Olvass!

KönyvesBlog

Kocsis & Kocsis: mások fényképezőgépe

2015. április 06. .konyvesblog.

 weyer_600_1.jpg„Egy hórihorgas, félig meggörnyedt férfi állt ott, aki fiatalabb lehetett a koránál, mert úgy nézett ki, mint egy koravén kamasz. Finomszálú haja volt, amelyet összeborzolt a fuvallat és a háta mögött felsejlett a kivilágított Cukorsüveg, amelynek sütőtök színe volt. Csak Kocsis Ferenc lehetett, egyik kezében könyvet tartott, a másikban borospoharat. Megpróbáltam közelebb menni, Vanda utánam, mert a költő halkan beszélt, súlyos, fénytelen hangon. Egy olyan verset szavalt, amelyet a közönsége is ismert, mert vele együtt suttogta a refrént: egyetlen, érintetlen, lefordíthatatlan. A vers egyre magasabban szárnyalt, ahogy az ablakon befúvó szél is erősödött, egyre jobban összeborzolta a költő haját, és szétzilálta a könyv lapjait. De Kocsis Ferenc már bele sem nézett a könyvbe, úgy mondta szívszaggató sorait; áttetsző szeme ide-oda rebbent egyik néző szeméről a másikra, köztük az enyémre is. Szünetet tartott, felhajtotta a pálinkát, és szemét a feleségem szemébe mélyesztve folytatta az olvasást.”

(Chico Buarque: Budapest. Fordította Pál Ferenc)

„Sopronban, ahogy terveztük, utolért bennünket, jobban mondva várt bennünket egy kolléga, akit nevezzünk Kocsisnak. Rangos esszéista, a kultúra nagyura, több nyelven beszél és a könyvei, mint mondják, nagyra becsültek a nemzetközi tudományos életben. Kora ellenére erős és egészséges, arca széles pannon arc, sötét szemében valami kifürkészhetetlen bujkál, amit azonban eloszlat nyílt és megnyerő mosolya. (…) Kocsis kisebbfajta nagyúr a párton belül, és ezért nagyon hasznos kísérőnk. Olyan, mint egy gyakorlott idegenvezető, a kialudt cigarettával rábök az emberekre és a tárgyakra, a kovácsoltvas korlátú erkélyekre és a bágyadtan csöpögő szökőkutakra, régi könyvekre az antikvárium kirakatában vagy a tömegben felbukkanó egy-egy arcra, amelyet érdekesnek tart antropológiailag. Lehet, hogy manapság ez a feladata egy intellektuelnek, aki beilleszkedett a világ hierarchiájába, és tudja, hogy a társadalomban mellékszereplő, s csak annyi a dolga, hogy összefoglaljon.”

(Claudio Magris: Duna. Fordította Kajtár Mária)

Az egyik idézet Chico Buarque, a vénségére regényíróvá lett brazil énekes-legenda zseniális regényéből, a Budapestből való, amelynek nyitó jelentében egy brazil szellemíró gépe meghibásodás miatt kényszerleszállást hajt végre Ferihegyen, és az éjszakát a tranzitszállóban töltve, a Duna TV adásában találkozik José Costa a magyar nyelvvel, és az teljesen rabul ejti. („Lehetetlen volt egymástól elválasztani a szavakat, akárha egy folyót akarnánk késsel felszeletelni. A fülemben úgy hangzott a magyar, mint valami egybemosódó, szavakra nem bontható nyelv, amely csak a maga teljességében megismerhető.”) A második idézet pedig Claudio Magris esszéregényéből való, amelyben a szerző a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig követi végig a Dunát, és közben hol mély, hol felületes, de leginkább kacskaringós kultúrtörténeti, földrajzi és jellembeli megfigyeléseket tesz. Nem nagyon gyakori, hogy Magyarország adja egy-egy külföldi – ráadásul ezekben az esetekben nagyszerű – szépirodalmi mű vetített hátterét, és a rólunk alkotott képre nézve talán árulkodóbb, ami így, indirekt, mellékes információként rajzolódik ki.  

