Olvass!

KönyvesBlog

D. Tóth Kriszta: Az irodalomban láthatatlannak érzem a negyvenes nőket

2014. november 07. Rostás Eni

dtk interjú.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Bátor – ez volt a leggyakoribb jelző, ami D. Tóth Kriszta első, felnőtteknek szóló könyvével, a Jöttem, hadd lássalakkal kapcsolatban felmerült, és ez a bátorság második regényénél is megmaradt. Édesanyja élettörténete után most a láthatatlannak bélyegzett negyvenes nőkkel foglalkozik, és négy barátnő sorsán keresztül mesél elfojtásról, színlelt orgazmusról és pánikszerű boldogságkeresésről. Szerinte a húszas, harmincas és negyvenes korosztály komplexusai ugyanonnan gyökereznek, legföljebb a gondok kivetülése és mélysége más az élet különböző szakaszaiban, és ahogy múlik az idő, a hátizsák lesz egyre nagyobb, amit cipelniük kell. Bár férje angol, a párkapcsolatokról magyarul gondolkodik, könyvével nem mások házasságát szeretné megoldani, és nem érdeklik a kategóriák - azt mondja, mindenki oda sorolja a regényt, ahová csak akarja. A női lélek legmélyebb bugyraihoz való vonzódása már a saját defektje, állítja magáról D. Tóth Kriszta, akinek második regénye Húszezer éjszaka címmel ősszel jelenik meg.

A Jöttem, hadd lássalaknál az volt a kérdés, hogy milyen regényt tud írni egy ismert tévés, híradós, újságíró, sőt celeb. A Húszezer éjszakánál viszont az a kérdés, hogy tudja-e produkálni az előző könyv sikerét, és az új történetét is szeretik-e majd az olvasók. Az írói pályádon sokkal inkább a második regény a vízválasztó. Mennyire féltél az első megjelenése előtt, és mennyire félsz most?

Félelem egyáltalán nincs bennem. Az elmúlt húsz évben hozzászoktam ahhoz, hogy nehezen lehet engem egyértelmű kategóriákba gyömöszölni. Híradósként írtam mesét, publikáltam a Nők Lapjában, a képernyőről lemondva elmentem külföldre tudósítani, aztán átléptem egy beszélgetős műsorba, ahonnan viszont nem egy másik tévéhez vezetett az út, hanem a főállású íráshoz. Azt hiszem, hogy tévésnek mindig is túlságosan író voltam, íróként pedig sokak szerint még mindig inkább tévés. Szeretem a középutas életemet, és azt, hogy íróként sem könnyű kategorizálni a munkáimat. A szövegeim nem a könnyed, csajos vonalat követik, de nem is a magasirodalom legeslegfölső régióiba vágynak. Úgy vagyok vele, hogy ha az új regényemet kellően nyitott szívvel és elmével veszi kézbe az olvasó, akkor értékén fogja kezelni a szöveget. Én egy történetet akartam elmesélni, ami régóta mocorgott bennem. Nem szorongok a megjelenés miatt, hanem inkább nagyon kíváncsi vagyok.

Könyves magazin 2014/2.

Libri-Shopline, 2014, 96 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF

Mit találsz a magazinban? Tíz év után új regénnyel jelentkezett Dragomán György

Kötelezők: Jókai helyett Az éhezők viadalát és a Harry Pottert ajánlják

Interjú Péterfy Gergellyel, Terézia Morával, Darvasi Lászlóval, Lawrence Blockkal

 

Az angolszász könyvpiacon egyáltalán nem nézik rossz szemmel, ha egy ismert ember saját regénnyel rukkol elő. Szerinted neked származik hátrányod abból, hogy ismert vagy?

Körülbelül ugyanannyi előnyöm származik belőle, mint hátrányom. A Jöttem, hadd lássalak sikere után megnyugodtam, és sokkal kevésbé foglalkoztat már ez. Igazi anglofil vagyok, angolszakot végeztem, éltem angolszász nyelvterületen, a férjem is angol. Rengeteget olvasok eredetiben, és érdekesnek tartom az ottani könyvpiacot. Nagy kedvelője vagyok annak a „középutas irodalomnak”, amit például Nick Hornby is képvisel. Nagy-Britanniában rengeteg tévés ír könyvet, és vannak köztük, akik komoly sikereket érnek el, mert jól csinálják, és ezt értékelik – attól függetlenül, hogy valaki íróként honnan indult. Itthon minimum gyanús, ha valaki új dolgokat próbál ki. Istenem, én is hányszor megkaptam, hogy miért nem maradtam a seggemen a híradóban, hiszen az olyan jól ment. Meg hogy minek ugrálok, vezetem azt a beszélgetős műsort, látszik, hogy szenvedek. Persze amikor eljöttem a tévétől, akkor az ment, hogy miért nem volt jó ott nekem abban a jó kis műsorban. Közben meg igazán sosem volt olyan jó nekem, mint most.

