Olvass!

KönyvesBlog

Hartay: Elférek a költővel egy istállóban

2015. április 22. Rostás Eni

10995103_1553547951600330_6570382904008037350_n.jpgFotó: Bach Máté/Nem boci Facebook

Hartay Csaba az édesapjától örökölte a családi tehenészetet, ami már a hatvanas évek vége óta működik Szarvason, a kákai majorban.Természetesen állami gazdaságként indult, és édesapám egy állatorvos társával privatizálta a telepet 1993-ban, azóta kft-ként üzemel. Kis kitérők után – pultozás a szarvasi Zebra klubban, majd egy budai konditeremben, napilapos újságírás, tárcák, jegyzetek közlése mindenféle lapokban – 2005 januárjában álltam munkába a szarvasmarha telepen” – meséli, majd gyorsan ki is ábrándít. Még soha életében nem fejt tehenet. Ő a 25 embernek munkát adó üzem résztulajdonos cégvezetője, ami számokban 400 tejelő tehenet és 11 500 liter tejet jelent naponta. Emellett hétkötetes költő, a Könyvfesztivál előtt pedig megjelent második prózakötete, a Nem boci!, ami egy tehenészet mindennapjairól és a tehenek körül felbukkanó sorsokról mesél – hol szociografikusan, hol a Viharsarki Kattintósból ismerős humorral. A hajnali kelésről, az ideális tehenészről, a tejházas lédiről, a magtár színeváltozásáról, a szélvendégről az istálló nagytermében. Utóbbi trágyaszagot lenget, sarat hord az udvarba és szelíden meglengeti a „nagy, mozdíthatatlan, puha kövek” fülét. Hartay Csabát tehenészetről, apa-fiú kapcsolatról és a magyar vidék helyzetéről kérdeztük emailben.

Mindenki Mulder ügynöke, David Duchovny pár hónapja adta ki Holy Cow című regényét (az első fejezetért IDE kattints), aminek egy beszélő tehén a főszereplője, most pedig itt a Nem boci!. 2015 a tehenek éve?

Ezek a jelek arra utalnak, hogy igen. Bár nálam már 10 éve minden év a tehén éve, de most David Duchovny is megerősít ebben. Egy olyan Terminátor-epizódot is szívesen megnéznék már, amiben egy cseppfolyós (tejfolyós) tehenet küldenek vissza a jövőből a tehenészetünkbe, hogy megmentse a nemrég született 6879-es, Rebben nevű itatásos üszőnket.

Hartay Csaba: Nem boci!

Athenaeum, 2015, 240 oldal, 2990 HUF

 

Milyen hatással van a fizikai munka az írói énedre? Hogy fér meg egymás mellett a költő Hartay Csaba és a tehenész Hartay Csaba?

Egyébként volt fizikai munka is a kezdetekben. A kilencvenes évek derekán, amikor a gimi után nem vettek fel sehová, nyári munka ürügyén kijártam apámékhoz. Udvart söpörtem a telepen, füvet nyírtam. Utána a traktorba is beültem. Hajnali háromkor indultunk lucernát rendsodrózni. Azért olyan korán, mert akkor még párás volt a levegő, akkor lehetett sodorni úgy, hogy nem sérült a takarmány, nem pergett a levele, amiben a legtöbb fehérje van. Még most is látom magam felett azt a felhős égboltot, amikor hajnalodni kezdett. Megmarkoltuk a lekaszált lucernát, és bólintottunk, még mehet, amíg nem melegszik az idő, addig nem szárad. Volt hangulata. Ez a „tehenész Hartay Csaba” csak egy ügyes marketingfogás. Igazából az a tehenész, aki gondozza az állatot. Én csak felügyelem ezeket a munkafolyamatokat. De persze inkább tehenész vagyok, mint ékszerész. És elférek a költővel egy istállóban. A vers gyorsan lezajlik bennem. A munka nagyobb teret foglal el az életemben, de azért szimultánban kattog az agyam, ha valami eszembe jut, téma, kép, ötlet, előkapom a mobilom, és mentem a jegyzetek közé. És ha van időm, kidolgozom.

Ha az írást kilépőnek tekinted a napi robotból, akkor az mennyire volt pihentető vagy felszabadító, hogy a Nem bociban! épp arról írtál, amiből ki szeretnél lépni: az agráriumról?

A kötetben többféle narrátor szólal meg. Nem mind én vagyok, és nem is feltétlenül egy adott telepről szólnak a történetek. Ez a mai Magyarország agrárszektora, bárhol az országban. Sokszor érzem azt, hogy elég, valami másba is kéne fogni, nem lehet, hogy egy ember élete csak ennyi, hogy a puszta közepén, tehenek között bóklászik. De ha a mai magyar viszonyokat nézem, összetehetem a két kezemet, hogy nem kell külföldön robotolnom vagy Pesten egy garzonban kucorognom. Napi szintű, állandó munka van, de ez biztos megélhetést ad. Ha holnap nem születik olyan kormányrendelet, hogy nem lehet négylábú állatot tartani, akkor ez így is marad. 

