Olvass!

KönyvesBlog

Nagyszerű olvasmány temetés után: Csányi és Vekerdy a halálról

2015. április 17. barraban

revaig_beszelgetesekazelmulasrol_b1_300dpi.jpg

Az emberiség nagy része hallani sem akar a halálról. Fogalmunk sincs arról, hogyan kell méltósággal elmenni, a gyászt sutba dobjuk, a friss halott személyes tárgyai egy óra alatt felszámolhatók, emléke sóval behintve – és kész.De tényleg kész? Lugosi Viktória, az est háziasszonya, Révai Gábor, a Beszélgetések az elmúlásról című könyv szerzője, és a kötet „főszereplői”, Csányi Vilmos és Vekerdy Tamás találkozott a közönséggel a Katona József Színházban. Aki betekintést remélt abba, mi vár ránk odaát, és a thanatológiai igazság stemplivel hitelesített dokumentumát várta az uraktól, az nyilván csalódott kicsit, Csányi pedig hiába ígérte, végül vicceket sem mesélt. 

Csányi és Vekerdy kis túlzással a jó rendőr-rossz rendőr szerepét alakította a könyvbemutatón. Csányi szigorú arccal ülte végig a beszélgetést, időnként homlokot ráncolt, fejet csóvált, pikírt megjegyzésekkel igyekezett hűteni a derűsen magyarázó Vekerdi szavait. A halál utáni létezést, a lélekvándorlást a mesék birodalmába sorolta, ugyanakkor nem hallgatta el, hogy a tudomány is hiedelemrendszer: az a különbség, hogy vannak módszerei az elszigetelt tapasztalatok ellenőrzésére és összegzésére, ellentétben a (kis fintor) bölcsészettel.

Vekerdy mosolyogva bevallotta, ő csak egy kósza bölcsész, aki ki van szolgáltatva a hiedelmeknek. Azt gondolja, belső érzékei biztonsággal jelzik neki, ha valami használhatatlan, és hívő emberként nem tudja elképzelni, hogy bomló porhüvelyünk elhagyása után minden véget ér. Egyik kis páciensének meghalt a nagyapja: a magába roskadt fiút édesanyja azzal vigasztalta, kisfiam, értsd meg, mindenki meghal, szétrágnak minket a kukacok, és kész. Nem a kukaccal van a baj, hangsúlyozta a pszichológus, hanem azzal, hogy „és kész”. Ilyesmit egy gyerek nem képes felfogni, és szerinte neki van igaza. Csányi azt vetette ellen, hogy a meséket ő is szereti, a természettudomány tényei azonban ellentmondanak minden effajta hitnek. Ha egy tapasztalat (például a telepátia) megismételhető, ellenőrizhető, és hozzáilleszthető a kialakult rendszerhez, akkor befogadja a tudomány is. Erre azonban még nem volt precedens.

Beszélgetések az elmúlásról - Csányi Vilmossal és Vekerdy Tamással

Libri, 2015, 192 oldal, 2990 HUF

 

Lugosi a következő körben azt firtatta, vajon meddig lehetséges az ember élettartamát meghosszabbítani. Csányi mesélt az afrikai évelő halakról, akik hamar kiszáradó territóriumukból ideális életkörülmények közé átkerülve abbahagyták az evést és elpusztultak, amikor úgy érezték, idejük lejárt. Sorsuk a genetikai kód, és nem a külső körülmények alapján dőlt el. Csányi szörnyűnek képzeli azt a társadalmat, ahol mindenki háromszáz évig él, nincsenek gyerekek, ráadásul az utálatos főnök kétszáz évig ül az ember nyakán.

Az eutanázia kényes kérdésében Vekerdy és Csányi ugyanúgy, bár más perspektívából foglalt állást. Vekerdy kifejthette kedvenc álláspontját a képmutató magyar társadalomról, amely nem tud a halálról, a pénzről vagy a szexről érdemi módon beszélni -a pszichológus a könyv címével sincs kibékülve, az „elmúlás” szerinte hamisan csengő eufemizmus. Nálunk minden kakas úr a saját szemétdombján, ez pedig nem az áhított individualizmus, amiben őszintén hisz, hanem vegytiszta egoizmus. Véleményét történelmi példákkal támogatta: az egyéniségre alapozó demokráciák minden háborút megnyertek, a centralizált, álközösségeket létrehozó diktatúrák pedig sorra elvesztették azokat. Mi az utóbbi blokkhoz tartozunk, mondta kíméletlenül. Szerinte senki nem szólhat bele abba, hogyan rongálom a testemet, vagy hogyan akarok meghalni, ezért mindenkit megillet az alkohol- és drogfogyasztás, vagy éppen az eutanázia joga.

