Olvass!

KönyvesBlog

Elizabeth Gilbert: A siker még mindig megfejthetetlen nekem

2014. november 16. Kiss Orsi

 

AP100922042138
Fotó: Paul Jeffers 

Elizabeth Gilbert mindig is író akart lenni, azt mondja, nem létezik olyan univerzum, amelyben ő ne író lenne. A gigasikert az életében az Ízek, imák, szerelmek című spirituális felfedezőregénnyel érte el, melynek nyomán nők százezrei vették volna legszívesebben a nyakukba a világot. Azt mondja, a regény sikere csodálatos meglepetés volt a számára, melyet a mai napig nem tud megfejteni. A könyvből Julia Roberts és Javier Bardem főszereplésével készült film 2010-ben. Áttételesen Gilbertnek köszönhető a Sakáltanya című mozi is, amely az ő East Village-i pultos emlékeit dolgozta fel. Magyarul most jelent meg a harmadik kötete: A lélek botanikájának szabálytalan hősnője egy tizenkilencedik századi botanikus, Alma Whittaker, egy racionális, a világ és a természet törvényszerűségét tisztelő és a mohák élővilágát megszállottan kutató tudós, akinek életébe egy Ambrose Pike nevű orchidea-illusztrátor hoz spirituálisan új színeket. Elizabeth Gilbert amerikai otthonából Skype-on adott nekünk interjút. Beszélgettünk vele a tizenkilencedik századi hősnők lehetőségeiről, a saját kreativitásához fűződő különös viszonyáról, és kedvenc virágairól. Mesélt a nagymamájáról és arról, hogy újságíróként kivel volt a legnagyobb élmény interjút készíteni. Közben sokat nevetett, és még egy magyar orchideát is megcsodált.

Az Ízek, imák, szerelmek című regényével és az abból készült filmmel világviszonylatban lett sikerszerző. Az egyik legnépszerűbb TED-előadásban arról beszélt, hogy a siker és a bukás mit jelent az ön számára, és mennyire nehéz folyamatosan kreatívnak maradni, egy másikban pedig a múzsáiról. Annak idején meglepte az Ízek, imák, szerelmek hatalmas sikere?

Viccel velem? Még mindig meglep. Egyszerűen nincs rá magyarázat. Lehet azt mondani, hogy a könyv azért lett sikeres, mert olyan tapasztalatokról szól, amely sok nőnek a sajátja, akik megpróbáltak rájönni, miről is szól az életük – rendben van, de legalább húszezer olyan könyv van, ami erről szól! Vagy lehet azt mondani, hogy azért volt népszerű, mert jól van megírva – rendben, de erre azt mondanám, hogy nézzenek bele a többi hat könyvembe! (nevet) Tehát, nem igazán áll össze a kép. Ugyanúgy, mint amikor, valami szörnyű dolog történik veled, és az egésznek nincs értelme. A világnak összességében nagyon kevés értelme van (nevet). Egy olyan világban élünk, ami állandósult talányokkal van tele. Ezen titkoknak egy része szörnyű, más részük csodálatos. Ez a siker csodálatos meglepetés volt, de még mindig megfejthetetlen nekem. Soha nem értettem, miért történt velem, de nagyon hálás vagyok érte, és nagyon vigyázok arra, hogy jó dolog maradjon, és ne váljon rosszá.

 

Elizabeth Gilbert: A lélek botanikája

Fordította: Balázs Laura és Dudás Éva, Partvonal Könyvkiadó, 2014, 526 oldal, 2792 HUF

 

Volt része amúgy nagyon fura vagy bizarr reakciókban a könyv megjelenése után?

