Olvass!

KönyvesBlog

Az idő a legnagyobb csapda, és mi mindannyian a foglyai vagyunk

2015. március 15. Kiss Orsi

het_konyve1_1_9.JPG

„Két barátról szól, akik nagyon különböző háttérrel rendelkeznek: az egyiknek nagyon kegyetlen apja van, az anyja pedig eltűnt. A másik pedig az anyjával él, aki nagyon vallásos. Kettejük barátságáról szól a regény, és arról, ahogy hirtelen, egyik pillanatról a másikra véget ér ez a barátság.” A norvég Per Pettersonnal három éve interjúztunk, a beszélgetés apropóját akkor az Átkozom az idő folyamát című regényének hazai megjelenése adta. A félórásra tervezett interjú eléggé elhúzódott: Petterson, aki addigra már bezsebelt egy rakás irodalmi díjat és a Lótolvajokkal végre igazán berobbant az irodalmi köztudatba, láthatóan komolyan vette a beszélgetést. Nem tért ki egyetlen kérdés elől sem, és a szüleivel való kapcsolatáról ugyanúgy őszintén beszélt, mint az íráshoz való viszonyáról. Az utolsó kérdés a készülő könyvére vonatkozott, erre adta a fenti választ, hozzátéve még, hogy nincs kész a kézirattal, „vagy hetven oldal van még hátra belőle”. Ez a könyv volt a most végre magyarul is megjelent Megtagadom, amely leegyszerűsítve valóban egy atomjaira hullott barátság története, miközben ennek örve alatt Petterson – egyik kedvenc témájáról – az időről, annak múlásáról és, ami ennél talán még fontosabb, az idő szubjektív érzékeléséről, továbbá a pillanat tökéletességéről és az ember tökéletlenségéről is sokat mesél.

Jim és Tommy jó barátok, annyira, hogy nem is emlékeznek arra az időre, hogy ne lettek volna azok. Egy kis norvég faluban élnek, mindketten csonka családban. Jim semmit sem tud az apjáról („Ott, ahol mások férfiképet őriznek, benne űr tátongott”), az anyja pedig egy mélyen vallásos asszony, aki évekkel ezelőtt egyetlen bőrönddel érkezett a faluba. Tommynak néhány éve lelépett az anyja, a fiú és három húga azóta agresszív apjukkal élnek, aki rendszeresen elveri Tommyt. Így történt ez azon a napon is, amely alapjaiban változtatta meg mindannyiuk életét.

„Csaknem gyengéden karon fogott, és behúzott magával a nappaliba. Azután óvatosan betette maga mögött az ajtót, felém fordult, és verni kezdett. Minden egyes ütése a levegőbe repített, ide-oda csapódtam az alig bútorozott szobában. Valahányszor földet értem, ismét ott termett, lesújtott a vállamra vagy a nyakamra, és hozzávágott a falhoz, csak úgy koppant a fejem. Meglepő módon a lábát most egyáltalán nem használta. Váratlanul értek az ütései, valamit ki kell találnod, nógattam magam, aztán arra jutottam, ha úgy teszek, mintha nem fájna, mintha mindez valaki mással történne, talán kibírom.”

Meghunyászkodás helyett azonban ekkor a fiú előveszi a baseballütőjét és szétveri az apja lábát. A férfi mindörökre eltűnik az életükből. Ezt gondolta legalábbis Tommy, és ezt gondolta évek múltán Jimről is, aki szinte megmagyarázhatatlan okból egyszer csak kikopik, elkopik mellőle. Tommy kétségbeesetten mentené a barátságukat, azzal a fiúval azonban, aki úgy beszél, úgy is néz ki, és minden külső jegy alapján olyan, mint Jim, egyszerűen már nem találják a közös hangot. Elvesznek egymás számára, és harmincöt év múltán, egy véletlen találkozásnak köszönhetően futnak ismét egymásba. Ezzel a hajnali találkozással nyit tulajdonképpen a regény, amelynek cselekménye azután a két férfi (illetve Tommy húga, Siri) elbeszéléséből bomlik ki. Az olvasó eligazodását Petterson nem bízza a véletlenre, az egyes fejezetek címében megadja az évszámot (néha kettőt is), és a narrátor nevét. Emlékek, gondolatfoszlányok, flashbackek követik egymást, néha ugyanaz az esemény vagy motívum más-más szempontból köszön vissza.

