Olvass!

KönyvesBlog

Joyce Maynard: A munka segítségével eddig minden bajból sikerült kimásznom

2014. november 13. .konyvesblog.

(Kép forrása)

Amikor Joyce Maynard elkezdett a Nyárutón dolgozni, karrierje mélypontján volt. Akkoriban jelent meg az önéletrajzi ihletésű Otthon a világban (At Home In The World) című kötete, melynek központi témája a J.D. Salingerrel folytatott viharos szerelmi kapcsolata, annak kudarca, és az akkor 18 éves lány talpra állása volt. A kötet hatalmas vitákat váltott ki Amerikában, sokan támadták miatta Maynardot, aki végül az írásba menekült. Megszületett a Nyárutó című regénye, melyből utóbb Kate Winslet főszereplésével forgattak filmet. Az írónővel budapesti látogatásakor beszélgettünk optimizmusról, a múltról, és önmagunk elfogadásáról.

A Nyárutó narrátora a főszereplő fia, a 13 éves Henry. Miért választotta ezt az elbeszélői nézőpontot, mit tudunk meg így a történetről, ami esetleg más perspektívából rejtve maradt volna?

Erre leginkább azt a választ tudnám adni, hogy a választás nem az enyém volt. Mikor elkezdtem a Nyárutón dolgozni, karrierem mélypontján voltam. Önéletrajzi könyvem megírása és kiadása (At Home is The World - Otthon a világban) elég nagy port kavart az Egyesült Államokban: sokan elítéltek miatta, az írásaimat nem vették, nem írtak róluk recenziót, a kiadóm is szerződést bontott velem. Ez nem is történt annyira régen, 2008-ban. Nem vagyok vallásos, viszont hiszek a művészi inspirációban. A munka segítségével eddig mindig minden bajból sikerült kimásznom. Számomra az írás nem csak az anyagi biztonságot jelenti, hanem identitásom alapját is. A tudat, hogy tudok írni még a legnehezebb időkben is, megnyugvást jelent. Ezúttal szinte imádkoztam, hogy valami jusson az eszembe. Összegyűjtöttem a fejemben mindazokat a témákat, problémákat, melyek foglalkoztattak: például a gyermekét egyedül nevelő anya motívumát, hiszen én is egyedül neveltem fel mind a három gyerekemet; azt az érzést, hogy milyen gondoskodó anyának lenni, miközben arra vágyunk, legyen valaki, aki velünk is foglalkozik; az évek múlásával sem adni fel a reményt, hogy a szerelem még ránk találhat. Nagyon erősen bennem volt a bizalom kérdése is: én mindig is az a nő voltam, aki bizalommal fordul a másik felé. Tudom, néha ezzel kockáztatok, de ennek ellenére örülök, hogy ilyen vagyok. És végül ott volt még az a gondolat is, hogy a gyerekeim vajon milyennek láttak tinédzserkorukban, hogyan élték meg, ha szerelmes lettem valakibe, miközben ők maguk is ismerkedtek az érzéssel. Azok után, hogy mindezt a sok témát összegyűjtöttem magamban, egyik reggel arra ébredtem, hogy hallom ezt a fiút, a narrátort, Henryt beszélni. Mintha diktálta volna a szöveget, én csak írtam-írtam, szinte nem is tudtam eléggé gyorsan gépelni. Már sokszor elmondtam, hogy a könyv tizenegy nap alatt készült el. Főleg azért, mert annyira beleszerettem a történetbe, megkedveltem a karaktereket, aggódtam értük, végig akartam követni, mi történik velük. Azt gondoljuk, hogy az írók teljesen urai a történeteiknek, hogy bármit kényük-kedvük szerint alakíthatnak. De egy bizonyos ponton túl, hogy ha hűek maradunk a szereplőkhöz, már nem irányíthatjuk őket. Például nem lett volna hiteles, ha Adele és Frank története happy enddel zárul, ha sikerül megszökniük az országból, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Joyce Maynard: Nyárutó

Fordította: Gyuris Norbert, Alexandra Könyvkiadó, 2013, 232 oldal, 2550HUF

 

Ennek ellenére optimista a mű végkicsengése.

