Olvass!

KönyvesBlog

Csak a bűnös ég el, a bűne él tovább

2014. október 04. Rostás Eni

het_konyve1_1_6.JPG„Áttörni az értelem rácsait. Nem az űrbe jutni – a szabadságba. Mindenki szép, és minden szép ott. Minden, mindenki jó ott és igaz.” (Pilinszky, 1974) De mi van, ha mégsem minden és mindenki? Mit kezd az ember az addig utópiának tűnő, sűrű, ragacsos szabadsággal, ami úgy nehezedik a vállára, mint egy benzinnel meglocsolt, kiszuperált autógumi? Mi történik, ha hirtelen többféle szappanból is választhat a hipermarketté előléptetett vegyesboltban? A hét könyve az utóbbi évek legjobban várt regénye, Dragomán György fiktív Erdély-trilógiájának második darabja, a Máglya.

Előző könyvéhez, A fehér királyhoz hasonlóan Dragomán ismét gyerekhangon szólaltatja meg a történetet. Hőse, Emma 13 éves, vagyis mindössze két évvel idősebb Dzsátánál, ám ez a két év egy kamaszodó lány és egy kiskamasz fiú közt szinte generációs szakadéknak tűnik. Emma határozottabb és öntudatosabb, már az első oldalakról egy tüzes tekintetű, karakán kislány néz vissza ránk, aki füsskabátban egyensúlyoz gyerekkor és felnőttlét határán. Néhány hónappal ezelőtt autóbalesetben veszítette el szüleit, a gyász pedig egy lépéssel közelebb lökte a felnőttek komoly, végleges világához. Intézetben él, ahonnan sosem látott nagymamája veszi magához, ám összecsiszolódásuk nem zajlik zökkenőmentesen. A lány mindig tudja, mit akar, és olyan erősen dolgozik benne az igazság- és szabadságérzet, hogy bárkinek nemet mer mondani. Dragomán Emmájának hangja intenzív, és megdöbbentően hiteles, elhisszük menstruációs fájdalmait, szerelmi bánatát, látjuk anyja kedvenc, csengő-bongó hajgumiját a sután összefogott lófarokban. Egész lényét az emlékezés és az identitáskeresés mozgatja, szinte erővel kényszeríti magát, hogy felidézze halott szülei arcát, közben kamaszproblémákkal küzdve próbál beilleszkedni az őt körülvevő világba. Egy olyan világba, ahol nem néhány hónapos árvasága jelenti a legnagyobb változást.

Dragomán György: Máglya

Magvető, 2014, 448 oldal, 3990 HUF

 

A diktatúra tombolása után Dragomán egy diktatúra romjairól mesél, ahol a szabadság még friss és meleg, ahol még látszik a falon a fejbe lőtt diktátor portréjának sötét nyoma, ahol még nem rozsdált be a titkosrendőrség kapuját áttörő teherautó páncélborítása. Az első két Dragomán-regény a szabadság hiányával foglalkozik, és bár a Máglyában épp a szabadság lesz a rendszer ellen lázadók jutalma, valami mégis hiányzik. Annak képessége, hogy együtt tudjanak élni vele - így lesz a jutalomból szinte azonnal teher, amibe sokkal nehezebb beleszokni, mint az elnyomásba. A teher önbíráskodásba fordul, és ahogy közeledünk az utolsó oldalakhoz, úgy válik a regény egyre inkább a pusztítás könyvévé. Látszólag csak Ré, Emma barátjának, Péternek vadászsólyma képes szabadon szárnyalni a romok felett, ám ő is visszatér a kézhez, amit megszokott. Péter „sokszor azon szokott gondolkozni, hogy vajon Ré tudja-e, hogy elmehetne, tudja-e, és azért jön vissza hozzá, mert vissza akar jönni, vagy egyszerűen csak azért, mert nem tudja, hogy mást is tehetne.”

Minél többen hiszik el, hogy a szabadság azt jelenti, hogy az ember bármit megtehet, annál többen próbálnak elpusztítatni mindent, aminek köze van a régi rendszerhez - az elvtárs portréjának megsemmisítésétől pedig nagyon gyorsan eljutnak a felelősök (vagy feltételezett felelősök) máglyára vetéséig. Emma az egyetlen, aki érti, hogy szabadság és szabadság között milyen óriási a különbség.