A Húszezer éjszaka főszereplői majdnem mind negyvenes nők, vagyis annak a korosztálynak a tagjai, amelyet a leggyakrabban a láthatatlan jelzővel illetnek. A regénnyel az volt a cél, hogy kicsit megmutasd őket?

Én még a negyven előtt vagyok, ha nem is sokkal, és a barátaimtól gyakran megkapom, hogy ne aggódjak, a negyven az új harminc. Hála istennek úgy vagyok vele, mint Esterházy, aki nemrég azt mondta, hogy „kis spéttel követem a koromat”. Az irodalomban én is láthatatlannak érzem a negyvenes nőket. Az angolok midlife crisisnak hívják, amin ilyenkor keresztülmegy az ember, amire magyarul nincs igazán jó kifejezésünk, mert a kapuzárási pánik nem feltétlenül fedi a fogalmat, ráadásul hajlamosak vagyunk inkább férfiakra használni. Pedig a nőkben is lezajlik ilyenkor egy biológiai és pszichológiai váltás, ami óriási hullámokat vethet. Ez a könyv a késői harminc, korai negyvenes női korosztály midlife crisiséről szól.

Szerinted mik a legfőbb problémák, amikkel egy késő harmincas, kora negyvenes nőnek meg kell küzdenie?

Az ember rájön arra, hogy az élete felén nagyjából túl van. Ez a felismerés olyan gondolatokat, folyamatokat indít be, amelyek igazi krízishelyzetet eredményezhetnek egy nő életében, házasságában, kapcsolataiban. Sok nő megijed tőle, mert keveset tudunk és beszélünk róla, pedig ez egy természetes folyamat, nem lehet megúszni. Túl vagy az életed felén, értékeled és átgondolod, hogy hová jutottál ahhoz képest, amit megálmodtál vagy kitaláltál magadnak. Hogy mit értél el negyvenéves korodra, hogy merre haladsz, jó helyen és jó emberrel vagy-e, jó embernek szültél-e gyereket, a megfelelő döntéseket hoztad-e a karriereddel kapcsolatban, és a megfelelő módon próbálod-e építeni a saját boldogságodat. Szereted-e eléggé önmagadat. Sok nő ebben a korban szembesül azzal az illúzióvesztéssel is, hogy nem létezik tökéletes és felhőtlen holtomiglan-holtodiglan. Az a sok évtized, amit a szüleink vagy a nagyszüleink egymással leéltek komoly kompromisszumoknak, a szerencsének köszönhető, de még az is lehet, hogy igaz sem volt, de eddig egyszerűbb volt misztifikálni a felmenőink múltját. És közben szembesül a nő a fizikai tünetekkel is – ha felszalad három kiló, azt már nem tudja egy hét vacsoramegvonással leküzdeni, komoly munkát kell fektetnie magába ahhoz, hogy legalább hasonlítson fiatalabb önmagára. A testképe megváltozik, áll a tükör előtt, és nézi az állán az eltévedt szőrszálakat, a fenekén a növekvő karfiolokat. A saját szexualitása kapcsán rájön, hogy fel sem tudja idézni, mikor volt utoljára orgazmusa a férjével – őszintén, és nem amikor úgy csinált, mintha az lenne. Ez egy nagyon intenzív és sokszor magányos élethelyzet. A Húszezer éjszaka főhősének látszólag mindene megvan, és elég bölcs ahhoz, hogy tudja, mit szeretne az élettől, mégis kétségbeesetten áll a friss felismerések előtt.

Írás közben te is végiggondoltad, hogy jó döntéseket hoztál-e a megfelelő pillanatokban?

