Olvass!

KönyvesBlog

Mit kezd a szerelemmel egy démonölő szociopata tini?

2014. június 06. Rusznyák Csaba

Dan Wells: Nem akarlak megölni, fordította: Szebegyinszki Szilvia

Fumax Kiadó, 2014, 296 oldal, 2995 HUF

B+

A 16 éves, szociopata John Cleaver már megölt két démont, és csak idő kérdése, hogy sor kerüljön a harmadikra – főleg, miután jövőbeli célpontja előtt felfedte magát az előző könyv, a Szörnyeteg úr (kritikánk a regényről itt) végén. Dan Wells sorozatgyilkos-trilógiájának befejező része, a Nem akarlak megölni az önmagával és a természetfeletti gyilkosokkal egyszerre viaskodó tinédzser történetének abszolút méltó zárlata, ami hatékonyan összegyúrja az elődök minden pozitívumát, és még szépen rájuk is tesz egy lapáttal.

A sorozatnak eleve egyfajta tematikai bravúrja volt, hogy Wells szépen elegyensúlyozott vele a könnyed, már-már primitív, egy hatéves számára is teljesen közérthető prózában írt YA-kategória és az annak komfortzónáján általában már kívül eső, sokkal érettebb témák, komplexebb lélekrajzok és horrorisztikusabb események peremén. És ezt itt jobban csinálja, mint eddig bármikor.

Az első rész, a Nem vagyok sorozatgyilkos (kritikánk itt)  legnagyobb gyengéje a kissé primitív és kidolgozatlan krimis szál volt, amit a másodikban Wells inkább hanyagolt is a jellemrajz oltárán (nagyon helyesen). A Nem akarlak megölni-ben visszatér a nyomozás, de az író tanult egykori hibájából. Egyrészt ad a főhős mellé egy „Watsont” az új szerelmi szálat képviselő Mary személyében, aki John meglepetésére félig-meddig osztja érdeklődését a városukban garázdálkodó sorozatgyilkos utáni hajszában. (A két fiatal kapcsolata egyébként frappánsan és ötletesen ábrázolt, és persze ott leselkedik a háttérből a sötétség is.)

Másrészt Wells bedob egy meglehetősen ügyesen felépített red herringet, aminek köszönhetően nem csak egy plusz fordulat kerül a sztoriba, de újra bizonyítást nyer „a világ nem osztható fel egyértelműen jó és rossz emberekre/démonokra” tétel is – mintha egy gyilkolási vágyát elfojtani igyekvő, és egy gyönyörű lány közeledésére normálisan reagálni képtelen, 16 éves szociopatának amúgy nem lenne elég baja.

A sztori érezhetően lassabb tempót diktál, mint a Szörnyeteg úr, de ez sokkal inkább tudatos írói döntés, mintsem valamiféle mellényúlás. Ez kell ahhoz, hogy Wells szépen ki tudja kerekíteni a főhős önmagával vívott harcának drámáját. És tény, hogy a végén kicsit talán túl szabályosan varrja el az ezzel kapcsolatos szálakat, de az is tény, hogy John Cleaver karakterét eljuttatja egy olyan végpontba, aminél jobbat és illőbbet nehéz lenne kitalálni.

Wells olyan mélyre ás a főhős karakterében és szociopata mivoltában, amennyire csak ennek a könnyed műfajnak és stílusnak a keretei engedik, és lép egy merészet, már-már hitelrombolót: feltárja John állapotának gyökereit, és felveti a kiút lehetőségét ebből az állapotból. Ez mind szép és jó, csakhogy az ilyesmi hajlamos árcédulával jönni.

És tényleg: a Nem akarlak megölni második felében Wells elég bátran lengeti a karakterkaszát, ám ez nem holmi öncélú olvasósokkolás, hanem a változással, a továbblépéssel, az emberség, az érzelmek megélésével járó szükséges rossz. Az a katartikus erő, amivel a könyv véget ér, pont annak köszönhető, hogy Wells még három regény után is érzi a karakterek és a témái súlyát, és nem hajlandó csak a szabályok betartásának kedvéért minden jelentést és áldozatot nélkülöző, bullshit-happy endekkel dobálózni.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr676248226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.