(nevet) Igen. A könyv egy olyan hatalmas vászonná vált, melyre az emberek saját magukat vetítették ki. Az emberek olyan dolgokat láttak benne, melyek látására szükségük volt, feldühítette őket, vagy félelemmel töltötte el őket. Volt, hogy valaki odajött és azt mondta, hogy az volt a kedvenc része, amikor végre elküldtem anyámat a vérbe, és azt mondtam neki, nem irányíthatja többé az életemet. Mire én azt mondtam: hmm, ez nagyon érdekes, mert ilyen jelenet nem szerepelt a könyvemben, de az életemben sem. De a jelek szerint ő belelátta, és ezek szerint neki szüksége volt arra, hogy elküldhesse a saját anyját, ahová csak akarja. Nagyon hamar eldöntöttem, hogy nem az én dolgom az, hogy az emberek miket látnak bele a könyvbe, mivel erre nincs semmiféle ráhatásom, nem tudom irányítani. Az egyetlen, amit kontrollálni tudok, az én magam vagyok, és néha az is nehezen megy.

A magyarul korábban megjelent könyveihez hasonlóan A lélek botanikája is egy memoár, egy rendkívüli életutat bejárt nő visszaemlékezése. Más regényekben a tizenkilencedik századi nők vagy szerelembe esnek Mr. Jóképűvel, akivel aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak, vagy szerencsétlen körülmények között életüket vesztik. Nem úgy az ön hősnője, aki teljesen kivételes életpályát tudhat magáénak. Emlékszik még, hogy mi inspirálta ezt a történetet, hogyan pattant ki a fejéből az ötlet?

Ez a könyv nagyon fokozatosan jött létre, darabjaiban. Az első darabka az volt, hogy tudtam, megint regényt akarok írni, mert akkor már évek teltek el a legutóbbi regényem óta. Hogy őszinte legyek, egy picit féltem is, hogy elfelejtettem, és biztos akartam lenni abban, hogy nem veszítettem el ezt a képességemet. Emellett tudtam még, hogy növényekről akarok írni, mert idővel szenvedélyes kertésszé váltam. Azt kellett kitalálnom, hogyan lehetne izgalmas regényt írni a kertészkedésről (nevet). A harmadik pedig, hogy egy tizenkilencedik századi regényt akartam írni. Nagyon szeretem az akkor született műveket, még akkor is, ha az a baj velük, amit ön is említett. A hősnők előtt mindig két lehetőség kínálkozik: vagy hozzámennek Mr. Darcyhoz például egy Jane Austen-regényben, vagy a vonatkerék alatt lelik halálukat, mint Anna Karenina. Nem hiszem, hogy a nők élete szükségszerűen ilyen lett volna akkor, vagy éppen most. Azon nők többsége számára, akiket én ismerek, egyik befejezés sem volt adatott meg. Én tehát ennél bonyolultabb női karaktert szerettem volna írni.

Alma Whittaker karaktere ellentmond mindannak, amit a tizenkilencedik század elvárt a nőktől: független személyiség volt, nem éppen egy simulékony alkat, egy tudós, aki bár nagyon okos volt, de híján volt az empátiának. Összességében nem mondható tipikus női irodalmi figurának. Ismert bárkit a tudománytörténetből, akinek az alakjából meríteni tudott?

Nagyon sok kutatást végeztem a 18-19. századi női botanikusokról, és az ő figurája több, valóban élt személyiség kombinációjából született meg. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy egy olyan nőről írok, aki bár briliáns elmével rendelkezik, fényes intellektussal, fantasztikus ideákkal, de senki nem hallgatja meg a mondandóját, mivel csak egy nő. Amikor azonban a kutatásaimat végeztem, arra jöttem rá, hogy ezek a tizenkilencedik századi tudósnők, akik a botanika területén tevékenykedtek, sok hatalommal és nagy befolyással rendelkeztek. Könyveket írtak, és a férfi kollégáik nagyra tartották őket. Nagy sértésnek vették volna, ha egy olyan nőről írtam volna, akit csak azért nem hallgatnak meg, mert nő. Igaz, hogy nem válhatott belőlük elnök a Harvard Egyetemen, de publikálhattak, tudományos vitákban vehettek részt, kutatásokat végezhettek. Arra jutottam végül, hogy a regényemnek sokkal komplikáltabb történetnek kell lennie: ebben több olyan tényezőnek is kell lenniük, melyek – mások szexizmusa mellett – visszafogják őt abban, hogy megjelentesse a könyvét.