Per Petterson: Megtagadom

Fordította: Földényi Júlia, Scolar Kiadó, 2015, 272 oldal, 2933 HUF

 


A fő narratív fonalat a két fiú viszi végig, Petterson azonban időről időre tesz egy kitérőt, melyben vagy Tommy nevelőapja, az önzetlen Jonsen, vagy a gyerekeit maga mögött hagyó anya, Fru Berggren szemszögéből egészíti ki a sztorit, de előfordul az is, hogy a fiúk által E./1. személyben felidézett eseménysort E./3. személyű elbeszélésmódban tálalja ismét, és ezzel a pozícióváltoztatással ad újabb színt a sztorihoz.

Petterson tehát nem csak az idővel, de a különböző narratív síkokkal is játszik. Maga a regény szigorúan véve egyetlen nap története, melyben a hajnali véletlen találkozás mindkét férfi esetében évek óta elfojtott emlékeket és érzelmeket katalizál. A korábbi könyveihez képest Petterson érzelmileg sokkal több húron játszik, de a Megtagadomból is egyértelmű, hogy kedvenc témája még mindig az idő, illetve annak érzékelése: „Azon tépelődtem, ugyan mennyi minden férhet bele egy átlagos szeptemberi napba? Megtölthető az idő, akár egy zsák? És vajon lineárisan halad, vagy körbe-körbe, hogy az ember bárhonnan is indul, mindig ugyanoda jut vissza?” Pettersonnál ez a nap hosszan elnyújtható, hiszen az igazán sorsdöntő és a látszólag jelentéktelen múltbeli momentumok felelevenítésével egyértelműen kitágítja a máskülönben huszonnégy órában megszabott időbeli kereteket.

Szereplői nem a boldogságra törekszenek, egyszerűen csak boldogulni akarnak, és ha ez valamilyen okból nem sikerül, eltűnnek, kikopnak a másik életéből. És ez nem csak az egyes személyekre, de a kellemetlen emlékekre és a hasonlóan kényelmetlen személyi viszonyokra is igaz, néha ugyanis egyszerűbbnek látszik el- és megtagadni, mint elismerni, hogy valaha is bármiféle kötelék fűzött össze két embert.

„Kevés szóval élő család voltunk. Ezért használok annyi jelenetet írásban: megírom, hogy mit csinálnak a szereplők, és próbálom elkerülni, hogy túl sok szót használjak a jellemzésre. Így dolgozott Hemingway és még sokan mások. A könyveim nagyon fizikaiak abban az értelemben, hogy a szereplők mozognak, fájdalmaik vannak, éreznek, úsznak és így tovább” – mesélte Petterson abban a három évvel ezelőtti interjúban. Írásmódszere nem változott azóta sem, igaz, az E./1. narratíva miatt a korábbi könyveihez képest a Megtagadom egyes részeiben sokkal élőbeszédszerűbb lett. Jellemző még rá, hogy nem fejt fel minden egyes szálat, és sok munkát hagy olvasóira – ízlésbeli kérdés, hogy ezt ki hogyan fogadja. Petterson szikár prózája ugyanis igen gyakran a hiányokból, az elhallgatásokból építkezik, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy lyukakat hagyna a történetben.

Szövegei még mindig rendkívül letisztultak, minimalisták, időnként líraiak – utóbbi hangvétel főleg egyes brutális jelenetek leírásánál hat meghökkentően (lásd verés). Ritka, amit ő csinál – pontosabban ahogy. Petterson ugyanis görcs nélkül ír, ami nagyon kevés írónál figyelhető meg. Nem akar mindenáron nagy történeteket nagy, általános érvényű igazságokkal elmesélni: nagyon egyszerű élethelyzetekből kiindulva nagyon okosan felépítve mond el dolgokat, vagy részdolgokat, például barátságról, a megbocsátásról (vagy az arra való képtelenségről), a kapcsolatok fellazulásáról, miközben az ítélkezést teljes mértékben meghagyja másnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr97270295

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.