Olvass!

KönyvesBlog

Akiket ottfelejtettek a rendszerváltók

2014. július 28. aprobuba

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene

Magvető, 2014, 144 oldal, 2690 HUF

 

„Elnyomta az utolsó cigarettát, és besántikált a szobába. Az ördög vigye. Fejére húzta a takarót. Már ezerszer megbánta, hogy válaszolt arra a társkereső hirdetésre. Biztos egzisztenciával, saját birtokkal rendelkező férfi hűséges partnerét keresi. Jelige, mindörökké. Ebből csak annyi volt igaz, hogy mindörökké.”

Kiss Tibor Noé első kötete, az Inkognitó (kritikánkat a kötetről ITT találod) a személyes, és az író által is átélt kiszolgáltatottság története volt a transgender tükrében. Önvallomás, mely szépirodalomba burkolva beszélt arról, milyen férfiként a hosszú identitáskeresés közben arra jutni, nőként jobban érzed magad. A kiszolgáltatottság az Aludnod kellene című második regényének is alapélménye, de a szereplők egészen mások - máshonnan jönnek, de már nem tartanak sehová. A helyszín a Sátántangóból és Tar Sándortól ismert telep, a minta egyébként létező település Budapest közelében, amelyet a rendszerváltáskor mintha mindenki magára hagyott volna. Itt már senki sem rendez focibajnokságot az állami gazdaság tehenészeinek és traktorosainak, Pongrácz Antal pedig a jó pillanatban úgy privatizálta az egész telepet, ahogy van, bagóért. Így  lett nyomorult úr a nyomorultak fölött. A politikát nem érdeklik az ittfelejtődött emberek, csak ritkán, egy gyors ikszelés erejéig némi zacskós levesért, nugátért, a megadott rubrikába. Az ún. társadalom pedig mintha a bekötőútnál véget is érne, aki továbbmegy, zsákutcát talál, minden értelemben. Egy olyan zsákutcát, ahonnan nincs visszaút abba, amit mások életnek neveznek.

„A telepen mindenki álmatlanságtól szenvedett. Az emberek évek óta virrasztottak, mindenki a maga halottját siratta. Ha pedig halottja nem volt, siratta az élőt, akit mindörökké elveszített. Ha leszállt az éj, egyre csak járták az ösvényeket a kiserdőben, maguk sem tudták, miért. Kimentek a határba, kilométereket gyalogoltak a traktornyomokat követve, aztán visszafordultak. Az elhagyott istállók között bolyongtak, mintha kerestek volna valakit.”

A tömör, tömbszerű szövegből, mint ragadós masszából emelkedik ki lassan a poros táj, károgó varjak, kivágott jegenyés, lepusztult házak és kisbolt, valamint egy intézet és a szereplő férfiak. Hős nincs közöttük, attribútumaikkal, mint a hiányzó végtag, szem, erkölcs vagy remény, botorkálnak nappal és éjszaka az összefolyó időben. A boldogság hiánya közös: a telepen és a mellette található szenvedélybetegek intézetében élő férfiak nyomora végtelen, helyzetük kilátástalan, állapotuk állandó, mint a mindent elöntő kannás bor. A nosztalgia gépezete működik, régen mintha minden jobb lett volna, mintha akkor még nem egy telepnyi elfekvőben éltek volna, de volt idő arra, hogy minden szereplő megdolgozzon saját sorsáért. Aki egyszer elhagyta a telepet, azt is visszahúzza egy láthatatlan kötél ide a porba, élve eltemetődni.

Az Aludnod kellene nagyon erős regény, egyetlen hibája talán, hogy a kilátástalanság és szerencsétlenség egy ponton odáig fokozódik, hogy átfordul groteszkbe - rajzfilmfiguraként látom magam előtt a szenvedő alanyt. A telepiek kegyetlen nyomora empátiával, nem pedig kegyetlenséggel van felrajzolva, ám épp ettől annyira brutális és szívbemarkoló. Nők, gyerekek nincsenek, vagy elszöktek a városba vagy a halálba, vagy eltűntek - szó szerint elnyelte őket a föld. A férfiak  nélkülük életképtelennek tűnnek, ha pedig mégis akadna egy nő, azt ösztönből zárják be a kamrába, nehogy ez is eltűnjön, mint a többiek. Egyetlen fiatal lány maradt a telepen, egy kívülálló, aki elindulna a bekötőúton a város, az élet felé. Ő az, akinek nyakából a telepi férfiak, mint az élő-halottak, kiszívnák az életerőt lassan, felváltva, kézről kézre adva.

„Ha Szandra tényleg eljön hozzá, akkor nem lesz szüksége többé Irénkére. Nem kell figyelnie, hogy Gulyás Feri mikor indul el a faluba. A férfi különben is gyanút foghatott, egyre ritkábban kártyázik velük. Ha valami kitudódik, neki vége, ebben biztos volt. Kinézett az ablakon, a fák ágai rázkódtak a szélben. Talán Szokola Bandi megint hazudott neki, és mégsem küldi át a lányt. Vagy csak azért nem jön, mert fél a vihartól, nem akar megázni.  Az ébresztőórát nézte, a másodpercmutatót. Lassan haladt előre. Elvett a tálból egy vaníliás karikát. Leszopogatta róla a csokoládét, a kekszet megrágta. Aztán a következőt is.”

Kiss Tibor Noé nyomasztó, sötét, levegőtlen és szűk világot teremt második regényében, melynek szövegvilága sokkal egységesebb, mint az Inkognitóé. A feszültség is fokozatosan nő a sűrű, díszítés nélküli szövegben, ahogy az időrendet megbontva minden szereplő egyéni tragédiája kibontakozik. A regény értelmezhető krimiként is, az olvasó nyomozhat, de irodalmi nyomozás ez - a széttört, éles tükördarabként a porban heverő szövegtöredékekből kell összeírni, hogy kinek a kezéhez mennyi vér tapad.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr236514709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.