AP100922049034
Fotó: Paul Jeffers

Ha már a növényeket említette, nyugtasson meg, hogy van saját kertje is!

Természetesen. A kedvenceim a százszorszépek, az egyik legegyszerűbb növény a Földön. Minden olyan növényt szeretek, amely úgy néz ki, mintha egy gyerek is le tudná rajzolni. Tudja, amikor gyerekként mindenki ugyanúgy rajzolja le a virágot: középen egy kör, amiből a szirmok nőnek ki. Ez a forma még mindig a kedvenc virágom (nevet). Jobban szeretem ezeket, mint az orchideákat, vagy a rózsákat. Olyan kertem van, ami ilyen virágokkal van tele. Azokat a növényeket szeretem, amelyek nem komplikálják az életemet, nem szeretem a dráma-növényeket.

A regény hősnője nagyon tehetséges tudós, emellett kreatív ember, néha azonban mégis mintha kételkedne a saját kreatív energiáiban, tudományos munkáját pedig időnként haszontalannak véli. Előfordult valaha, hogy íróként Almához hasonlóan elveszítette a hitét? Volt valaha olyan csalódott, hogy arra jutott, felhagy az írással, és valami teljesen mást fog kezdeni az életével?

Igen és nem (nevet). Bizonytalanságot, kétséget természetesen éreztem, mint ahogy mindannyian érzünk. A kreativitásnak, azt gondolom, ez teljesen normális működése. Félelem nélkül nincs kreativitás, a kreativitás ugyanis egy olyan folyamat, melynek során olyan helyzetbe kerülsz, melyről nem tudod, hogyan fog végződni. A félelmed közben azt sugallja, hagyd abba, mert nem tudom, hogy fog végződni ez, nem tudom, sikeres leszel-e, állj le. Ezt mindannyian megtapasztaljuk. A félelmed meg akar védeni valami olyasmitől, amit nem tud megérteni. A kreatív életemben állandóan kommunikálok a félelmemmel. Ahelyett, hogy azt mondanám neki, hogy fogja be a száját, vagy ahelyett, hogy úgy tennék, mintha nem is létezne, állandóan beszélek hozzá. Főleg, amikor belevágok valami újba. Azt mondom: nézd, megértem, hogy félsz, és megértem, hogy nem szereted, ha érdekes dolgokkal foglalkozom, megértem, hogy azt gondolod, meg fogunk halni, mert megpróbálok megírni egy könyvet (nevet). De ez rendben van. Ha működik, ha nem, akkor is megcsinálom, mert érdekes életet akarok élni, ennek érdekében pedig vállalni kell ezeket a kockázatokat. Állandóan félek, de közben állandóan arra kérem a félelmet, tartson velem ezen az úton, és együtt valami érdekeset hozhatunk létre. Megértem tehát Alma félelmeit, de soha nem engedtem, hogy ezek a félelmek az utamba álljanak.

Tudja, az, ahogyan a félelmeiről mesél most, emlékeztet azokra a videókra, ahol a kreativitásról beszélt, melyet akkor inkább egyfajta külső, nem pedig belső erőként jellemzett….

Titokban lehet, hogy animista vagyok (nevet). Valójában egy olyan univerzumban élek, ahol minden külső erőként jelenik meg. Irracionálisnak tűnhet, de nekem bevált. Általában könnyen barátkozom az emberekkel, és ezt a képességet kamatoztatom ezekkel az ideákkal szemben is. Próbálok barátságot kötni a kreativitással, a félelemmel, a szorongással, a depresszióval. Úgy beszélek hozzájuk, ahogy egy emberhez beszélünk. Például azt mondom: megértem, hogy félsz, megértem, hogy szorongsz, hogy depressziós vagy, de akkor is megteszem ezt a dolgot. Ez az én, aki végig akarja vinni ezt a dolgot, a lelkem. Van egy lelkem, aki minden reggel úgy akar felébredni, hogy annyira izgatott vagyok, hogy kreatív életet élhetek. De hogy ez megtörténhessen, az előbb említett érzéseknek félre kell állniuk az útból (nevet).

