Olvass!

KönyvesBlog

Vámos Miklós: Az írás olyan, mint a sztriptíz

2015. január 29. Kiss Orsi

vamos1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

„A könyveimben elsősorban saját magamat teszem közszemlére” – állítja Vámos Miklós, akinek Sánta kutya című regényét a közelmúltban adta ki újra az Európa. Utóbbi hőse Vucaként, Évaként, Oti néniként éli meg a huszadik századot, miközben hazugságok, szerelmek, csalódások és változatos igazságok bonyolítják mindennapjait. Vámos Miklósnak több mint harminc kötete jelent meg eddig: vannak közöttük apa- és anyaregények, félnótásak és New York-iak, generációs és lehetetlen történetek, zénekesek és márkezesek. Alakjai ismerősek. Időnként talán túlságosan is magunkra ismerhetünk bennük, még ha tudjuk is, hogy történetei sokszor egy húsz-harminc-negyven évvel ezelőtti Magyarországon játszódnak. Vámos Miklós szerint bátorság kell ahhoz, hogy valaki író legyen. Regényeiben fontosnak tartja, hogy mindig legyen valami üzenet, gondolat, tartalom – írás közben ugyanakkor nincs tekintettel se az olvasóra, se másra. A prózairodalom legnagyobb hibájának pedig azt tekinti, ha a szereplők egyformán beszélnek. Vámos Miklóssal a nőkről, a név hatalmáról és a babonás szavakról beszélgettünk, és közben kiderült az is, hogy új könyvének nem véletlenül lesz Hattyúk dala a címe. (Az interjú eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg Vámos Miklóssal, aki éppen ma ünnepli a 65. születésnapját - a szerk.)

A történelem menetét és narratíváját az esetek többségében férfiak alakították, így a múltbéli események az ő nézőpontjukon, egyfajta férfi szűrőn keresztül jelennek meg. A Sánta kutya esetében miért választott mégis női mesélőt?

Éppen ezért. Meggyőződésem, hogy nagyon könnyű a férfiaknak kivont karddal, a haza nevét ordítva elesni a csatatéren. Ott maradnak viszont a nők meg a gyerekük, nekik vinniük kell tovább az életet. Nem kapnak a nők elég elégtételt. Hogy egy példát mondjak: Magyarországon van mintegy kilencszáz Rákóczi út, de egyetlenegy Rákócziné út sincs. Pedig tudjuk, hogy az az asszony mit szenvedett mellette.

Ennek oka talán, hogy ezek a nők többnyire láthatatlanok maradnak.

Annál inkább. Ha valaki értékeli az Anna Karenina vagy a Háború és béke című műveket, akkor minden elismerést megad Tolsztojnak, de az nem jut eszébe, hogy Szonyecska mindegyiket háromszor leírta kézzel. Arról a nőről beszélünk, akit Tolsztoj későbbi titkára kiátkozott, rossz hírét keltette. Az mind hazugság, amit mi gondolunk róla, hogy pénzéhes, a férjét kiszipolyozó hisztérika lett volna. Fordítva: Tolsztoj volt a hisztérika, úgy viselkedett, mint egy kiöregedett színésznő. Éppen ezért nagyon jó volna, ha Budapesten lenne egy Tolsztojné nemzetközi reptér vagy egy Tolsztojné bevásárlóközpont. Én ezért választottam női főhőst, bár hozzáteszem, hogy tizenhárom-tizennégy úgynevezett nagyregényem – a nagyregény csak azt jelenti, hogy hosszú – egyharmadában nő a főszereplő.

Könyves magazin 2014/3.

Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF 

Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó

Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók

Interjú Lionel Shriverrel,  Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal

 

A Sánta kutyában a főhősnő más-más életkorban más-más néven szerepel. Önről is lehet tudni, hogy gyerekkorában Tibornak szólították, és később váltott a Miklós névre. Számít, hogy hogyan szólítanak minket?