Könyves Magazin

Libri-Shopline, 2015, 72 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF

 

Mit mondanak rólunk ezek a képek? De legelőször is, mit jelent az, hogy mindkét műben Kocsisnak hívják a minket, magyarokat képviselő fiktív szereplőt? A névválasztás forrása minden valószínűség szerint az Aranycsapat Kocsis „Kocka” Sándora. Buarque regényében biztosan, mert ő – aki egyébként a regényből készült film fogatásáig sohasem járt Magyarországon – a regény összes magyar férfi szereplőjét az Aranycsapat tagjairól nevezte el, a keresztneveket azonban minden esetben megváltoztatva (Puskás Sándor, Hidegkuti István, Buzánszky Zoltán. De csak ahol szükséges: Grosics csak simán „felügyelő”, a „Lantos, Lóránt & Budai” egy könyvkiadó, Bozsik pedig egy sugárút). A két szerző hasonló korú: Magris 1939-ben, Buarque 1944-ben született, 15 és 10 évesek voltak, amikor Kocsis a világbajnokság gólkirálya lett, épp abban a korban voltak tehát, amikor kamaszfiúk leginkább focisták közül gyűjtenek maguknak hősöket. De az is lehet, hogy nem a gólkirályi cím miatt választották Kocsist, egyszerűen csak egy kicsit mindketten eredetibbek akartak lenni annál, semhogy az első szembejövő magyar karaktert Puskásról nevezzék el, így a második eszükbe jutó nevet adták hősüknek.

A névválasztás eredetét tehát megfejtettük, és ezzel azt is, hogy – legalábbis annak a generációnak a számára, aki az ötvenes években volt gyerek – a foci és az Aranycsapat a „top-of-mind” magyar jelenség. (Hogy ki lenne egy ma harmincas éveiben járó olasz vagy brazil író számára a magyar névmodell, az sokkal trükkösebb kérdés.) De mit mondanak rólunk maguk a karakterek? Meglepő módon a két szereplő jellemében is meglehetősen sok a hasonlóság, amiből talán túlzóan, de mégis valamiféle, a nemzetkarakterre vonatkozó sztereotípiákra következtethetünk. Mindkét Kocsis művész vagy legalábbis irodalmárféle. Mindkét Kocsis jól bánik a szavakkal. Sőt, azt is mondhatom, hogy mindkét könyvből kiviláglik, hogy a magyar nyelv rejtélyes és megközelíthetetlen volta egyfajta kulturális Aranycsapatként szintén nagyon erősen tapad a külföldi szerzők tudatában a magyarsághoz. A nyelv varázsa által maguk a magyarok is rejtélyessé és varázslatossá válnak, akik nem úgy használják az anyanyelvüket, mint mások, hanem mintha minden pillanatban a tudatában lennének annak, hogy ők egy rejtélyes és a megközelíthetetlen nyelvet beszélnek. (Annyira, hogy Buarque könyvének egyik alapmotívuma ez.) És, mindkét Kocsis korosodó, de jó svádájú alak, feltehetően aktív vagy már visszavonult nőcsábász, „egy tisztes őszes halánték”-ról éneklő Mensáros László (vagy Bálint András, aki ugyan nem énekelte ezt a dalt, viszont ő alakította Kocsis Ferencet, a költőt a Buarque regényéből készült, sajnos a könyv zsenialitásától messze elmaradó brazil-magyar filmben).

Szóval kulturált, irodalomszerető, szavakkal játszó, egzotikus, és jóképű? Nem csak. Mindkét Kocsis lehetne a „kiábrándult értelmiségi” mém modellje is, és nem csak a cigi miatt (meg persze leszámítva, hogy ők jóképűek). Kicsit mindent jobban tudnak, kicsit mindent lesajnálnak, miközben tagadhatatlan karizmájukat körülveszi az álszentség és a modorosság burka. Valahogy mindkét Kocsison érződik, hogy a hatalom kegyeltje, vagy legalábbis az, hogy pályája nem elválasztható a politika virtuális világához való viszonyától. Magris Kocsisa esetében a Kádár-korszak legeslegvégén járunk, amikor a neves külföldi író mellé adott idegenvezető esetében természetes, hogy neki a pártban van valamilyen, már halványulóban lévő befolyása. Buarque jóval kevésbé van otthon az itteni viszonyokban, de az ő Kocsisa, Kocsis Ferenc sem csak egy nagy költő, hanem a költőfejedelem, aki érezhetően valamilyen állami kegyben is áll. Az idézetben szereplő jelenet helyszíne például a brazíliai magyar nagykövetség, ahol pazar fogadást adnak Kocsis tiszteletére.

Mindegy is, hogy ezek a képek rosszak vagy jók, indokoltak vagy igazságtalanok. Vannak ezek a képek. Mint amikor egy rólunk készült fotón konstatáljuk, hogy egész jól áll, ha mosolygunk, vagy egy felülről elkattintott képen először vesszük észre, hogy kopaszodunk. Ezek a képek mások fényképezőgépeiben vannak, de néha megosztják őket az ismerőseinkkel.

 Szerző: Weyer Balázs

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr267343980

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.