A Sakáltanyától a világhírig. Elizabeth Gilbert Connecticutban született 1969-ben. Az egyetemen politikatudományt tanult, de mindig is író szeretett volna lenni. Amíg ez megvalósult, dolgozott szakácsként és pincérként is. Első elbeszélése az Esquire magazinban jelent meg. Újságíróként olyan magazinoknak írt, mint a Travel + Leisure, a The New York Times Magazine, a GQ. Utóbbiban jelent meg 1997-ben egy cikke a Coyote Ugly kocsmáról, ahol annak idején pultosként dolgozott. Később ez szolgált alapul a Sakáltanya című filmhez. Első kötete novellákat tartalmazott (Pilgrims), ez 1997-ben jelent meg. Az igazi áttörést az Ízek, imák, szerelmek hozta el számára 2006-ban, amely saját útkeresésének, spirituális felfedezőútjának krónikáját mutatja be. A regényből Julia Roberts főszereplésével forgattak filmet 2010-ben. Az Ízek, imák, szerelmek folytatása, a Hűség, a házasság intézményét veszi górcső alá; ez magyarul 2010-ben jelent meg. A lélek botanikája című regénye egészen friss kötet (Amerikában tavaly jött ki), amely egy 19. századi botanikusnő életén keresztül Amszterdamba, Tahitira, és Peruba kalauzolja el az olvasót.

Könnyebb így kezelni a félelmet, a szorongást, vagy akár a siker érzetét?

Ühüm. És az egót is. Az egód definíciója nem más, mint hogy soha semmi nem elég jó, legyen szó akár pénzről, dicséretről, sikerről. Ugyanakkor láthatjuk, mi történik azokkal az emberekkel, akik hagyják, hogy az egójuk átvegye felettük a hatalmat. Szörnyű, tragikus. Alkoholizmus, erőszak lehet a vége. Persze mindenkinek ott az egója, de nagyon kell vigyázni arra, nehogy átvegye a kontrollt a kreativitásunk felett. A kreativitásod ugyanis nem akarja a te egódat, ő csak játszani akar. Fel akar találni, ki akar próbálni új dolgokat, örömet akar érezni. Arra kell tehát kérned az egódat, hogy legyen szíves, álljon félre.

Ugyanakkor ahhoz, hogy valaki íróvá válhassék, nagyon erős egóval is kell rendelkeznie, nem gondolja?

De igen. Mindig azt mondom az embereknek, ne tegyenek kárt az egójukban, mert szükségük lesz rá. Hiszen a részed, szükséged van rá az ambícióidhoz, hogy magadra találj, hogy felismerd a különbséget közted és mások között. Fontos része az identitásodnak. Nagyon jó szolgáló, de rettenetes gazda. Ne hagyd, hogy a fejedre nőjön, mert amúgy egy zsarnok, egy diktátor. Én inkább azt szeretem, ha a kreativitás az én mesterem.

Tud példát mondani arra, hogy mindez hogyan történik?

Elmesélek valamit, bár elég meredek lesz (nevet). Úgy képzelem, hogy mindazok, amelyekről az előbb beszéltünk, a kreativitás, az ego, a félelem, mindannyian hozzánk tartoznak, más-más részeink. Ha új kreatív kalandra indulunk, olyan, mintha hosszú autóútra indulnánk. Mindannyian ugyanabban az autóban ülünk. Ott van a kreativitás, az ego, a félelem, a bizonytalanság, stb. A szabály az, hogy a lelkem, ami én magam vagyok, és a kreativitás, mi ülünk elöl (nevett). A többiek velünk tarthatnak az úton, de hátul kell maradniuk az autóban. Miközben vezetek, beszélek hozzájuk, például a kreativitással terveket kovácsolunk, hogy merre menjünk, mit csináljunk. A kreativitás nagyon izgatott, nagyon fűti a szenvedély, van egy csomó ötlete, akárcsak nekem. Közben a hátsó ülésen, mint a gyerekek, visítoznak a többiek, neked azonban hátra kell fordulnod, és azt kell mondanod: pszt, a mami most vezet! (nevet) Mami vezet, a kreativitás fogja a térképet, és ti, srácok, itt lehettek az autóban, de nem dönthettek semmiben. De azt is tudom, hogy nem szállhatnak ki az autóból, hiszen ők is az én részeim. Mindig ezt képzelem, és amikor elkezdek félni, azt mondom, ó, megengedtem a félelemnek, hogy előre üljön, holott neki nem lenne szabad. Ha megtörténik, az nagyon rossz döntésekhez vezet. Az egyetlen döntés ugyanis, melyet a félelem hozhat, hogy leállítja az autót. (nevet)