Szerintem a név a legfontosabb szimbóluma mindenkinek. Jelentősen másképp viselkedem, ha Miklósnak hívnak, mint ha Tibornak. Egyébként Öcsivel indítottam. A Miklós egy komoly, kicsit ünnepélyes név, a Tibor pedig a Tiborcra hajaz, makacs, lázadó, összeszorított szájú ember. Érettségi után egy kicsivel, abban az időszakomban, amikor Tibor voltam, én épp ilyen voltam. Az a kamasz kicsit koravén, szigorú, alig beszélő srác volt. Aztán bizonyára az irodalmi pálya is fellazított. Hivatásos írónak lenni nagyon más élet, mint egyéb léhűtőnek. Ebben a Miklós névnek szerintem szerepe lehetett. Egyébiránt, ami a nőket illeti, aki férjhez megy, még a nevét is lecseréli. Általában van egy gyerekkori becenevünk, majd egy kamaszkori, aztán férjhez megyünk, mi, nők (nevet), és átvesszük a férjünk nevét. Aztán elválunk. Végül jönnek az időskori becenevek, mint az én hősömnél is. Ezt próbáltam kifejezni azzal, hogy igazából minden fejezetnél az olvasó, amíg ki nem rafinálódik, azt hiheti, hogy egy másik ember szólal meg. Mert más a neve, más a beszédkultúrája, más szavakat használ.

vamos2.jpg

A Sánta kutyából feltűnően hiányoznak az apa- és az anyafigurák, még akkor is, ha tudjuk, hogy a főszereplőnek van egy gyereke. Bármennyire is szeretne, a körülmények miatt nem tud kiteljesedni az anyaszerepben. Hogy gyerekként milyen a viszonyunk a szüleinkkel, mennyire határozza meg a későbbi kapcsolatainkat?

Az emberi életpályák mindig úgy indulnak, hogy az ember a szüleibe kapaszkodik. A fiú főleg az anyjába, a lány az apjába. Odáig is mennék, hogy valami szerelemféle van a fiúk és az anyjuk, a lányok és az apjuk között. Ezt jól átéltem, van lányom. Kezdődik azután a lázadás korszaka, az elszakadás, amikor éppen az ellenkezőjébe fordulunk, megtagadjuk a szüleink értékrendjét. Az ifjúkor lényege, hogy amit „ezek” csináltak, az mind rossz, én a másik végletet fogom csinálni. Férfiember emiatt szinte mindig olyan nőt vesz el, aki az édesanyjának szöges ellentéte. Amikor aztán az a nő leszerepelt az életében, próbál egy olyat keresni, aki szakasztott az anyja. Velem ez tényszerűen lezajlott. De másnál is így van. Szerintem ez rendben van, nem nehezményezem. Amúgy is, a hozzám hasonló, földhöz ragadt realisták soha nem nehezményeznek semmit. Az ilyen szerző beéri azzal, hogy felmutatja a világot olyannak, amilyennek látja. Esetleg a kontúrokat jobban vastagítja, hogy az olvasó számára világos legyen. Nagyon kell azonban vigyázni, hogy ebben a kontúrvastagításban megtaláljam a szükséges mértéket. Korai műveimben kicsit túlhangsúlyoztam azt a gondolatot, amit az olvasónak szántam. Biztosra akartam menni. Nagyon fontos volt nekem, hogy pontosan ugyanazt élje át az olvasó, amit én. Ma már úgy vagyok vele, hogy az én munkáim konyhakészek. Minden olvasónak kicsit még főznie kell őket, és annyiféle étel lesz, ahányan elolvassák. Arra már nagyon ügyelek, hogy legyen még rajtuk egy kis főznivaló.

A könyvei időnként kimondottan érzékeny témát érintenek, közülük is az Anya csak egy van című regénye az, ami elsőként az eszembe ötlik. Íróként mennyire kell bátornak lenni, hogy megírjon egy ilyen jellegű regényt?