„A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból” – vallja a nagymama, akinek kétszer már sikerült minden rosszat kitörölnie saját múltjából, világából. Emma érkezése miatt viszont kénytelen ismét felfejti a történteket - fájdalmas, jelen idejű monológjaival újra és újra megteremti a múltat, amit az évek során simára csiszolt, és törékeny valósággá alakított a felejtés. Bár az idő újabb és újabb rétegeket ragaszt az emlékekre, az évtizedekkel korábban megélt félelmet és bizonytalanságot akár egyetlen jó szándékú tárgy is képes azonnal felszakítani. Például egy kézzel készített, aranyosan csillogó márciuska, ami a legjobb barátnő kabátjára felvarrt csillagot idézi. Diktatúra és diktatúra összeér, a szabadság pedig akkor sem kerül közelebb a nagymamához, mikor rajta kívül mindenki mást megrészegít.

A regény két nő, két generáció párhuzamos története, nevetés és felejtés könyve, egyszerre diszkrét és hangos, egy mágiából és emlékekből alkotott meleg burok, melyet csak az elnyomottak memóriája képes megrepeszteni. Buja, boszorkányos rituálékkal alakítják az időt, kacskaringót rajzolnak a lisztbe, körzőheggyel manipulálják a felelést, mezítláb taposnak védelmező agyagembert saját máglyájuk tövébe. Teszik mindezt olyan természetességgel, mintha csak gesztenyét sütnének, padlót sikálnának, vagy megtépnék a gyalázkodó osztálytárs hosszú, hullámos haját. Emma, mint a népmesék legkisebb királyfija, az emberek helyett inkább az állatokat tiszteli meg bizalmával, rókákat szabadít, hangyákkal osztozkodik, tettei pedig nem maradnak jutalom nélkül. Attól a pillanattól, hogy Dragomán felfedi, a furcsa pár kerítése mögött temető húzódik, hirtelen az olvasó számára is természetes lesz minden, a holtak közelsége elég magyarázat a varázslatra.

Emma a szüleivel átélt boldog percek emlékét őrzi, a nagymama olyan döntések emlékét, amiket a diktatúra leomlása után csak még erősebben kell őrizni. Dragomán pedig mesterien bánik a rábízott titkokkal. „Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás is, és a beszéd is.” A szekut, a besúgást, az öngyilkosságba hajszolt életeket viszont se a szabadság, se a hallgatás nem feledteti. A halott nagypapa szellemének felbukkanása, a bűnösök máglyáját belobbantó lázadók, és a rendszer régi barátai, akik szerint a változások után „az összes kutya azt hiszi, hogy kedvére parancsolgathat a régi gazdáinak”, felszínre hoznak mindent, amit addig csak a nagymama mindent elnyelő titokcsigája őrzött. Nekünk pedig el kell döntenünk, hogy tudunk-e sajnálni egy olyan embert, kinek döntéseivel, úgy hisszük, sosem tudnánk egyetérteni.

Dragomán megtartotta A fehér király laza, füzéres szerkezetét, fejezetei a szövegtestből kiszakítva, önálló novellákként is működnek, ám olvasás közben végig úgy éreztem, Emma élettöredékeit valami sokkal intenzívebb erő kapcsolja egymáshoz, mint Dzsáta kegyetlen, keserű kalandjait. Talán a kamaszlányban dolgozó dac, talán az, hogy ő már a regény elején sem volt ártatlan, talán csak annyi, hogy a szabadság mégis sokkal erősebb mozgatórugó, mint a félelem. Dragomán a végletekig realista író, realizmusa csendből, és látszólag össze nem illő, de nagyon is fontos történetdarabkákból áll, melyeket olvasójának kell a helyére illeszteni. Trükkös könyv a Máglya, parazsát nem könnyű kioltani. Felkavar, elgondolkodtat, megrág, és a padlóra köp. Ha elég szorosan járunk Emma nyomában, a végén egy darabig mi sem akarunk majd többet tudni, látni és hallani.

(Július végéhez közeledve a meggondolatlanság vádját is vállalva az év könyve címmel illettem Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényét. Már akkor lehetett tudni, hogy néhány hónap múlva megjelenik egy regény, melynek hőse valószínűleg odakéredzkedik majd Angelo Soliman mellé a dobogó legfelsőbb fokára. A feltételes módra mostantól semmi szükség.)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr266758641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.