Az előbb említette az identitást, és annak egyes részeit. Kétségtelen, hogy a nagy kudarcok és az elsöprő sikerek rajta hagyják a nyomukat egy-egy ember személyiségén. Így történt ez az ön esetében is? Más ember lett az Ízek, imák, szerelmek sikere után, vagy inkább a világ változott meg ön körül?

Bármi történik is veled az életedben, az változtat rajtad. Ez a definíciója annak, hogy élünk. Minden változtat rajtad, a szenvedés, a veszteség, a siker. Más ember vagyok ma, mint tegnap voltam. Amit el kell döntened, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz-e az a helyzet, melybe kerültél, hogy mit akarsz, hogyan változtasson mindez rajtad. Ha valami szörnyűség történik veled, ami óriási fájdalommal és szenvedéssel jár, akkor az egy alkalom arra, hogy megkérdezd magadtól, mit akarok, hogyan változtasson rajtam ez a rossz tapasztalat. Jobb személyiséggé vagy inkább rosszabbá tegyen? Nem tudod kontrollálni azokat a dolgokat, amik megtörténnek veled, legyenek jók vagy rosszak, de ellenőrzésed alatt tudod tartani, hogy ezt hogyan használod fel. Amikor sikeres lettem, állandóan azt kérdeztem magamtól, milyen emberré akarok most válni? Olyasvalakivé, mint amilyen Michael Jackson volt? (nevet) Egy olyan emberré, akiről azt gondolják, hogy teljesen nullán van, nagyon fura, megtört alak? Vagy Meryl Streeppé akarok válni, egy olyan emberré, aki valóban sikeres, közben pedig elbűvölő, nagylelkű, újra és újra nagyon érdekes munkákba fog, és normális emberi életet él a családja körében? Körülnézhetsz, és megvizsgálhatod, mások hogyan csinálják. Azt hiszem, sokkal boldogabb a Meryl Streep-i út, mint Michael Jacksoné (nevet). Az ember példaképeket választ, és megpróbál olyanná válni. Tehát, persze, hogy változtatott rajtam a siker, nagyon furcsa lett volna, ha nem történik így. A kérdés azonban az: hogyan? Ennek eldöntése pedig tőled függ.

 

AP147816854652
Fotó: Jeff Daly /

 

Alma. A regény főhősét Alma Whittakernek hívják. Gilbert azt tudta, hogy az „alma” latinul lelket jelent, arról azonban fogalma sem volt, hogy magyarul is van jelentése. Erre egy magyar rajongója hívta fel a figyelmét a Facebookon, miután a könyv megjelent Amerikában. „Ez így tökéletes, hiszen a nő angliai nagyapja Almamágus volt. Nagyon boldog voltam, amikor meghallottam. Azt tudtam, hogy latinul azt jelenti, lélek, de azt nem tudtam, hogy magyarul almát jelent. Most még jobban szeretem ezt a nevet” – meséli.

A családja próbálta valaha lebeszélni az írásról?

Hiábavaló próbálkozás lett volna bárki részéről is. Nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy én ne író legyek. Nincs olyan univerzum, amiben én nem író vagyok. Nincs olyan forgatókönyv, amely szerint ez bármikor előfordulhatna. Én magam sem tudok leállni az írással, más pedig még kevésbé tudna leállítani. Egyszerűen nincs választásom.

Évekig újságíróként dolgozott, fel tudja idézni, kivel volt a legnagyobb élmény interjút készíteni?