Bátornak ahhoz kell lenni, hogy valaki író legyen. Sokféle író van, de az olyanféle, mint én vagyok, Magyarországon kisebbség. Ilyen például még Závada Pál. A magyar fősodor kicsit formalistább, posztmodernnek hívják őket. Van olyan prózaíró, akinek a mondat zenéje fontosabb, mint a gondolat. Ez rendben van, de én nem olyan vagyok. Azzal a régimódi szóval élnék, hogy mindig van egy üzenet, amit szeretnék eljuttatni az olvasóhoz. Annak ellenére, hogy amikor Amerikában egyszer ezt kifejtettem (az angol szó a message), akkor idéztek nekem egy híres filmmogult, aki azt mondotta: ha üzeneted van, táviratozz. Ez is egy nézet, de mégis ragaszkodom ahhoz, hogy valami üzenet, gondolat, tartalom legyen a könyveimben.

Akik így írnak, szükségképpen használják mindenki életét, akivel találkoznak. Kivel találkozunk a legtöbbet? Saját magunkkal. Másodsorban a családdal. De elsősorban saját magamat teszem közszemlére, csak másodsorban a családtagjaimat, a barátaimat, és sosem pontosan úgy, amilyenek. Mindig két-három figurából gyúrok össze egy negyediket, amelyik csak elemeket tartalmaz a modellekből. Ez persze nem akadálya annak, hogy ők magukra ismerjenek. Komikus, de volt már, hogy olyasvalaki is magára ismert, aki eszembe se jutott.

Ez a fajta írás olyan, mint a sztriptíz: bejön egy nő, letépi magáról a ruhát, és nézik. Na jó, de ő a lelkét nem mutatja! Én a lelkem is megmutatom, ez a prózaíráshoz tartozik. Van egy költőnő, Ladik Katalin, fiatalkorában olyan műsorokat csinált, hogy szavalás közben levetkőzött. Egyszer, amikor erről kérdezték, azt mondta: „Levetkőzni? Az a legkönnyebb! Amiket a versekben elmondok magamról, az fáj.” Én is így vagyok ezzel. Az, hogy itt-ott ráismernek az életemre, egyébként nem cél, de amit én éltem át, ott nem lehet tévedni. Amit nem éltem át, ott komoly hibákat követhetek el. Az Apák könyve első két és fél fejezetéből minden nyelvújítás utáni szót kihúztam. Nagyon jól mulattam vele, szerettem régi magyarul beszélni, senki nem értette egy szavamat se. De azt a szót, hogy perc, benne hagytam, úgy írtam: percz, és elégedett voltam. Aztán megnéztem az etimológiai szótárban, kiderült, hogy abban az időben ez a szó még nem létezett. Akkor átjavítottam: minuta. De a szótár szerint az se volt még akkoriban. Hogyan fejezték ki a percet? Rájöttem, hogy sehogy. 1700-ban senki nem akarta azt mondani, hogy találkozzunk hat perc múlva, senkinek nem volt órája.

vamos3.jpg

Emlékszik még, hogy mi volt az a gondolati elem, amiből az Apák könyve kinőtt?

Pontosan. Írtam egy regényt Anya csak egy van címmel, és úgy éreztem, anyám ki van fizetve, ha szabad így mondanom, íróilag. Úgy éreztem, apámnak is tartoznék egy könyvvel. Apám a történelem által megtöretett figura volt, zsidóüldözés, munkaszolgálat, ezek után orosz fogság. Később hazajött, és egyszer csak Rajk titkára lett. Bravúros ötlet. Jött a Rajk-per, ettől kezdve sztahanovista marósként dolgozott, szóval nehéz sors volt az övé. Ráadásul soha nem beszélt senkivel semmiről. Velem sem. Én nem tudtam, hogy ki volt a nagypapa, ki volt a dédpapa, mert nem mondta.

