Olvass!

KönyvesBlog

VanderMeer tökéletes befejezést írt a Déli Végek-trilógiának

2014. szeptember 24. Rusznyák Csaba

Első mondat: Majdnem elér, közvetlenül alattad: a hullámtörés tajtékos rohamai, a tenger metsző szaga, a sirályok csapkodó összevisszasága, a csikorgó visításuk.

Meg lehet ismerni a megismerhetetlent? A kérdés banálisnak, sőt, értelmetlennek tűnik, mégis ez a lényege a Déli Végek-trilógia befejező darabjának. Igen: maga a kérdés a lényeg. Válaszokat ugyan kapunk, még csak azt sem mondhatjuk, hogy keveset, de Jeff VanderMeer története azok közé tartozik, amelyekben a megtett út fontosabb, mint az elért cél, még akkor is, ha mindenki azért a célért küszködik, törekszik, öl és hal.

Kapcsolódó cikkeink:

Minden, amit Jeff VanderMeer világáról tudnod kell

Az X térség nem az a hely, ahol szívesen vakációznátok (interjú)

A trilógia első része, az Expedíció (kritikánk ITT) totális biohorrorként szabadította ránk a szóban forgó ismeretlent, a középső etap, a Kontroll (kritikánk ITT) az ismeretlen felfedezésére tett kísérletek külső és emberi, tehát gyarló, számító, kicsinyes és bürokratikus oldalát mutatta be, a Fantomfény pedig, tökéletes zárlatként, elődei összes különböző cselekményszálát, hangvételét, kérdésfelvetését és műfaji jellegzetességét összefésüli egy egészen egyedülálló élménybe.

Jeff VanderMeer: Fantomfény

Fordította: Bottka Sándor Mátyás, Agave 2014, 336 oldal, 3180 HUF

A

 

Az X Térség a Kontroll végén terjeszkedni kezdett, és félő, hogy elsöpri az egész emberi civilizációt. A harcot már csak belülről lehet folytatni ellene, ha ugyan a kétségbeesett megértési szándékot lehet egyáltalán harcnak nevezni. A főszereplők – az első rész biológusa, pontosabban az ő másolata, a második rész központi alakja, Kontroll, a világítótorony őre és a Déli Végek igazgatója – valami hatalmassal állnak szemben, amit felfogni sem képesek. Hogy is tudnák hát megállítani?

A Fantomfény kicsit olyan, mintha Arthur C. Clarke klasszikus Randevú a Rámával című könyvének XXI. századi, horrorisztikus testvére lenne: az ismeretlen nem egyszerűen elmegy mellettünk, hanem egyenesen belénk csapódik, és lassan átformál minket a saját képére.

VanderMeer bravúrjának része, hogy több idősíkon futtatja a cselekményt (és akkor arról ne is beszéljünk, hogy az X Térségen belül alig van bármi értelme az idősík szónak), amelyet stilisztikai és igeidőbeli eltérésekkel is jelez, és visszatekint a múltba, többek közt az X Térség létrejötte előtti időkbe is. A világítótorony őrének története szinte önmagában is megállná a helyét a klasszikus kísértetházas rémtörténetek egyfajta hátborzongató, és meghökkentően eredeti tálalású, modern változataként.

Ráadásul VanderMeer ért annyira a karakterekhez (illetve érti a karakterek általában vett jelentőségét, ami minden író számára evidens kellene, hogy legyen, de: nem az), hogy senki sem válik puszta kellékké a monumentális események ábrázolása során. A személyes sorsok, motivációk és tragédiák épp olyan fontosak, mint az emberiség fölött lebegő damoklészi kard, illetve a kettő nem is választható el egymástól: minden összefonódik, és egy nagy, komplex egészet alkot, amit ugyan nem lehet száz százalékig megérteni, de ami ettől függetlenül elejétől a végéig egyszerre lenyűgöző és félelmetes.

A Fantomfény az első két résszel ellentétben (amik innen visszatekintve inkább tűnnek prológusoknak) teljesen szabadjára engedi az ismeretlenbe kódolt horrort és őrületet, és tengeri óriásszörnyekkel, idegen világokkal és valami mássá átalakuló emberekkel zsonglőrködik. De úgy, hogy közben sosem veszik el valamiféle profán műfaji tobzódásban, sosem válik szörnyhorrorrá vagy inváziós sci-fivé, megőrzi intelligenciáját és egyediségét, és megőrzi feltartott középső ujját.

Az eredeti cím (Acceptance) mindent elmond arról, hogy mire számíthatunk, és a tartalom és a forma egységének nevében VanderMeer soha nem is árult zsákbamacskát; prózája maga is gyakran különös, súlyos, enigmaszerű, néha akár még nehézkes is, mintha a leírhatatlant igyekezne leírni. És hogy mi is az, amire számíthatunk? A megismerhetetlen meg nem ismerésére. És ennek elfogadására. Mert ez a legtöbb, amit tehetünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr626713813

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.