Igen, alapvetően optimista vagyok, de egyben realista is. Nem akartam az olvasót teljes kétségbeesésben hagyni, de nem lett volna hihető a történet, ha Frank és Adele tündérmeséje valahol nem omlik össze. De azt azért nem akartam, hogy a reményt is elveszítsék, sem ők, sem az olvasók. A regénnyel kapcsolatban konzekvensen felmerül, hogy az olvasók mennyire megkönnyebbülnek és hálásak, hogy nem csalódottan, depressziósan teszik le a regényt. Az új könyv (After Her), még inkább keserédes lesz: a szereplők fájdalmas tapasztalatokon mennek át, de végül nem marad el a katarzis.

Ez a leírás megint Franket juttatja eszembe: nagyon érdekes mélységében bemutatott karakter az övé. Objektíven szemlélve ő, a szökött fegyenc lenne az, akitől tartani kellene, de, ha kicsit jobban megnézzük, valójában rendkívül önzetlen, jószándékú ember. Fontos volt, hogy ezt a dichotómiát megragadja?

Saját tapasztalatom is azt mutatja, hogy sokszor azok, akik igazán nagyszerűnek tűnnek, valójában nem azok, és ezzel párhuzamosan: azok, akikről nem is gondolnánk, akikre nem figyelünk oda, azok az igazi hősök. A regényben például Barry, a kerekesszékes fiú  akiről mindenki azt hiszi, nem ért semmit a világból  látja csak meg a valódi összefüggéseket. Az emberek a gyerekeket sem szokták nagyon komolyan venni. Azt hiszem, az én könyveim hőse jellemzően az elnyomott, a kisebbségben lévő Másik.

A történet cselekménye különösen alakul, és a véletleneknek különösen nagy szerepük van ebben. Frank egyszercsak kiugrik a börtönkórház ablakán, anélkül, hogy tudná, élete szerelmével találkozik hamarosan. És az agorafóbiás Adele, aki csak nagy ritkán hagyja el otthonát, éppen a szupermarketben tartózkodik, mikor Frank is oda menekül be. Véletlen ez, vagy eleve elrendelés. Melyikben hisz jobban?

Azért az nem véletlen, hogy Frank a boltban a sok ember között éppen Adele-t választja. És igaza is van. Jó ösztönnel dönt. Én valójában az ösztönökben hiszek. És persze, az is igaz, hogy Adele véletlenül van ott, de azt már neki is az ösztöne súgja, hogy nyugodtan hazaviheti a férfit. A filmadaptáció mondjuk kicsit más ilyen szempontból. Ott sokkal kevesebb múlik a személyes döntésen. Úgy tűnik, mintha Adele-nek nem lenne választása, mintha Frank megfenyegette volna, hogy vigye haza. A könyvben Adele saját belátásból dönt úgy, hogy segít Franknek. Egyébként sokan, még azok is, akiknek tetszik a könyv, megdöbbentek, hogy milyen nő is ez az Adele, hogy mennyire hihetetlen, hogy hazaviszi ezt az alakot, mennyire felelőtlen lépés ez, és hogy ilyen nőt ők még nem is láttak. Erre mindig azt felelem, hogy dehogynem: aki engem ismer, az már látott ilyen nőt, hiszen én is pont így cselekednék. Adele tudja, nem mindenkinek jut konvencionális boldogság osztályrészéül, és hogy az élet klasszikus szabályai nem mindig működnek.

Igaz, Adele-nak nem sok vesztenivalója volt. A fián kívül természetesen, de valahogy – talán éppen Henry narrátori pozíciója miatt – sejtjük, hogy neki nem eshet baja.

