Olvass!

KönyvesBlog

7 dolog, amit a Futballforradalmak tanított nekünk

2014. július 10. .konyvesblog.

Jonathan Wilson: Futballforradalmak, fordította: Hegedűs Henrik, Lukács Dániel, Mártha Bence, Nagy Ádám

Akadémiai Kiadó, 2014, 608 oldal, 4800 HUF

Jonathan Wilson korszakos könyvének magyar kiadásáról korábban is írtunk már, a világbajnokság döntője előtt kiválogattuk belőle hét olyan érdekességet, amit eddig egyáltalán nem (vagy egészen máshogy) tudtunk. A szortírozásban segített az NST bloggere, a Futballborradalmak fordításáért részben felelős Mártha Bence is.  

1. Kéz

A tizenkilencedik század végén már vígan fociztak az angol iskolákban, a világ első labdarúgó-szövetsége, az FA (Football Association) pedig már meg is alakult 1863-ban, mire  rengeteg parttalan vita és hosszas tárgyalás után végre kimondják: tilos kézzel érni a labdához. A döntéssel ugyan veszítettünk egy vicces sportágat, viszont nyertünk egy másikat - megszületett a rögbi.   

2. Les

Ha már a rögbinél tartunk: egészen elképzelhetetlennek tűnik, de az ún. “hatos szabály” kezdetben előírta, hogy passzolni csak oldalra vagy hátrafelé szabad, tehát oldalági leszármazottjához hasonlóan a fociban is csak akkor volt esélye egy csapatnak közelebb jutni az ellenfél kapujához, ha valamelyik játékosa átcselezte magát az ellenfél védőin. 1866-ban aztán némileg emberközelibb szabálymódosítás következett, melynek értelmében elég volt, ha a passzt adó játékos és a védekező csapat alapvonala között hárman is állnak az ellenfél játékosai közül, de egészen 1925-ig kellett várni, hogy háromról kettőre csökkentsék ezt a számot, megteremtve ezzel a modern lesszabály alapjait. Ennek megfelelően ömleni is kezdtek a gólok, hogy aztán a hatvanas években a zónavédekezés fejlődésével és a presszing megjelenésével újra működőképessé váljon a lescsapda. A minden idők leggyengébb gólátlagát produkáló 1990-es világbajnokság után úgy módosították a szabályt, hogy a labda elrúgásának pillanatában az utolsó védővel egy vonalban álló támadó pozíciója nem számított leshelyzetnek. A legfontosabb változtatásra azonban 2005-ben került sor, amikor kimondták, hogy - némileg leegyszerűsítve a dolgot - csak az a támadó van lesen, aki a labdához ér, illetve aktívan részt vesz a játékban, az akciót tétlenül szemlélő társai akár méterekkel a védők mögött is állhatnak. A szabály fontosságáról elég annyit mondani, hogy enélkül valószínűleg Pep Guardiola világverő Barcelonája is egészen mást játszott volna.  

3.  A piramis

Azt majdnem mindenki tudja, hogy a futballforradalmak eredeti címe Inverting the Pyramid. De mi az a piramis és miért fordították meg? Ahogy azt már említettük, kezdetben a legkevésbé sem volt egyértelmű, hogy egy focimeccset passzjátékkal lehet megnyerni. A brit közönség nagy része az ördögi cseleket és a férfias, önfeláldozó előretöréseket tartotta egyedül üdvözítőnek. Mikor a skót Queen’s Park csapata kombinációs játékot játszva jelentős sikereket ért el ellenfelei ellen, kezdetben sokan a sportág megcsúfolásának tartották a stílusukat, de előbb-utóbb mindenki kénytelen volt elismerni, hogy ésszel csinálni általában sokkal könnyebb. A hat támadóval (két szélsővel, két összekötővel és két középcsatárral) rohamozó csapatok az ezernyolcszázas évek végén hátravonták a két középcsatár közül az egyiket, így jött létre a középfedezet posztja, és így született meg a 2-3-5, a piramis. Ez volt az első olyan formáció, ami igazán széles körben elterjedt, fénykora pedig egészen a lesszabály 1925-ös módosításáig és a WM-rendszer kialakulásáig tartott - de ez már egy másik történet.   