Az Apák könyve megírásához elkezdtem kutatni, kiderítettem a családomról, amit csak lehetett. Egészen vékony dosszié volt, gondoltam, ebből nem lehet regényt írni. Mit csináljunk, mit csináljunk? Nagyon irigyeltem Esterházy Pétert, bár akkor még nem jelent meg a Harmonia caelestis című munkája, mert az ő családjának története egyenlő a magyar történelemmel, hatszáz éven át legalább. Tűnődtem, és arra jutottam, írok egy könyvet, ami valamennyi magyar apáról szól. Az első nekibuzdulás tényleg az volt, hogy kiválasztottam száz magyart, akadtak köztük híresek és nem híresek. Elkezdtem írni a történetüket, de egy kicsit untam, és sejtettem, ha én kicsit unom, az olvasó nagyon fogja unni. Akkor támadt az az ötletem, hogy mi lenne, ha a tizenkét asztrológiai karaktert választanám? Ha pedig tizenkét férfit választok a magyar történelemből, ezek lehetnének egymás leszármazottai. Kerestem egy napfogyatkozást a magyar történelemben, találtam is az 1700-as évek elején, egyet pedig láttam a saját szememmel. Megtaláltam a kezdő és záró jelenetet. Ebből már következett, hogy minden fejezetben utánozhatom valamelyest az akkor használt magyar nyelvet.

Épp az Apák könyvében nagyon szembeötlőek a nyelvi változások, de hasonló érzésem volt a Sánta kutya olvasásakor is. Egy-egy archaikus, vagy egyedi jellegzetességet magán viselő nyelvezet megalkotásakor mennyire lehet tekintettel az olvasóira?

Írás közben nem érdekel se az olvasó, se senki más. Egyrészt próbálok úgy írni, hogy a tervemnek megfelelően haladjak, másrészt hagyom a tollat menni, amerre akar. Az első változatot félreteszem, ha szerencsém van, hat hónapra, addig kihűl, utána elolvasom, és kezdem nyesegetni. Akkor már mérlegelem, hogy érthető legyen. Az Apák könyve első fejezeteiben például nagyon rafináltan minden ómagyar szót megmagyaráztam. Azt nem lehet tudni a szövegből, hogy a morvány éppen kalács, de hogy valamilyen édes péksütemény, az kiderül. Mindenütt így jártam el, hogy ne kelljen lábjegyzetelni. Ezt én nagyon szeretem csinálni. Ha van a magyar prózának általános hibája, akkor az az, hogy a magyar regények kilencven százalékában mindenki egyformán beszél: a papa, a lánya, és a felesége ugyanazon a hangon, ugyanazzal a mondatszerkezettel és szókészlettel. Ráadásul úgy, ahogy az író beszél ott, ahol nincs párbeszéd. Szerintem ez nem jó. Annyira elvadultan foglalkozom ezzel, hogy ma már azt tartom, van női mondat és férfi mondat, idős mondat és fiatal mondat.

Milyen a férfi és a női mondat Vámos szerint?

A női mondat általában: szakadozottabb, szenvedélyesebb, személyesebb, többszörösen mellérendelő. A férfi mondat rendszerint: rövidebb és ponttal végződő, határozottabb, érzelmek helyett összegző érveléssel operál. De az sem mindegy, ki a hallgató. Példa, rögtönözve. Helyzet: a szerelő fél napot késett. Nő meséli nőnek: „És akkor mondom neki, vegye ki a cigit a szájából, ha velem beszél, és ne nézzen hülyének, azt hiszi, a főnököm elfogadja, hogy maga miatt nem megyek be?, erre köpni-nyelni nem bírt, csak düllesztette a szemét, rászóltam, kezdje már, ha egyszer maguk a gyorsszolgálat!” Hím meséli hímnek: „Azt ígérték telefonon, 9 és 1 között. Közbe' már ez is disznóság, kérjek szabadnapot a csőtörés miatt? Hol élnek ezek, papírzsákban? Mi volna, ha én is így dolgoznék? Veszel nálam egy Nokia CE hatost, és közlöm, hogy csak holnap délután 9 és 1 között kapod meg, mit szólnál? Érted!?”

Mennyire kritikus a saját, korábbi szövegeivel szemben most, hogy az újrakiadásukhoz ismét elolvassa őket?

