Olvass!

KönyvesBlog

Moszkva nem felejt

2015. február 22. Rostás Eni

„Rémes; vagy inkább azt kellene mondani: igazságtalan, hogy ilyen gyorsan, s ugyanakkor ilyen lassan múlik az idő”- sóhajt fel Simone de Beauvoir hősnője a hét könyvében, amiben egy egyedül meghozott döntés változtat civakodó gyerekekké egy idősödő házaspárt. A döntés hatására beindul egy lavina, ami látszólag nemcsak egy házasságot, hanem egy megtört asszony életét is maga alá temeti. Az egzisztencializmus francia istenasszonya írói munkásságába is beemeli általa másodrendűnek tartott filozófiájának legjelentősebb témáit, beszél nőiségről, női szerepekről, szabadságról. Fiktív házaspárjának életét pedig minden konfliktushelyzet ellenére legalább annyira egymástól függővé teszi, mint amennyire egymástól függő, sőt iker volt saját kapcsolata társával, Jean-Paul Sartre-tal. Félreértés Moszkvában.

Simone de Beauvoir: Félreértés Moszkvában

Fordította: Takács M. József, Jaffa Kiadó, 2015, 176 oldal, 3137 HUF

 

Nincs mindig szükség barokkos körítésre. Elég, ha van egy jól megválasztott katalizátor, ami néhány oldal alatt szakadékká mélyíthet egy minidrámát. A katalizátor Beauvoir hőseinél, Andrénál és Nicole-nál a környezetváltozás, közelebbről Moszkva, ahová látogatóba érkeznek a férfi első házasságából született lányához, Másához. Alig foglalják el a külföldi turisták számára túlárazott szállodai szobájukat, az olvasó máris egy bergmani dráma kellős közepén találja magát - az egyik pillanatban az ifjúkori eszméi után loholó, szovjetmániás Andrénak drukkol, a másikban pedig az elszalasztott lehetőségek emlékével és az elmúlástól való félelemmel viaskodó Nicole-nak. Térfelet választani nem könnyű, Beauvoir ugyanis a női és a férfioldalba is egészen intim bepillantást enged. Hősei nézőpontjait különálló jelenetekbe tömöríti, kimerevít egy képet, és addig senkit nem enged mozogni, amíg az olvasó végig nem olvasta a hősök feje felett lebegő szövegbuborékok tartalmát. Az olvasó helyzeti előnyben van, mindenről tud, amit a házaspár a konfliktustól félve elhallgat egymás elől – sérelmekről, zavarodottságról, törékeny jelenről és bizonytalan jövőről. Ha egy ideális házaspár monológjait egymás mellé illesztenénk, álláspontjaik nagyjából megegyeznének, az övék viszont nem is lehetne különbözőbb. Mivel a kisregényben a férfi álláspontjával is megismerkedünk, Beauvoir úgy döntött, kihagyja a történetet 1968-ban megjelent gyűjteményéből, A megtört asszonyból. Helyére A szerénység kora című írás került, ami a kötet koncepciójához illeszkedve kizárólag a női perspektívára koncentrál, és nem hagyja szóhoz jutni a férfit. A kisregény szintén egy idősödő házaspár életéről mesél, a Félreértés Moszkvábannal való hasonlósága pedig nem pusztán a véletlen műve. A szerző több bekezdést is átemelt a kötetből kimaradt, és végül először 1992-ben publikált művéből. (Magyarul most először olvasható – a  szerk.)

A moszkvai félreértés a karinthy-i összeférhetetlenségből fakad, csak a nőt Moszkva, a férfit pedig Párizs helyettesíti - Nicole Párizst akarja, André Moszkvát. Az asszony halálra unja magát, és másra sem vágyik, mint hogy felszálljon végre a Franciaországba tartó repülőre. Beauvoir hősnője korábban a nők egyenjogúságáért harcolt, ám azt csak bőven a hatvanadik születésnapja után ismeri be magának, hogy feláldozta életét a családja kedvéért. A hatvanas évek nőideálja, „a teljes nő” iránt éles kritikát fogalmaz meg, mert szerinte hiába törekszik tökéletességre, életének egyetlen területén sem tud igazán helytállni. A teljes nőt a kötetben meg Andréval közös fiuk, Philippe menyasszonya személyesíti meg.

„Ezeknek a nőknek általában van valami nem sokat érő szakmájuk, igyekeznek csinosan öltözni, sportolnak, tökéletes háziasszonyok, csodálatosan nevelik a gyermekeiket, be akarják bizonyítani maguknak, hogy képesek minden téren helyt állni. Valójában szétforgácsolják magukat, és nem jutnak semmire. A vér megfagy bennem az ilyen nőktől.” (28. oldal)