Ó, igen, Tom Waitsszel. Soha nem találkoztam sem azt megelőzően, sem azóta olyan emberrel, aki úgy beszélt volna a kreativitásról, hogy az több értelemmel bírt volna a számomra, vagy izgalmasabb lett volna annál, mint ahogyan ő beszélt róla. Meg tudott fogalmazni egy olyan koncepciót a kreativitásról, amit imádok. Elmesélte, hogy régen nagyon sokat kínlódott, szenvedett; fiatal emberként komoly művész akart lenni, fontos zenész, nyomot akart hagyni a világon. Nagyon komolyan vette ezeket a dolgokat. És mi lett az eredménye? Mi lesz mindennek az eredménye? Az, ami vele történt: alkoholista lett, állandóan szorongott, mindig azt érezte, nem elég jó. Ezek akkor jönnek elő, ha óriási a nyomás az alkotón. És amikor erre egyszer rájött, akkor azt mondta, zenészként az az egyedüli dolga, hogy ékszert készítsen más emberek elméjének belsejébe. Ez az egyetlen tennivalója. Pusztán dekoráció, pusztán művészet. Olyan dolgok, melyeket csak azért csinálunk, hogy szórakoztassanak, mert érdekesek, vagy furcsák. A nyugati világban, különösen mióta a német romantikusok kétszáz éve rátették a kezüket a művészetekre, nagyon másképp gondolkozunk a kreativitásról: túl nehéz, túl sötét, túl destruktív, túl sok fájdalom van körülötte, túl sok ego, túl sok maszkulinitás van benne, túl sok agresszió. Ő pedig azt mondta: csak annyi a dolgom, hogy ékszert készítsek más emberek képzelete számára. És amikor így tett, akkor tényleg nagyon jó művek születtek, mivel megszüntette a rá nehezedő nyomást. Ezt mindig felidézem, amikor túl komolyan kezdeném venni magamat, vagy aggódnék, félnék valami miatt, vagy azon kezdenék szorongani, hogy mit mondanak majd a kritikusok. És akkor azt mondom magamnak: fogd be, Liz, ez csak dekoráció, díszítés az emberek képzelete számára, nem akkora ügy. Csak csináld, amit akarsz, majd mutasd meg a világnak, és lesz, ami lesz, és aztán menj, és fogj valami másba. És érezd jól magad közben! (nevet) Muszáj, hogy öröm legyen benne. Ez sokat segített nekem. Egyértelműen ő volt a legfontosabb ember, akit meginterjúvoltam.

A lélek botanikájában van egy rész, amely arról szól, hogy a hősnő nagyon gyorsan ír, épp azért, hogy ne hagyjon veszni egyetlen ötletet sem. Íróként veszített már el ötletet csak azért, mert nem volt elég gyors?

Ó, hogyne, komplett könyveket veszítettem el azért, mert nem voltam elég gyors. Veszítettem el úgy ötletet, hogy az egy másik ember fejébe pattant, és aztán ő írta meg azt a könyvet (nevet). Az ötletek azt akarják, hogy megragadják őket, és olyan személyt keresnek, akivel együttműködhetnek. Birtokában vagyunk olyan érzékeknek, olyan erőnek, mellyel az ötleteket meg tudjuk valósítani. Az ötletek tehát kedvelnek bennünket, felkeresnek minket, megpróbálják felhívni magukra a figyelmünket. Azt kérdezgetik, akarsz velem dolgozni, csinálunk valamit közösen? Az esetek többségében azt mondjuk, nem (nevet), mert túlságosan félünk, vagy túl lusták vagyunk, túlságosan leköt a tévénézés, ilyenek. Az ötletek folyamatosan kérdezgetnek: dolgozunk együtt, dolgozunk együtt, te vagy az anyám, te vagy az anyám, te vagy az anyám? És ha nemet mondasz, keresnek valaki mást. Ha igent mondasz, de mégse kezdesz vele valamit, mert nem vagy elég fegyelmezett, vagy nem vagy elég elkötelezett, akkor megint csak mást fognak keresni. Néha előfordul, hogy eszembe jut egy ötlet, miközben egy másik könyvön dolgozom, és akkor megoldást kell találnom. Ilyenkor azt mondom a második ötletnek: nézd, leírlak, és megőrizlek ebben a fiókban, de érts meg, nem látod, hogy ezen a könyvön dolgozom most éppen? Először a nővéredet kell befejeznem, kérlek, légy türelmes, és ne keress fel mást! Ne menj Barbara Kingsolver házába (nevet), ne keresd fel John Irvinget, kérlek! Maradj velem, szeretlek, csak légy türelmes. És néha megvárnak, néha nem.

