Olvass!

KönyvesBlog

Terézia Mora: Csak németül tudok írni

2014. november 25. Kiss Orsi

Mora1.jpg

Fotó: Peter Von Felbert

Sopronban született, de hosszú évek óta Berlinben él és alkot Terézia Mora, akinek A szörnyeteg című kötete tavaly elnyerte a Német Könyvdíjat. A regényben Az egyetlen ember a kontinensen című kötetből ismerős Darius és Flóra bukkan fel ismét, történetük két szálon fut, ami a vízszintes csíkkal kettéválasztott – vagy ahogy Terézia Mora fogalmaz: al- és felvilágra osztott – könyvlapokon válik igazán érdekessé. A részben Magyarországon játszódó művet a díjról döntő zsűri indoklásában „mélyen megrázó” és „stilisztikailag virtuóz úti regénynek” nevezte. Terézia Mora írás mellett fordít is, mások mellett Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos és Örkény István műveit. A jelenleg Németországban tartózkodó írónőt a kétnyelvűségről, egyazon történet apokrif, női változatától, a precízen irányított anyagról, és a mások által ráaggatott, tőle függetlenül örökké változó szerzői kategóriákról is faggattuk.

Ősszel jelenik meg magyarul A szörnyeteg, amellyel tavaly elnyerte a Német Könyvdíjat. A beszámolók szerint nem készült köszönőbeszéddel, mi volt ennek az oka? Ennyire nem számított rá, esetleg nem volt kinek megköszönnie?

Őszintén szólva, nem is tudom, miért lett ebből akkora téma. Babonából nem írtam fel semmit, de azért köszönetet mondtam mindenkinek, akinek volt mit köszönnöm. Ezekből nem kevés volt, úgyhogy végül egészen hosszúra sikeredett a beszéd.

A szörnyeteg története két szálon fut, amiket vizuálisan is elkülönít a könyvben. Mi indította arra, hogy ebben a formában mesélje el Darius és Flóra történetét?

Így adta magát. Csak Darius perspektívájából elmondani kevés lett volna. Fontos volt, hogy a női figurának, aki a trilógia első részében a peremre szorult, itt végre legyen saját hangja. És ha ez egyszer, a legelején, eldőlt, akkor már csak azt kellett eldönteni, hogy hogyan rendezzem el ezeket a szövegeket a térben. Azaz: egymás után vagy egymás mellett, alatt jelenjenek meg. Mivel a női szereplő szövege olyan nagy jelentőséggel bírt, nem akartam eldugni a férfi fejezetei között, hanem minden oldalon, azon is, ahol éppen nem mond semmit, láttatni akartam, hogy azért ott van. Ezért megosztottam az oldalt egy felvilágra és egy alvilágra. Fent A-tól Z-ig halad egy elég hagyományosan elbeszélt történet, lent pedig ugyanennek az apokrif, töredékes, női változata.

Az ő történetük a társas magány és a kommunikációra való képtelenség története is. Hogyan látja: a nyelv maga mennyiben segíthet vagy gátolhat minket az egymás közötti kommunikációban?

Darius és Flóra csak úgy tudtak egymással szót érteni, hogy Flóra felvállalta azt, hogy nyelvet vált. Ez nemcsak a magyarról németre való váltást jelenti, hanem hogy ő ügyelt arra, hogy Darius érthesse, hogy miről beszélnek éppen, mivel világos volt, hogy a férfi bírt kevesebb empátiával, nyelvi eszközei szegényesebbek voltak. Ha egy pár között nyelvi szinten ilyen nagy a különbség, akkor nyilván csak addig lesz kommunikáció közöttük, amíg a nyelvileg erősebb fél arra hajlandó. Flóra egy idő után lényegében megszakította a kommunikációt Dariusszal, magába zárkózott és már csak önmagával társalgott – és ehhez újra visszatért (a Darius által nem értett) anyanyelvéhez, a magyarhoz.