4. Catenaccio

A legenda szerint a hírhedt - és gyakran félreértett - Catenaccio ötlete Gipo Viani, a Salernitana edzőjének fejében fogant meg egy zaklatott hangulatú reggeli séta közben. Viani a part mentén horgonyzó hajókon dolgozó halászokat figyelte, akik biztosra akartak menni, ezért két hálót is használtak: egy nagyobbat a zsákmány javának, egy kisebbet pedig a maradéknak. Az edző elmondása szerint a második háló ötlete vezetett el a söprögető posztjának megszületéséhez, ami még akkor is nagyon jól hangzik, ha pontosan tudjuk, hogy Karl Rappan a híres svájci reteszben már előtte is alkalmazta a hátvédsor mögé visszahúzódó centerhalfot. Lehet, hogy kitalált történet, szépnek viszont szép.

5. Három-öt-kettő

Juventus-szurkolóként nagy szemeket meresztettem, amikor Antonio Conte három évvel ezelőtt rátalált a 3-5-2-es rendszerre, és annyira beleszeretett, hogy nem is volt hajlandó rajta változtatni akkor sem, amikor nagyon kellett volna. Olaszországban egyébként is reneszánszát éli a formáció, ezért különösen érdekelt, ki hogyan jutott el eddig a rendszerig. Az addig sima volt, hogy az olaszok, akik Brera óta magasról tojtak a szélsőkre, inkább a pálya közepét szállták meg, de az valamiért nem esett le, hogy az argentinok például azért álltak át erre a rendszerre, mert másképp nem tudtak volna a csapatba illeszteni egy igazi 10-est. Bilardótól Blazevicen át visszafelé egészen könnyű eljutni Trapattoniig, és végignézni, hogyan változott a 3-5-2-ben a két szárnyvédő helyzete, pozíciója és feladatköre.” - Mártha Bence (NST)

6. Totális futball

Mindenkinek megvan a véleménye róla, hogyan kéne valójában játszani a focit, de a legtöbben általában a holland Rinus Michels nevéhez köthető totális futballt tartják az etalonnak, az egyetlen igazi rendszernek, amit legfeljebb tökéletesíteni lehet, kiváltani nem. Ez persze nem teljesen igaz, de tény, hogy a hatvanas-hetvenes években az Ajax első szupercsapata által bemutatott stílus, amit minden idők legjobb holland válogatottja is tökélyre vitt - és egészen hihetetlen módon mégsem nyert vele nemzetközi trófeát -, majd Johann Cruyff és Pep Guardiola barcelonai csapatai gondoltak újra, hibátlan kivitelezés esetén szinte verhetetlen. A folyamatos presszinggel operáló, posztjukat folyton váltogató, univerzális játékosokkal felálló csapat ötletét azonban Michelstől teljesen függetlenül az ukrán Valerij Lobanovszkij is megálmodta, hogy a Dinamo Kijevből az egész Szovjetuniót végigverő csapatot csináljon. Ráadásul a presszing atyja is Dinamo-edző volt, a stafétát éppen Lobanovszkijnak átadó Viktor Maszlov.

7. Marcelo Bielsa

Bár nem mondhatni, hogy teljesen ismeretlen lenne, néha mégis megdöbbentő, hogy milyen kevés elismerést kap a bolond argentin edző, aki addig kergette a tökéletes csapatról szőtt álmát, amíg rajta kívül mindenki nyert az ötletein. Na jó, a bajnoki címei mellé begyűjtött egy olimpai aranyat is hazája válogatottjával, de elmondható, hogy munkásságának óriási hatása nem áll egyenes arányban az általa nyert kupákkal. Bielsa egy szent őrült, aki képes napi tizennégy órában meccsek felvételeit nézni, de ha arról van szó, egy Argentína-térképpel a hóna alatt végigjárja az országot fiatal tehetségek után kutatva. Akármerre járt, mindenhol imádták, legyen szó az Athletic Bilbaóról vagy a chilei válogatottról - bár már nem ő a szövetségi kapitány, azért ne legyen kétségünk afelől, hogy a most zajló világbajnokság remek chilei csapatának játékára is ő volt a legnagyobb hatással -, még akkor is, ha végül mindenhol végsőkig hajtott, kizsigerelt játékosok és keserű szakítások kísérték az útját. Egy igazi hős.

Szerző: Szabó Benedek

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr116496523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.