Sokat tanultam Szomjas Helga sorsából, de több mindenben különbözünk, mint ahányban hasonlítunk. Azt tudom magamról, hogy akkor írok jól, ha nagyon bevonódok egy történetbe érzelmileg, ha nem csak külső megfigyelőként vagyok jelen, hanem teljesen a sztoriban élek. Bizonyos dolgokat, amiket Helga elkövet, én rajta keresztül teszek meg, anélkül, hogy a valóságban is átélném. Ez valahol szerencse, mert megkímélem a saját életemet ezektől a hibáktól, valahol pedig kín, mert az írásba nagyon bele tudok betegedni. Helga olyan nekem, mint egy barátnő, aki néha halálosan idegesít, legszívesebben megráznám és kiabálnék vele, de közben kötődöm hozzá, lenyűgöz és segíteni szeretnék neki. Amikor az anyám haláláról szóló könyvet írtam, egyértelmű kapocs volt köztem és a történet között, az a regény egy átélt, és abban a pillanatban belőlem elementáris erővel kiszakadó sztori volt. Vártam, hogy a Húszezer éjszakával könnyebb dolgom lesz, hiszen bár jól ismerem a korosztály szóhasználatát, gondolkodását, ismerem az életük helyszíneit, Helga mégiscsak távolabb áll tőlem, mint Bora. Végül nem így lett, mert a szereplők sorsa felkavart.

Negyvenéves korukra a nők mintha megszűnnének nőnek lenni. Már van gyerekük, tehát anyák, van férjük, tehát feleségek – szerepeket kapnak, és minden szerep megelőzi a saját nőiségüket. Ez a legnagyobb kihívás számukra?

Egyszer csak elkezdenek úgy hívni az óvodában és az iskolában, hogy anyuka. Az a neved, hogy anyuka. Aztán hirtelen azt veszed észre, hogy anyának és apának hívjátok egymást a férjeddel. Ebből visszavedleni egy, a szexualitásával, a testével, az intellektusával rendben lévő, önmagát szerető és becsülő nővé óriási kihívás.

A főhősödet Szomjas Helgának hívják. Tudatosan választottál beszélő nevet?

Inkább tudat alatt. A név, ugyanúgy, ahogy a cím is, egyszer csak félálomban beugrott. A Helga keresztnévnek ráadásul van egy kis kelet-német szexfilmes csengése, ami nagyon tetszik. Az ugyanis tudatos döntés volt, hogy nem fogom elhallgatni a női szexualitás problémáit a regényben. Nem biztos, hogy elég jelentőséget tulajdonítunk ennek.

A Húszezer éjszaka egy elég hatásos és szomorú szexjelenettel indul. Miért döntöttél úgy, hogy épp egy ilyen jelenettel próbálod berántani az olvasókat a történetbe?

Valahogy mindig egyértelmű volt, hogy ez a regény ilyen felütéssel fog kezdődni, mert remekül megfogja a főhős személyiségét, és az élethelyzetet, amiben van. Helga egy kicsit pimasz, kicsit unott, kicsit kétségbeesett, kicsit képmutató, önmagával sem őszinte, de közben valahol mégis szerethető nő. Közben elképesztően mohó és vágyik a boldogságra, amit mindig máshonnan vár. A rengeteg kényszere és elfojtása miatt nem kaphatja meg, amit akar. Az első jelenet szomorúan foglalja össze azt a mélypontot, ahová addigra eljutott az életében. Az IKEA-ágyneművel és más referenciákkal együtt pedig nagyon maivá, a sajátunkká teszi a történetet.

Azt mondod, a könyvvel nem mások házasságát szeretnéd megoldani, de óhatatlanul is lesznek majd olyan olvasók, akik a hőseid történetein keresztül eszmélnek rá a saját problémáikra.

Amikor a Jöttem, hadd lássalak megjelent, meglepett és megrázott az a hatás, amit azokból az emberekből kiváltott, akik rákbetegségben vesztették el a szeretteiket. Persze ismerem én is a statisztikákat, sőt, elég csask körülnéznem és látom, hány embert érint a rák közvetve vagy közvetlenül, de amikor hús-vér emberek szorítják a kezedet vagy sírnak a válladon, az egészen más. Ez egyszerre felkavaró és megtisztelő. Azt a regényt sem úgy írtam, hogy na, akkor most beszéljünk a halálról, mert az tabutéma, ahogy a Húszezer éjszaka sem úgy készült, hogy beszéljünk a női szexualitásról, vagy arról, hogy mennyi nőnek nincs orgazmusa, mert az ilyesmiről nem szoktak. De arra számítok, hogy sok olvasónak lesznek ráismerései, aha-élményei. És ha valaki az egyik hősöm történetéből erőt merít ahhoz, hogy leüljön beszélgetni a férjével, vagy meztelenre vetkőzzön, és szembenézzen önmagával, annak nagyon örülök.

Az interjú eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr106874635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.