Olvass!

KönyvesBlog

Ha hülye a közönség, azt kell kiszolgálni – Spiró és Słobodzianek a Lengyel Intézetben

2015. február 27. iSophie

lengyelintezet_tortenelemorakfebr16_20_1.JPGFotó: Hegyháti Réka

Nem lett szabadabb a színház, mint huszonöt évvel ezelőtt, de ez nem túl meglepő, mert valószínűleg soha nem is volt az: mindig függött a nézők elvárásaitól, illetve az aktuális hatalomtól. A közönség már az ókorban is a kommersz zenés darabokat szerette, a politika mindig csak a saját érdekeit nézte, és csak a kellemetlenül sznob uralkodók mozdították időnként előrébb a színházművészet sorsát. Az idén 250 éves lengyel nemzeti színjátszás apropóján Tadeusz Słobodzianek drámaíró, Spiró György író, Máté Gábor rendező és Pászt Patrícia moderátor beszélgetett színházról és szabadságról a Lengyel Intézet Történelemórák a szabadságról című programsorozatának februári estjén. Słobodzianek már az első percben felhívta a színpadra Máté Gábort, aki nemrég az általa igazgatott Teatr Dramatycznyban rendezte meg Spiró Az imposztor című darabját. Hogy a kör teljes legyen: Słobodzianek világhírű drámája, A mi osztályunk pedig a Máté Gábor által igazgatott Katonában fut 2011 óta, nagy sikerrel. Három vérbeli színházi ember beszélgetett tehát, az est fő kérdése pedig az volt: szabadabbak lettek-e a színházak az elmúlt huszonöt évben?

A beszélgetés során hamar kiderült: változások lettek, szabadság nem. Ma már nincs színházi cenzúra, ám a politikai érdekek ettől függetlenül beleszólnak a színházak működésébe. Különösen feltűnő ez vidéken: egy kisvárosi színházban nyilván nem fogják bemutatni a városvezetésétől ellentétes nézeteket valló szerző darabját. Ilyen szempontból nem mondhatjuk azt, hogy a politikai cenzúra teljesen megszűnt volna, igaz, erre nem is lehetett számítani, hiszen az valamilyen formában mindig is létezett: mióta csak van színjátszás, a drámaírók vagy arra törekedtek, hogy megfeleljenek az aktuális hatalom igényeinek, vagy arra, hogy olyan formában bírálják azt, ami még büntetés nélkül színre vihető.

A közönség szerepe viszont egyértelműen megnőtt: bár a szocializmus idején is meg kellett felelni a nézők ízlésének, a színházaknak ma elemi érdeke, hogy minél több jegyet adjanak el. A jegyárakat emelni kockázatos (hiszen színházba éppen az a „nyomorult értelmiségi réteg” jár, akinek nincs sok pénze, véli Spiró) ezért a színházak különféle trükkökkel, például terembérbeadással, étterem-üzemeltetéssel próbálják fenntartani magukat. És persze a végletekig alkalmazkodnak a közízléshez, hogy minél több nézőt bevonzzanak. Igazából ez sem új fejlemény: a színház sosem lehet független a közönségtől, a nézőket mindig ki kell szolgálni. „Ha hülye a közönség, azt kell kiszolgálni” – mondja Spiró, hozzátéve, hogy ez egyáltalán nem rossz dolog: Csehov és Shakespeare is ezt csinálta.

lengyelintezet_tortenelemorakfebr16_11.JPG

Egyébként Magyarországon, és összességében a visegrádi országokban, egyáltalán nem tragikus a színház helyzete, sőt: hazánkban évente 4,5 millió színházjegyet adnak el, és ez az arány a rendszerváltás óta állandó, csak az ötvenes években volt még magasabb. Viszont ha megnézzük, milyen darabokra ül be az átlagnéző, azt kell látnunk, hogy a környező országokban mindenütt az amerikai musicalek futnak a legjobban. Különösképpen ez sem újdonság, hiszen a színház eredendően zenés műfaj, az volt már a görögöknél, és még utána több száz évig: a prózai színház polgári fejlemény, és soha sem volt annyira sikeres, noha ma azt tartjuk az „igazinak”. A gond inkább az, hogy a közönség egyre kevésbé fogékony a művészi értékekre, ezért pedig jórészt a tévés szappanoperák tehetők felelőssé. Eredendően ezekkel sincs baj, hiszen tulajdonképpen az ókori mítoszok is szappanoperák voltak a maguk módján, viszont a mai sorozatok túlzottan epikusak – ugyanazok a szereplők és ugyanazok a problémák kerülnek elő újra és újra, nincs bennük igazi dráma, igazi katarzis. A nézők pedig lassan el is vesztik az igényüket a drámaiság iránt.