Pontosan. Azért ne feledjük a jelenetet, amikor Adele egy konyhakéssel a kezében megfenyegeti Franket, hogy megöli, ha Henrynek bántódása esik. Ebből azért tisztán látszik, hogy az anya képes a fiát megvédeni.

Ha a társadalmi nem perspektívájából szemléljük a szereplőket, úgy érzem, hogy a való életnek tart tükröt azzal, hogy a regényben a legtöbb nő képtelen elfogadni a testét és étkezési zavarokkal küzd. Miért alakult ez így, miért a nőket érinti elsősorban a testképzavar?

Az biztos, hogy a férfiirodalom nem nagyon mutat be ilyen küzdelmeket, míg nők sokszor írnak erről a problémáról, és a legtöbb nő, akit ismerek, élete során átélt olyan időszakot, amikor nagyon nem volt kibékülve a testével. Főleg fiatal korukban. Azt kell, hogy mondjam, hogy most hatvanévesen jobban elfogadom a testem és az arcom, mint tizenéves koromban. Persze, most már ha megnézek egy képet ifjúkori önmagamról, látom, hogy gyönyörű voltam, de ezt akkor nem vettem észre. Rendkívül bizonytalan fiatal lány voltam. Nem hiszek a tanítómesében, a prédikációban, az egyetlen dolog, amit az író tehet, hogy olyan karaktereket épít fel, akik megmutatják, hogy milyenek is vagyunk valójában. Ha egy nő egy-egy szereplőben magára ismer, talán segíthet neki a felismerés, hogy nincsen egyedül.

Könyveiből úgy tűnik, az emlékek fontosak az életében. A Nyárutó is egy fiatal fiú emlékirata. Milyen a viszonya a saját múltjával: kísértik az emlékek, vagy inkább motiválják?

Természetesen az emlékek miatt vagyok az, aki vagyok, számomra tehát nagyon fontosak. Ezért is éreztem azt, hogy szembe kell néznem velük. Ebből született meg az At Home in the World. Leginkább az olyan fiatal nőknek szól, mint maga. A legtöbb kritika a Salinger-vonalat emelte ki, pedig ez a könyv egyáltalán nem Salingerről szól, ez egy fiatal nő útkeresésének, felnőtté válásának és saját hangjának megtalálásának a története.

Ennek az útnak a kezdeti és végpontja között létrejövő kontraszt valóban nagyon markáns: leírja, hogy kezdetben mennyire képtelen volt az őszinteségre – még magához is. Végül pedig – ahogy a könyv is bizonyítja – az önelemzés rendkívül fájdalmas mélységéig sikerül eljutnia: szembenéz saját szülei problémáival, apja alkoholizmusával, anyja különcségével, saját bizonytalanságával, evési zavaraival a Salinger-viszonyon keresztül pedig a szexualitás elutasításának és felfedezésének furcsa kettősségével. Mindannyiunk múltjában vannak sötét pillanatok, miért döntött úgy, hogy ezeket az íráson keresztül még egyszer átéli, ahelyett, hogy legtöbbünkhöz hasonlóan a szőnyeg alá söpörné?

Sokszor megkérdezik, hogy melyik a kedvenc könyvem. Nincs kedvencem, mint ahogy nincs kedvenc gyerekem sem. De az önéletrajz különös helyet foglal el a szívemben: ez a történet tette és teszi lehetővé, hogy a többi történetet is elmeséljem, ezek az emlékek inspirálnak. És annak is örülök, hogy sikerült a múltat lezárnom. Elmondtam ezt a történetet feketén-fehéren, most már nem kell ezzel foglalkoznom. Ezért is tartok önéletírás kurzusokat, és nem kreatív írást. Úgy érzem, megvan bennem az a képesség, hogy rádöbbentsem a diákokat, főleg a nőket, a saját hang erejére. Végülis mi a legrosszabb, ami történhet?

Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr536764967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.