Olvass!

KönyvesBlog

HOSSZÚ: Az ember, aki emberölésből élt

2015. január 31. valuska

A héten alapvetően elemzéseket és portrécikkeket olvastam az amerikai foci hétfő hajnali döntőjéhez kapcsolódva, de ezeket nem linkelgetem ide. Az Amerikai mesterlövész tartotta lázban az elmúlt hetekben az amerikai közvéleményt: nagyon jól szerepel a pénztáraknál, sőt az Oscar-jelöléseket is megkapta. Noam Chomsky kiakadt azon, hogy hőst csinálnak valakiből, aki rekordot döntve legalább 160 embert ölt meg. A film sajnos elég középszerű lett, de az most mindegy, mert a mesterlövész nagyon érdekes karakter, a könyvéről is fogunk majd írni.

A 160 embert meggyilkoló HŐS

Pár hét múlva jön a magyar mozikba Clint Eastwood rendezésében az Amerikai mesterlövész című film, ami Chris Kyle életét dolgozza fel. Amerikában most sokat írnak arról, hogy egy műanyagbabát ölelget a főszereplő, az Oscar-díjra jelölt Bradley Cooper, illetve vitatkoznak Kyle-ról és a filmről. A közepes életrajzi filmek közé tartozó alkotásban egy olyan katonát ismerünk meg, akinek a munkája a gyilkolás, ráadásul nem is dolgozik rosszul, ő szedte a legtöbb áldozatot. Ez persze nem lenne túl érdekes, de történik valami, ami azok számára meglepetés lehet, akik nem olvasták korábban az újságokban, hogy Kyle-t veterántársai ölték meg (ez nem spoiler tehát). Amerikának olyan hőse ő, akit a Dallas Cowboys stadionjában ravataloztak fel. A film azzal nem foglalkozik, hogy megértse a merénylőket, pedig az egész történetben ez a legizgalmasabb: egy amerikai katonahőst társai ölnek meg. 

Itt egy remek 2013-as portrécikk Kyle-ról>>

2013-ban jelent meg a New Yorkerben egy másik érdekes cikk, amit szintén érdemes elolvasni, mert például ilyen idézetek szerepelnek benne:

"There was the time in Ramadi that he shot two insurgents who were riding tandem on a moped with a single bullet. “When you’re in a profession where your job is to kill people, you start getting creative,” Kyle wrote. On another occasion, he killed an enemy fighter from more than a mile away. A former officer in Kyle’s platoon said that Kyle was willing to spend hours setting up the perfect shot, and joked, “He was extremely patient while being a sniper. He was not that patient otherwise."

Itt lehet elolvasni>>

Miért nem válaszolt emailben feltett kérdéseimre Saviano?

A nápolyi maffiáról és a kokainbizniszről is írt az olasz író-újságíró, Roberto Saviano, akinek még tavaly év közben küldtem el 12 kivételes kérdést, amiből az első rögtön az volt, hogy kokainozott-e már. Soha nem válaszolt, mert az ő legendája az, hogy állandó veszélynek van kitéve az élete, ezért úgy kell azt megszervezni, hogy ne lehessen azonosítani a tartózkodási helyét. Amíg ezt csak a külföldi ügynökökkel és a magyar kiadóval levelezve figyeltem, addig hajlamos voltam a cinizmusra. A Guardianben írta meg Saviano, milyen folyamatos fegyveres őrizetben élni (erről is írt Salman Rushdie egy regényt Joseph Anton címmel).

Meanwhile, I live in these stripped back, monastic spaces, every move controlled.

My luggage: one bag for socks, pants, T-shirts and trousers. One for shirts and jackets. One with medicines, toothbrush, toothpaste and mobile phone chargers. One bag for books, papers. And the laptop. That’s it. That’s home.

A lot of what I’ve written in the last few years, this piece included, has been written in hotel rooms. Those featureless, identical hotels that I’ve come to loathe. These hotel rooms are dark, with windows you can’t open. I have visited countries – sometimes places I’ve always longed to go to – and all I see is the inside of a hotel room and the skyline of a city through the darkened glass of a bulletproof car. Most countries don’t dare let me out for a short walk, not even with the armed guards they’ve assigned to me. They usually move me to a new hotel after one night. The more apparently civilised, calm and peaceful a place, the farther it is from the mafia and the more I feel safe there, the more they treat me like an unexploded bomb that could blow up in their faces at any moment.

Négyhetente Dragomán-tárca az ÉS-ben

Dragomán György az ÉS egyik tárcaírója az idén, így négyhetente olvashatunk tőle. A Békedal az első tárcája, ami így kezdődik:

"A liftbe csak azt volt szabad beengedni, akinek volt kilátójegye. Ezt Jaceknek kellett ellenőrizni, és neki kellett a lift ajtajáról láncon lógó körpecsételővel lepecsételnie a jegyek hátulját is. Nem, nála nem lehetett se fizetni, se jegyet venni, aki esetleg a templomlátogatás közben gondolta meg magát, vagy csak itt a torony aljában érezte úgy, hogy mégis szeretné megnézni fentről a kilátást, annak vissza kellett mennie a bejárathoz, mert jegyet venni csak a portásfülkében lehetett.

A baseballsapkás nő sokáig kutatott a kis papírfecni után, a farmere és a dzsekije összes zsebében megnézte kétszer egymás után, aztán persze a bőr hátizsákja legkisebb zsebében volt, ott, ahol legelőször kereste."

A teljes szöveg megtalálható a printben és online>>

Olvass el 60 oldalt egy remek magyar krimiből!

A Hosszú rovatban még nem ajánlottunk saját cikkeink közül, nem is csinálunk rendszert belőle, de Kolozsi László majdnem skandináv krimijének első 60 oldalát megkaptuk, és ennél hosszúbb hosszú olvasmányt nem tudok elképzelni. A könyvet nemrég a hét könyvének választottuk, sőt korábban Kolozsi megírta nekünk, miért vonzódik ennyire a bűn problematikájához, ami szintén hosszú olvasmány.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr77125547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.