon valamit Aczélnak.” (Jancsó Miklós filmrendező)
  • „Vagy megint egy másik lap küldője egész más színben tünteti föl magát most, mint akkor. Róla azt gondolom, hogy neki aztán nem kellett volna hízelegnie. Ha így gondolkodik most, akkor miért is írt olyanokat, hogy „Itt is magára gondolunk”? Most ezek biztosan nem publikusak. Valamelyik pletykalapban meg lehetett volna jelentetni, de ezt inkább nem akartuk. Az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy menjen be minden a levéltárba.” (Aczél Anna, Aczél György idősebbik lánya)
  • „Alapjában ugyan élvezte a hatalmat, de nem volt igazán hataloméhes figura. Közben rájöttem, hogy a sznobizmusa miatt lehetett fontos neki. Azt hiszem, életének az volt a tetőpontja, talán a legboldogabb pillanata, amikor ő hívhatta fel Illyés Gyulát, és megmondta neki, hogy Déry Tibor meghalt. Abban a pillanatban úgy érezte, a magyar kulturális elithez tartozik, a legkiválóbbak közé.” (Heller Ágnes filozófus)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr635858131