Olvass!

KönyvesBlog

Örkény István: EMLÉKEZZ DREZDÁRA

2015. február 14. valuska

Radnóti Zsuzsa miután olvasta az Indexen a német városokat, köztük Drezdát is érintő szőnyegbombázásról szóló cikket (Sebaldról és az emlékezésről is írtak), elküldte nekünk Örkény István Emlékezz Drezdára című megrázó írását. 

Örkény 1952-ben, hét évvel a bombázás után járt Drezdában, amiről így írt:

"Drezda városában elpusztult a múlt minden emléke, a kultúra minden alkotása, s megharmadoltatott a jövő csírája, az ember."

Levelében azt írta Radnóti Zsuzsa, hogy nemrég jelent meg a Palatinus Kiadónál Örkény István A mesterség titkaiból című kötete, és ebben olvasható az író egy 1952-ben született beszámolója az elpusztított Drezdáról. A cikk befejező sorainak néhány szava, szóhasználata  emlékeztet a korabeli újságírói zsargonra, egy villanásra felidézve  az ötvenes években íródott tudósítások légkörét.

Örkény István: A mesterség titkaiból

Új Palatinus Könyvesház, 2014, 580 oldal, 3500 Ft

 


Örkény István

EMLÉKEZZ DREZDÁRA

1952. április 13

Az utast, aki a Prágából közlekedő motorvonattal lépi át a Német Demokratikus Köztársaság határát, ez a két szó fogadja a határállomáson, s kíséri végig a köztársaság területén. Ez a két szó egy éjszakát idéz, 1945. február 13-nak éjjelét, Drezda pusztulásánakés negyedmillió halottjának emlékét.

A szerelvény négy órakor indult el a határról, s egy órával később fut be Drezdába. A menetrend szerinti pontossággal érkeztünk, öt óra négy perckor; de a pályaudvar órája más időt mutat. A kiégett vasváz homlokán azt a percet mutatja az óra, amelyben hét évvel ezelőtt, nyolcszáz angolszász nehézbombázó zúgása közben megolvadt a szerkezete. A drezdai pályaudvar óráján a két mutató csontvázkarja ma is két óra harminc percet mutat, a második „hullám” érkezésének időpontját.

Az első hullám fél tízkor ért Drezda fölé és robbanóbombákkal verte a Belvárost; a második gyújtóbombákkal árasztotta el a romokat. Hajnalban égig értek a lángok, vörösen izzottak a falak, elhamvadtak a műemlékek, összedőlt a palota, a székesegyház, a Zwinger és az Elba öreg hídja… Drezda városában elpusztult a múlt minden emléke, a kultúra minden alkotása, s megharmadoltatott a jövő csírája, az ember. Száztízezer olyan halottat ástak ki a romok alól, akinek személyazonosságát sikerült megállapítani: negyedmillióra emelkedett a holtak száma a névtelenekkel, fölismerhetetlenekkel együtt.

A holttesteket – hetek múlva, mikor az izzó kazánba beléphettek a mentőcsapatok – a ciszternába hordták össze, benzinnel leöntötték és lángszórókkal elhamvasztották. A városban jelentôs katonai egységek nem voltak. Drezdának ipari fontossága nem nagy, s a halálos éjszaka időpontjában a Vörös Hadsereg már egy rugaszkodásnyira állt, a Neissén innen, gépkocsizó egységek számára félnapi járóföldre. Drezda pusztulásának csak egy oka lehetett: az, hogy a nagyhatalmak közti megállapodás értelmében, a leendô szovjet övezetbe esett. Úgy látszik, ez elég ok volt arra, hogy a város szíve verését megállítani igyekezzenek.

Ott, ahol a Belváros állott valamikor, magasvasúti pályán robog keresztül a motorvonat. Az út mintha sivatagon vezetne végig; romnak, törmeléknek ma már nincs nyoma, egy-egy magányos tűzfal, egy-egy kémény mered az égnek, jeléül annak, hogy e helyt ház és utca és város állt. Az utasok elcsöndesednek, szótlanul, komoran bámulnak kifelé; a kép, mely elénk tárul, minden leckénél beszédesebb, egyben a tett és a tanulság. Egy asszony odalép az ablakhoz, s egy villanásnyi időre, amennyit a száguldó vonat megenged, rámutat a sivatag egy pontjára: ott állt a ház, melynek pincéjéből ő, kislányával a karján, az első hullám elcsendesedtével, romokon és sikolyokon át a szabadba rohant. Ennek köszönheti az életét.

A kislány, akit a karján mentett meg, ott áll mellette, mármár az anyja válláig ér. Megkérdem, emlékszik-e még arra az éjszakára. nem emlékszik semmire. Sem a szirénákra, sem a robbanásokra, sem a futásra – kisgyerek volt akkor és a gyerekek gyorsan felejtenek. Az ő eszméletében mindig ilyen volt ez a város, romos sivatag, melyből itt-ott felépül valami, ami szép és ép és használható. Egy sötétben tátongó tölcsérbôl felépül a színház, kormos falaiból már bontakozik a székesegyház, szállodák, lakóházak, gyárak és kórházak, iskolák, villamosmegállók, pályaudvarok és az utcai virsliárusok bodegái – ez mind vadonatúj az ô szemében, semmi köze a múlthoz, a múlt bűneihez, a bűnök büntetéséhez. Mindez új, tehát az övé, a családjáé, a német népé és a békéé. Ők építik föl és ők őrzik, óvják és védik, mert az övék.

A Német Demokratikus Köztársaság minden városában ez a két szó tűnik az utas szemébe: „Emlékezz Drezdára”. Az elbaparti város a háború és a béke jelképévé vált; sorsát minden békeszeretô német ember a szívébe zárta, s ez a sors megérdemli, hogy szívén viselje minden békeszerető ember a világon.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr67174419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.