Túlzottan. Nekem fáj elolvasni a régi munkáimat. Mire megjelenik, annyit olvastam már, hogy teljesen elegem van belőle. Újra elővenni, elolvasni őket egyetlen porcikám sem kívánja. Emellett már meghaladta a régi szövegeimet a stílusom, a gondolkodásom. Sokat változtam én is. Érdekes módon a könyvek is sokat változtak, némelyik jobb lett, némelyik egy kicsit rosszabb. De úgy vagyok vele, hogy amelyiknél úgy érzem, hogy rendesen át kellene írni, azt nem is adom ki. Én annyi beavatkozást végzek, mint amikor a nő egy kicsit púderezi magát, kirúzsozza a száját, kihúzza a szemét. Finom pici javítások. Egy példával ábrázolom: amikor fiatal író voltam, imádtam a pontosvesszőt. Úgy éreztem, vagány dolog; abba is hagytuk a mondatot, de folytatjuk is. Hoztunk is ajándékot, meg nem is. Ahogyan idősödtem, arra jutottam, ha férfi vagy, légy férfi, döntsd el, pont vagy vessző, kész. Ezért aztán minden újra kiadott könyvből kihúzom a pontosvesszőket. Egyszer Esterházy Péterrel beszélgettem, aki nekem fontos személy, függetlenül attól, hogy az irodalmi elveivel nem tudok egyetérteni, de nagy gyönyörrel olvasom, amit csinál. Mondtam neki, hogy nekem változnak az elveim az írásjelekkel, és érdeklődtem, vajon neki melyik a legkedvesebb írásjele? Azt mondta, a pontosvessző. Amikor könyvet írtam Gabriel García Márquezről, akit vallásosan imádok, olvastam, hogy ő bizonyos szavakat pavásnak tart. A pava Latin-Amerikában a rosszat hozó babona. Fölsorolt hét szót, amelyek szerinte pavásak. Ezeket sokáig én is igyekeztem kerülni. Némelyik nem hiányzott, például az és/vagy.

vamos5.jpg

És mi hiányzott a legjobban?

Az ellenére, dacára, érdekében. Ezeket nehéz kiváltani, főleg az érdekébent. Hét-nyolc évig mellőztem a pavás szavakat, aztán egyszer úgy éreztem, elég ebből. De a mai napig nyelek egyet, ha le kell írnom valamelyiket.

A könyvről, amit most ír, annyit lehet tudni, hogy egy régmúltban játszódó, Pécs környéki sztoriról van szó – mi az, amit jelen állapotában még elárulhat róla?

Minimum ezer, de lehet, hogy ezerötszáz év története lesz, a jelenből indulunk a múltba, és nem is biztos, hogy regény. Műfajilag az Ezeregyéjszakára hasonlít, igaz, annál azért szorosabb lesz a szerkezete. Lehet, hogy az lesz az alcíme: Ezeregy nappal. A főcímben biztos vagyok: Hattyúk dala. Én ugyanis soha többet ilyen nagy vállalkozásba nem kezdek, mert felőrli erőimet. Mindenesetre egy bizonyos kézirat sorsa tartja össze a cselekményt.

A Voynich-kéziratot a Yale könyvtárában őrzik, és amikor Amerikában voltam, egy napon át nézegettem. Senki nem tudja, hogy miről szól, milyen nyelven íródott. Állandóan hírt kapunk megfejtési kísérletekről, melyek azután megdőlnek. A regényemben egy ilyesfajta kézirat szerepel, melyet esetemben Hattyús kéziratnak hívnak. Az első fejezetben a jelenben vagyunk, majd haladunk vissza a múltba, és el fogunk jutni minimum a honfoglalásig, vagy inkább az avarokig, mert nem hagynám ki Attilát, Isten ostorát. Egy idő után a papírkorszaknak vége, akkor ki fog derülni, hogy más anyagra írták. Még csak fontolgatom, hogyan lesz. Van egy megfejtési tervem, de az olyan vakmerő, hogy inkább el sem árulom.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr617120125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.