Olvass!

KönyvesBlog

Még a néma gyereknek is üvöltenie kell

2014. december 07. valuska

Első mondat: “Nem tudtam megállapítani, hogy sikerült-e előbb kinyomnom a telefont, mint hogy Zita lecsapta volna.”

Miért olyan nehéz és körülményes arról mesélni, hogy mi történik ma velünk Budapesten? Nem arra gondolok, hogy a rezsicsökkentésről nagyregény, a pasaparki lakásnövekedésről meg vers íródjon, de az biztos, hogy a magyar irodalomból hiányoznak azok a sztorik, amelyek elmesélik, milyen itt és most élni, szomorúnak vagy szerelmesnek lenni. Milyen hatással van ránk a város, hogyan alakítja életünket? Hiányoznak az egyszerű, természetes, hétköznapi történetek. Kemény Zsófi nem hiba nélküli első regényében, az Én még sosemben megírta, milyenek a középiskolások, milyen Budapest egy kupolából és milyen egy titkos barlangban csónakázni. Lendületes, izgalmas első könyv lett a hét könyve

Kemény Zsófi: Én még sosem

Tilos az Á, 2014, 319 oldal, 2990 Ft

 

Szilveszter éjszaka Calvin Harrisre lüktet a házibuli, körbejár egy cigi, fiúk és lányok csókolóznak, beszélgetnek és hánynak. Egy átlagos buli, mindannyian voltunk már ilyenben. A szilveszer éjszakai karneváli hangulatban, a záró- és idézőjelek között beinduló Én még sosem című regény három, vizuálisan is élesen elkülönített elbeszélői hangra épül: a csendes, profi sportoló, Toma és a sötét, cinikus és problémás Ágó jó barátok, előbbibe halálosan szerelmes lesz Eszter, aki önálló, jó fej, de mégis felborul a világa egy szerelem miatt. A látszólagos szerelmi történet, a három fiatal különböző egyénisége más-más témákat helyez az előtérbe. Toma jelentős identitásproblémákkal küzd, befelesezik minden edzés előtt, titokban slam poetry versenyre készül. A mindvégig nagyon fura Ágónak családi és megélhetési problémái vannak, míg Eszter hiába okos és öntudatos, most találkozik először a szerelemmel. A három középiskolás szerencsére elég átlagos, ahogy mindenki az volt a saját osztályközösségében, mert az nem számít, hogy magunkat mennyire egyedinek ítéljük. Szemtől szembe szinte semmit nem tudnak kimondani, Facebookon, cseten és Snapchaten már annál többet, mindenki a saját világában harcol a saját problémáival, és vannak bőven. A három szereplő története könnyen olvasható generációs regénynek is.

A természetesség, a hitelesség és az egyszerűség idén valahogy hangsúlyosabbá vált. 2014 legjobb filmje számomra a Boyhood (Sráckor) című Richard Linklater-film: egy párkapcsolat és egy gyerek fejlődését, változásait és drámáit követjük végig. Semmi extra nem lenne, ha nem 12 évig forgatták volna, amitől az egész történet levedlette a mozifilmek ismert konstruáltságának minden sallangját. Ehhez kapcsolódik, hogy az utóbbi hónapban egy magyar film, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan ér el nagy sikereket (30 ezer néző itthon, Torinóban fesztiváldíjak), mert Reisz Gábor rendező ügyesen ráérzett arra, hogy az embereket igenis az érdekli a legjobban, ami velük történik. Ő a saját kérdésfeltevései mentén fogalmazott meg általánosabb problémákat (menjen vagy maradjon? mi az istent kezdjen magával az egyetem után? hogyan tovább, ha vége a szerelemnek?), és így csípte el a korhangulatot.

Egy gimnazista baráti társaságról szól a remek műfordító, Totth Benedek Holtverseny című első regénye, amit szintén a hét könyvének választottunk korábban. Arcoskodás, sportolás, szívás és ujjazás olyan könnyeden elmesélve, mintha csak az egyik haverunk adna elő egy izgalmas, összetett és sodró lendületű sztorit a foci után az öltözőben. A Bret Easton Ellis Nullánál is kevesebb című könyvéhez sok szempontból közel álló Holtveseny is azt meséli el, ami velünk történik (a történés hiánya is sokat elárul rólunk). De miért is kellene mindig ennél többet vállalni?

A fenti, ún. trendbe illeszkedik az Én még sosem középiskolai világa a szereplők Budapestbe ágyazottságával, a háromszögben megtalálható szerelemmel, barátsággal, sértettséggel, világfájdalommal, játszmákkal, illékony kapcsolatokkal és hatalmi mechanizmusokkal. Mindhárom alkotásban közös tehát, hogy nagy vállalások nélkül, a saját világuk és közösségük ismeretének biztonságában tárnak fel önmagukból elég sokat. Persze ezt a természetességet is ki kell találni, meg kell írni úgy, hogy végig hiteles legyen és működjön a szöveg.