Általánosságban: érdekes megfigyelni, hogy a kommunikációs partnerek mennyire hajlandóak és képesek nyelvet (nyelvhasználatot) váltani annak érdekében, hogy megértsék egymást. (Melyikük vált? Mindketten tesznek azért, hogy értsék egymást? És egyenlő/hasonló mértékben teszik ezt? Vagy csak az egyik? És mit tesz ez vele? Míg a másik milyen marad/lesz?) Ha valakivel szót akarunk érteni, minden esetben tolmáccsá kell válnunk. Ritka az, hogy első pillanattól kezdve azt mondhatnánk: egy nyelvet beszélünk.

Itthon sokan műfordítóként ismerik, hiszen Esterházyt és Parti Nagyot fordított németre. A kétnyelvűség, az, hogy két kultúrát ismer, két kultúrában él egyszerre, mennyire szivárog be az írói nyelvbe?

Hogy mennyire? Teljes mértékben. A két anyanyelvű képtelen teljesen elválasztani egymástól a két nyelvet. Ami nem jelenti azt, hogy öntudatlanul használnám bármelyiket. Nem utolsósorban a fordítás segít abban, hogy rálássak azokra a területekre, ahol két nyelv érintkezik, esetleg (eltekintve a hangalaktól) szinte teljesen fedi egymást, és azokra is, ahol egyszerűen semmilyen átfedés nincs, mert a nyelvek egyszerűen másként működnek. Ha a saját írásaimat figyelem, akkor (büszkén) látom, hogy az első könyv, a Különös anyag óta mennyivel precízebben tudom irányítani a magyarból hozott anyagot az egyébként egynyelvű német szövegben. Azóta még sokkal szívesebben alkalmazom „látensen“ a magyart a németben – csak kevésbé látszik.

Szépirodalmi művei német nyelven jelennek meg, de szokott magyarul is írni? A két nyelv egyébként kétféle gondolkodást, világlátást is jelent?

Kizárólag németül írok, mert csak úgy tudok írni. Gondolkodásomat, világlátásomat egységesnek élem meg, nincsenek benne nagyon kettősségek és összeegyeztethetetlenségek. Néha látom az, hogy az, amit magyarul gondolok, illetve mondani képes vagyok egy dologról, az variánsa annak, amit németül vagyok képes gondolni, mondani, írni. Hogy nagyon eltérő vagy akár ellentétes lenne, az még sose fordult elő.

Esterházy rendszeresen írja bele a könyveibe már magyarul, hogy lefordíthatatlan szójáték. Vannak írás közben olyan pillanatai, amikor arra döbben rá, hogy ez vagy az a kifejezés, szófordulat, motívum nagyon is a magyar nyelvhez köthető? Hogy azt egyszerűen lehetetlen lefordítani?

Hogyne. Fordítóként egyszerűbb a dolgom. Ha egy ideig kerestem a megoldást és nem találtam, belenyugszom, hogy nincs, és megpróbálom a szöveget más módon kárpótolni. Íróként is valamikor kénytelen vagyok belenyugodni, de ott inkább azt látom, hogy az egész szöveg más irányt vesz, ha más szót kell használnom. Azaz, hogy az a variáns, ami nagyon a magyarhoz kötődne, csak magyarul lenne lehetséges – németül tehát meg sem születik. De ezeket a meg nem született szövegeket én nem gyászolom. Es ist, wie es ist, ahogy Erich Fried mondaná. Alázattal elfogadom azt, ami van.

Magyarul megjelent regényeit Rácz Erzsébet, illetve Nádori Lídia fordította. Gondolt már arra, hogy egyszer a saját műveit ülteti át magyarra?

Eszemben sincs. Az azt jelentené, hogy másodszor is megírhatnám őket (már ha erre egyáltalán képes lennék, amit kétlek). De én olyankor már régen a következő könyvet szeretném megírni.

Sopron mellett született, de hosszú évek óta Berlinben él, és németül is publikál. Szerzőként sokan sokféleképpen próbálják kategorizálni: van, ahol németajkú írónőként, máshol magyarként, megint máshol német-magyar szerzőként emlegetik. Ön melyiket találja a leginkább találónak magára nézve?

Egyiket sem, illetve mindegyiket, illetve az én álmom az, hogy egy napon csak annyit kelljen rólam mondani, hogy „a Mora“. Vagy „az, aki az Abel Nemát (Darius Koppot stb.) írta“. Az volna az igazán jó. Hogy minden más mindegy lenne.

Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin őszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr966930977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.