Arra emlékszik, hogyan jött az ötlet, hogy egy cikkben írja meg a Coyote Ugly történetét?

Ez úgy jött, hogy a húszas éveimben ténylegesen dolgoztam ott egy darabig, évekkel később pedig elhatároztam, hogy írok róla. Nagyon vicces sztorijaim voltak arról, milyen is volt sakálnak lenni azon a helyen (nevet). Akkor az a hely még egy kicsi, gusztustalan kocsma volt East Village-ben, semmi csillogó nem volt benne. De mégis életem egyik legboldogabb időszaka volt, és jól lehetett keresni, miközben éppen íróvá próbáltam válni.

És mit érzett akkor, amikor kiderült, hogy Jerry Bruckheimer produkciós cége megvette a megfilmesítési jogokat?

Azt gondoltam, hogy ez az egyik legszürreálisabb és leghülyébb ötlet, melyet valaha hallottam. Azt tervezték, hogy tizennégy éves lányoknak készítenek filmet erről a gusztustalan kocsmáról, ami tele volt alkoholista pasikkal. Nem értettem, ebből, hogy lehet kamaszoknak filmet készíteni, de végül megcsinálták. Amit érdekesnek találtam a filmben, hogy nincs benne piálás. Az egész a kocsmában zajlik, de sose látunk senkit lerészegedni, sose látunk senkit, ahogy kidobja a taccsot. Olyan, mintha valami táncos buliban lennénk. Mintha kitörölték volna az alkoholt a történetből, ami azért vicces, mert ez egy olyan hely volt, ahová azért mentek az emberek, hogy nagyon benyomjanak.

Milyen ital fogyott egyébként a leginkább a Coyote Uglyban?

A Jack Daniels. Nem az a hely volt, ahol flancos koktélokat iszogattak az emberek. (nevet)

Még egy gondolat erejéig térjünk vissza a regényhez, melyet az akkor százéves nagymamájának ajánlott. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, nagyon fontos személy lehet ő az ön életében…

Ő soha nem fog meghalni. Azt hiszem, az összes ez után jövő könyvemet is neki ajánlhatnám, mert ő nem megy sehova. Most százegy és fél éves, majdnem százkettő. Nem sürgős neki, hogy eltávozzon (nevet). Nyolc gyereket nevelt fel, egész életében szerény körülmények között élt. Nagyon okos asszony, nagyon fegyelmezett, nagyon szorgalmas, és nagyon józan. Az a hitvallása, hogy az élet olyan, amilyen, fogadd el, ami történik veled, hozd ki magadból a legjobbat, kelj fel korán, és dolgozz. Ne panaszkodj, ne sírdogálj, csak dolgozz, dolgozz még keményebben, és maradj tisztességes. Azt hiszem, ez az ő filozófiája. Ami nagyon érdekes a hozzá hasonló nőkben, és Alma is ilyen, az ahogyan a boldogságra és a megelégedettségre tekintenek. A boldogság olyan, amit mindenki keres-kutat, és nem hiszem, hogy a nagymamámnak valaha eszébe jutott volna, hogy neki ezt kellene tennie. Nem hiszem, hogy ő valaha azt gondolta volna magáról, hogy jogosult lenne a boldogságra. Nem hajszolta a boldogságot, megpróbált tisztességesen, becsületesen élni. Ennek eredményeként pedig nagyon megelégedett emberré vált. Napjainkban a boldogságot célul tűzzük ki, pedig a boldogság csak a mellékhatás, egy jól megélt élet mellékhatása.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr966887613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.