Bár a Katona József Színház próbál nem megalkuvó lenni, időnként még nekik is kell kötniük bizonyos kompromisszumokat a fennmaradás érdekében, árulja el Máté Gábor. Például hiába tartanak nagyon színvonalasnak egy darabot, ha nincs néző, egy idő után le kell venni a műsorról. Ez történt Weöres Sándor A kétfejű fenevadjával is: hiába kapott különféle elismeréseket az előadás, a nézőszám miatt mindössze harmincnégyszer adták elő. A közönségkedvenc darabokat viszont sokszor játsszák, még akkor is, ha azok művészetileg nem bírnak túl nagy értékkel. Egy átlagnéző szemében 2013-ban az István, a király, 2014-ben pedig az Őrült nők ketrece volt az év színházi szenzációja – ezt el kell fogadni, még akkor is, ha tudjuk, hogy voltak ezeknél messze izgalmasabb és értékesebb bemutatók is.

lengyelintezet_tortenelemorakfebr16_8.JPG

Tadeusz Słobodzianek szerint Lengyelországban kicsit más a helyzet: ott a színházak annak fényében kapnak állami támogatást, mennyire sikeresek – a kevésbé jól menők több, míg a jól teljesítők kevesebb pénzt kapnak. A lengyel színházakat ennek fényében három részre lehet osztani: a művészszínházakra, a kommersz színházakra, illetve a kettő közötti kategóriára, az úgynevezett mainstream középszínházakra. Ez utóbbiak főleg könnyed francia és angol darabokat játszanak magas színvonalon, viszont kisebb arányban kísérleteznek nehezen emészthető, művészileg viszont kihívást jelentő darabokkal is. Ez utóbbiak a közönség előtt általában megbuknak, ám gyakran meghívják őket nemzetközi fesztiválokra. A gond az, hogy a politikai vezetés időnként presztízskérdésből felkarol egy-egy ilyen darabot, majd a darab kapcsán az egész színházat, és onnantól kezdve beindul a PR-diktatúra: bár az emberek már rég nem járnak a színházba, annak nagyon jó a sajtója, hiszen az adott politikai erő lobbistái folyamatosan jókat írnak róla. Ez a fajta diktatúra pedig semmivel sem jobb, mint a huszonöt évvel ezelőtti.

Mégis, talán még a jobbik eset, ha a politikai hatalmat érdekli a kultúra, véli Spiró. Mert ha a vezetők sznobok, akkor jó eséllyel előmozdítják a színházművészet fejlődését – ez történt Szaniszló Ágosttal, az utolsó lengyel királlyal is, aki kétszázötven éve megalapította a Lengyel Nemzeti Színházat, megindítva ezzel a lengyel nyelvű színjátszás fejlődését. Igen ám, de Szaniszló Ágostot a színház jobban is érdekelte, mint az ország sorsa, ami az ő uralma alatt szakadt három részre – veti közbe Słobodzianek. Igaz: sznobok nélkül viszont nincs kultúra, mosolyog Spiró. Ha viszont a vezetőket egyáltalán nem érdekli a művészet, esetleg egyenesen gyűlölik azt, nos, az egy sokkal-sokkal rosszabb eset.

A beszélgetés végéhez közeledve Pászt Patrícia még megkérdezi, vajon miért van az, hogy a két sikeres, nemzetközileg is elismert drámaíró különféle újságírói támadásoknak van kitéve – itt külön utal is a HVG-ben a héten megjelent TGM-pamfletre, ami elég rendesen nekiment Spirónak és a kortárs magyar irodalomnak. Először Słobodzianek válaszol: fiatalkorában ő is színikritikusként indult, és írt is egy különösen szatirikus cikket annak a rendezőnek a darabjáról, akinek jelenleg az igazgatói székében ül. Éppen ezért megbocsátó a „mai fiatalokkal” szemben, mert bele tudja képzelni magát a helyükbe. Spiró az eredeti kérdésre nem reagál, csak ehhez fűz hozzá egy anekdotát a szerinte legnagyobb szerb vígjáték-íróról, Branislav Nušićról, aki színházigazgatóként valósággal megriadt, amikor új drámák után kutakodva a fiókból a saját fiatalkori darabja, A népképviselő akadt a kezébe.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr17224265

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.