Csányi egyetértett vele de mint mondta, nem lelkes jogvédőként, hanem beletörődő racionalistaként szemléli az individualista szellemet, öntudatot, s ezzel párhuzamosan a régi nagy kultúrák széthullását. A folyamat előnye, hogy megnőtt az egyén szabadsága, engedélyezhető az eutanázia, mindenki odamegy, ahova neki tetszik. Hátránya viszont, hogy szétesik a társadalom. Az ember genetikai adottságaihoz a kis közösségek passzoltak, ma leginkább egymás sarkára taposunk. Az öregkor tisztelettel övezett funkciója letűnt idők ködébe veszett, mindenki fiatal akar lenni, a holttesteket pillanatok alatt eltüntetik az életben maradók szeme elől. Haláluk ugyanolyan sebtiben lezavart procedúra, mint sokunk élete.

Csak a hanyatló kultúrák hisznek babonásan a fiatalság kultuszában, véli Vekerdy. Ma az egész planéta az európai és az amerikai kontinens mintáját követi, nagy a zavarodottság, nincs külső vezérlés, és egyelőre nem váltotta fel igazi belső vezérlés sem. A pszichológus József Attilát idézte („Az én vezérem bensőmből vezérel!”), ő ebben az immanens iránytűben látja egyedül a civilizáció megváltását.

A közönség sokszor nem tudta eldönteni, örvendezzen-e Csányi Vilmos szavai fölött, vagy zavartan félrepillantson. Kisebb feszültséget okozott az etológus azon nézőpontja, hogy súlyos beteg nyolcvan feletti embereket életben tartani erkölcstelenség, miközben sok gyerek éhezik: kivéve persze, ha kőgazdag országról van szó, ahol a páciens maga fizeti a vaskos kezelési költségeket. Nálunk viszont haldokló öregeket tortúrák sorozatán át lélegeztetőgépen tartani egyszerűen nem illendő. Talán a Csányi szavai után keletkezett feszültséget oldandó, Révai elmesélte, hogy egyszer nyolc métert zuhant, és közben három élesen elkülöníthető szakaszon ment keresztül. Először pánikba esett, utána lepergett előtte az élete, végül feltámadó életösztönével próbálta tompítani a zuhanás erejét. Utólag derült, tíz körmének nyoma már egy méter után ott volt a kút falán, tehát az első két szakasz tizedmásodperc alatt zajlott le, miközben ő hosszú-hosszú óráknak élte meg. Révai története a halál utáni életről ugyan nem győzte meg a hallgatóságot, a szubjektív időről való anekdotázó kedvet azért beindította. Csányi elmesélte, hogy egy kvázi-autóbalesetben szinte végig tövig nyomta a féket, miközben nem fogta fel, mit tesz. Vekerdy egy alvó emberen végzett kísérletről számolt be, akit az orvosok nagy csattanással ébresztettek fel. A műszerek jelezték, hogy abban a másodpercben kezdett el álmodni, amikor szinte már fel is riadt a zajra, mégis vagy negyedórányi álomanyaggal tudta szórakoztatni hallgatóságát.

A beszélgetés vége felé Vekerdy rövid kiselőadást tartott arról, hogy a közvélemény tévesen feltételezi a lélekvándorlás indiai eredetét: Arisztotelész, Platón, vagy a Biblia is sokat értekezett a témában. Csányi szarkasztikusan megjegyezte, ennyi erővel a boszorkányokról is beszélgethetnének, mire Vekerdy rávágta, nagyon szívesen, nem tartja kizártnak, hogy léteznek. Ő a maga részéről imádja az óriásokat, azt is elhiszi, hogy a bűvészek varázslók: lehet infantilisnak bélyegezni, neki ez a gyerekes hit mégis nagyon jól esik.Révai leszögezte, a látszat ellenére Vekerdy épp olyan racionális elme, mint Csányi.

A beszámolóm talán hűvösebbnek festette le a két tudós viszonyát és az estén uralkodó hangulatot, mint amilyen valójában volt: időnként például Csányi is mosolygott. A bevezetőben megfogalmazott állítás sem teljesen igaz: az etológus végül elsütött egy fura viccet - közös könyvük bizonyára a temetés után is nagyszerű olvasmány lesz. Mindenki nevetett, de kifelé menet láttam a szemekben a zavarodottságot. Kinek a temetésére gondolt? Egy hozzátartozónkéra, netán a saját elhantolásunk után következő periódusra? 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr227375144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.