A hiteles elbeszélői hang megtalálása irtó fontos, anélkül minden irodalmi mű elbukik, de talán az ifjúsági regények között még érzékenyebb ügy. Legyenek végre olyan ifjúsági regények, amelyek a tizenéveseket valóban érdeklő kérdésekkel, problémákkal foglalkoznak a számukra ismerős környezetben - tűzte ki célul magának a Pagony kiadóból kinövő Tilos az Á főszerkesztője, Péczely Dóra, amikor egy éve fejleszteni kezdett egy rakás jó sztorit. Adtak ki homoszexualitását felismerő, a környezete által öngyilkossági kísérletbe hajszoló iskolásról (Trevor) szóló könyvet, megmutatták, hogy egy fehér fiú hogyan illeszkedik be a cigányok közé (Rajkó), Bódis Kriszta a Carlo Párizsban című könyvében pedig a cigánytelepi focista fiú történetét meséli el.  

A gyerekeknek és felnőtteknek szánt könyvek között nálunk nagyon sokáig nem volt átmenet, vagy az egyiket, vagy a másikat kellett olvasni. Pedig a rohanó világunkban, az internetes szupersztrádán máshogy olvasnak a fiatalok, átalakult a történetfogyasztás, és erre a könyvpiac elég lassan reagált: az olvasók nem találkoztak a saját kérdéseikkel és problémáikkal, hanem egyből az ún. felnőtt irodalmat kellett átrágniuk, nem csoda, hogy nem fogta meg őket az olvasás. A középiskola abban érdekelt, hogy keresztülrohanjon az irodalomtörténeten, nem abban, hogy 1. megszerettesse az olvasást, 2. fejlessze a szövegértést. Ez látszik is a későbbiekben is (PISA-felmérés). Bejöttek külföldről a Young Adult könyvek, az utóbbi pár évben egyre több regény szól kifejezetten ennek a korcsoportnak, és végre a magyar kiadók is eszméltek, sorra jönnek az ifjúsági könyvek, amelyek rétegzettebb, kimunkáltabb regények. 

Az Én még sosem felszínén a szerelmi háromszöget követjük, de bekúszik egy slam poetry-szál is, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy Kemény Zsófi már gimnáziumban slammelni kezdett, és azóta a jobbak közé került. Toma slammelni szeretne, de nincs bátorsága hozzá, Eszternek is megtetszik a slam, ő csak így tudja kimondani, ami benne van. A regénynek ez a szála a klasszikus sportversenyekbe ágyazott romantikus történeteknek felel meg (Love&Basketball, Step-Up), amelyekben a versenyzés segítségével kerül közelebb egymáshoz a fiú és a lány. A slam a regényben a személyiségbe beépülő szöveg: csak ennek segítségével tudják megfogalmazni a szereplők, kik is ők valójában és mit is akarnak. A kőszegi alreálban játszódik az Iskola a határon, amiben a néma gyerek-problematika többször előkerül. "Nem jók a szavak" - gondolja Medve, aki szerint a hallgatás tökéletes kommunikációs forma. A regényben ezt olvashatjuk:

"Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt válaszolni. "Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek". (Forrás)

A budapesti gimnáziumban is minden gyerek néma az egymás közti kommunikációban, legalábbis nagyon nehezen mondanak bármit, aminek súlya vagy tétje van, könnyebben mondják el érzelmeiket a Snapchaten, ahol a kép a megnyitástól számítva 10 másodpercen belül eltűnik. A szereplőknek viszont minden igénye megvan arra, hogy kimondják, kik ők valójában, mit gondolnak egymásról, a világról. Egy helyen beszél mindenki őszintén, a slam előadása közben: a szöveg megírása kevés, csak az előadással válhatnak valakivé, mert az vagy, amit mondasz. A slammelésnek jót tesz, hogy végre valaki érthetővé teszi, miért működik kizárólag performatív művészetként, és miért semmisül meg minden szöveg az elmondása pillanatában (ld. Snapchat 10 másodperce). Az Én még sosemben három Eminem küzd a saját személyiségével és kapcsolataival, hogy a végén, ahogy a 8 mérföldben, elérjék céljaikat.

Az Én még sosem legnagyobb erénye, hogy nem akart semmilyen konstruált problémát megoldani, hanem csak abból dolgozott, amit ismer, megélt. Kemény Zsófi naplójából is kerültek be részek a szövegbe, saját bevallása szerint a kisebbik részét átélte. Budapest is igazi főszereplővé válik az Ankerttel, a Roni abc-vel, a Frankel Leó utcai titkos barlanggal, ahol gumicsónakban dugnak. A regény természetesen nem hibátlan, de saját vállalásait ügyesen teljesíti. Olvasóként nekem túlzás volt, hogy didaktikusan szét lettek választva az elbeszélői hangok, és ha már így alakult, sokkal élesebben meg kellett volna különböztetni a szereplők nyelvezetét és világát is.

Kemény Zsófi 18 évesen kiállt slammelni, most megjelent az első regénye. A könyv megjelenésekor volt a huszadik születésnapja. Magabiztos, lendületes, érzékeny, humoros és önreflexív, nem is kell több elsőre. Ez valójában nem ifjúsági, hanem kortárs regény.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr786963725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.