André viszont valósággal lubickol az eszményinek gondolt országban, és örül, hogy három év után ismét lánya mellett lehet. Még akkor is, ha az együtt töltött idő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy hiába zuhantak bele egymás életébe, ott nincsen számukra hely. Próbálnak ugyan belesimulni a másik hétköznapjaiba, de mindketten tudják, hogy nem fog sikerülni. A pacifista Mása egyre kevésbé ért egyet apja forradalmi nézeteivel, a férfinak pedig lassan rá kell ébrednie, hogy a szovjetek között a hatvanas évek elején már bőven akadnak olyanok, akik egészen máshogy gondolkodnak saját külpolitikájukról, mint szerinte gondolkodniuk kellene. A lány, akit Beauvoir Sartre orosz szeretőjéről, Léna Zonináról formázott, francia állampolgárként született, de házasságkötése után nemcsak a frizuráját, hanem a nevét is új hazájához igazította, ahhoz az új hazához, ahol André már hiába keresi a szocializmus tiszta, rajongott eszméjét. A teljes kiábrándulás előtt a férfi úgy dönt, a Moszkvában töltött egy hónapot újabb tíz nappal toldja meg, feleségének viszont elfelejt szólni a tervéről. Döntése pedig a Bergman-drámák, a Woody Allen-féle párterápiák, vagy a Rohmer-monológok mellett egy viszonylag friss alkotást juttat eszembe, Ruben Östlund Lavináját.

A kisregényben és a filmben is a férfi döntése hozza felszínre a drámai csúcsponthoz vezető konfliktust, valamint az, hogy mindkét fél mást állít. Ám míg a vásznon világosan látszik, hogy mit tett az apa, Beauvoir végig fenntartja a suspense-t. Hiába állítja André, hogy megbeszélte feleségével a hosszabbítást, a nő a végsőkig kitart amellett, hogy férje nélküle hozta meg a döntést, és emiatt joggal érzi mellőzöttnek magát. A Lavinában Vivaldi Nyári zivatarának hangjai festik alá a drámát, a kisregény drámájához pedig egy hasonlóan kirobbanó és hullámzó aláfestőzene illene. Mindkét alkotásban egy sokéves házasság kiragadott, és idegen terepre helyezett időszakát láthatjuk, Moszkvában majd másfél hónapot, a francia síparadicsomban pedig öt napot, ám ezalatt az idő alatt szinte mindent megtudunk a két kapcsolatról. Nicole a társas magányra panaszkodik, és arra, hogy teste már nem szerzi meg neki a vágyott elismerést, a Lavina Ebbája pedig úgy érzi, egy válsághelyzetben teljesen egyedül maradna. Mindketten a magánytól félnek, ám míg Nicole kizárólag saját érzelmeivel foglalkozik, Ebbának a gyerekeire is figyelnie kell. A válsághoz mindkét esetben egy harmadik (és negyedik) fél asszisztál, Beauvoirnál Mása, Östlundnál a síelő család barátai.

Beauvoir nem ragad meg az emberi kapcsolatok síkján, André nézeteinek bemutatásával szélesíti a képet, és 1963 Moszkvájáról is látleletet nyújt. „Azt kell megértened, hogy nincs itt semmi, amit meg kell értened” – foglalja össze egy mondatban az ország működését Mása. A szerző beszél a turistákat sújtó szankciókról, akik előtt a keleti part, a Krím és Szevasztopol tiltott terület. A kulturális élet résztvevőinek küzdelmeiről és a sokszor teljesen abszurd bürokráciáról, ami az iskolai székek háttámláját az egyik, ülőkéjét viszont a másik üzemben gyártatja le, majd amikor a kész bútor az összeszerelés közben állandóan eltörik, kitalálja, hogy a hiba nem a gyártási, hanem az összeszerelési folyamatban van. Az átlagszovjetet Mása férje, Jurij testesíti meg, aki hisz abban, hogy a lakosságnak előbb autókat, és nem fejlett úthálózatot kell biztosítani, hiszen ha mindenkinek lesz saját kocsija, kérni fogják majd, hogy az utak is fejlődjenek. A tragikomikus bürokrácia NERisztánban sem ismeretlen, a Krím viszont ötven évvel később már nem tiltott terület, szervezett utakon lepik el a katasztrófaturisták.

Az emberek és a városok esetében a változás szinte sosem pozitív. Nicole retteg az öregedéstől és a nála sokkal fiatalabb Mása jelenléte csak erősíti a félelmét, hiszen élőben közvetíti neki, hogy miről marad le. A jövőt ugyanakkor végtelenbe nyúlónak érzi, és fogalma sincs, hogyan tehetné kevésbé unalmassá a rá váró kitudjahányszor három évet. Nagy szerencséje, hogy épp Simone de de Beauvoir egzisztencialista kisregényében kapott szerepet, mert bár folyamatosan az idő múlására panaszkodik, a szerző épp az Andréval együtt töltött évtizedekben oldja fel a konfliktust - ketten egyek, épp ahogy Beauvoir és Sartre volt. A kisregény a szerző filozófiai műveinek ismerete nélkül is élvezhető, de ha van némi fogalmunk a humanista feminizmusról, vagy az egzisztencialista erkölcsről, akkor talán pontosabb válaszokat is találunk majd a szereplők döntéseire, mint a dac, a magány vagy az elhamarkodottság. A Lavina rendezője azt nyilatkozta, filmjének célja, hogy megnövelje a válások számát. Beauvoir kisregénye viszont épp azt bizonyítja be, hogy nagy hiba volt meggondolatlanul beadni a keresetlevelet. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr197196413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.