A Nem boci! április 26-án 10 órától mutatkozik be a könyvfesztiválon. Helyszín: Kner Imre terem. A könyv illusztrációs grafikái közül hármat a könyvbemutató utolsó 15 percében elárvereznek. Kikiáltás áruk 50 ezer forint. A befolyt összeget a szarvasi óvodáknak ajánlják fel.  

Milyen egy ideális tehenész? Alkalmaznál írót, költőt a telepen, vagy annak elég vagy ott te?

Költőt, írót csak végigvezetek a telepen. Pár fotó a bocikról. Néhány óvatos kérdés, hogy mi ez a szag – olyankor elmondom, hogy a silókukorica jellegzetesen savanykás szaga keveredik az istállótrágyával – és már újra a bejáratnál vagyunk. Az ideális tehenész pedig ott dolgozik nálunk. Jelenleg is. Minden jellemzőjét, mondatát, vágyát és keserűségét leírtam a kötetben.

A Lerepül a hülye fejetek után azt nyilatkoztad, hogy reméled, soha többé nem írsz prózát, mert fárasztó és idegesítő, folyton elromlik a szöveg útközben, ráadásul prózát írni irodai munka, irodalmi szakmunkásoknak való. Bár került bele néhány líraibb fejezet (Inflálódó félhomály, A magtár leleplezése), a Nem boci! alapvetően prózakötet. Túl szűk volt a vers a teheneknek?

Ha sikeres politikus lennék, a következőket nyilatkoznám. 1: soha nem mondtam ilyet. 2: nem én mondtam. 3: durván kiragadták a szövegkörnyezetből. De nem hárítok. Igen, a prózaírás egy ilyen munka mellett sokszor megterhelő, mivel időigényes. Az „igazi író” délelőtt felkel, és írni kezd, amíg kedve tartja. Én hajnalban kelek, és irány a tehenészet. Gyakran kérdezik, hogy mikor van időm írni. Nem is tudom pontosan. Itt-ott egy-egy óra. De mindig megoldom valahogy. Versben nem tudnám így előadni az agrárium mindennapjait. Csempésztem lírát a kötetbe, mert az is jelen van, vannak olyan szépségei, sajátos fénytörései ennek a szakmának, amit csakis költői képekben tudtam kifejezni – itt prózaversben. De ha jobban megnézzük a kötetet, ezek az írások leginkább laza tárcanovellák, összefűzve. Szórakoztató epizódnak szántam a legtöbbjét, és ha volt elég időm foglalkozni a szöveggel, maga az írás is szórakoztatott.

A könyvből a tehenészet ismeretlen, egzotikus, és egy laikus számára talán idealizált világa mellett a magyar vidék nem túl vidám helyzete is kirajzolódik. Mennyire rossz a helyzet?

Nem látom olyan tragikusnak. Nyilván osztályrészünk a mindennapi küszködés, alá vagyunk rendelve belvíznek, aszálynak, de küzdünk. Apám mondta mindig, hogy ezt nem lehet csakis rutinból művelni, mivel az időjárás szempontjából nincs két ugyanolyan év. Divat lefesteni úgy a vidéket, hogy rosszabb ma a Viharsarok, mint Féja Géza idejében. A mi munkásaink közül senki sem nélkülöz. Nincsenek persze miniszteri fizetések a mezőgazdaságban, de sokan autóval járnak dolgozni, és egy-két kivétellel nincs állandó kölcsönkérő hullám a telepen. Ha a gazdaság kapuján túlra tekintünk, ott már közmunkások nyárfának döntött kerékpárjai állnak, a „foglalkoztatottak” pedig lapátnyélnek támaszkodva várják a nap végét. Mi csak azokon tudunk segíteni, akik bekopogtatnak hozzánk, hogy munkát szeretnének. Természetesen egy bizonyos létszámig. Ez a vidék, itt mezőgazdaság van. Itt lehet munkát vállalni, ebben a szegmensben, ebből lehet éldegélni.

A Nem boci!-ból az is kiderül, hogy nem volt felhőtlen a viszonyod az édesapáddal.  Írás közben sikerült közelebb kerülnöd hozzá, az emlékéhez, és választ kapni azokra a kérdésekre, amik a kötet előtt foglalkoztattak vele kapcsolatban? Édesapád olvasta a könyveidet? Ha igen, mi volt a véleménye róluk?

Apám sosem fogadta el igazán, hogy írok, és könyveim jelennek meg. Azt szerette volna, ha ízig-vérig paraszt lesz a fiából – a szó jó értelmében, azaz a kemény mezőgazdasági munkára gondolt itt. Évtizedekig harcoltunk egymással. Szerinte az írás csak elvonta a figyelmemet a tehenészettől. De most olyan felállás alakult ki, hogy a tehenészet adott nekem, illetve az olvasóknak egy ilyen kötetet. Apám emléke ott bujkál, meg-megjelenik a fejezetekben. Talán azért nehéz napirendre térnem vele kapcsolatban, mert sosem tudtam tisztázni a kettőnk viszonyát, és ez már így marad, mivel egy éve elhunyt. Kemény ember volt, én inkább édesanyámra ütöttem, ez állandó konfliktusforrás volt közöttünk. Az apa-fiú viszony összes, sokszor negatív jellemzője nálunk abszolút kicsúcsosodott. De visszahallottam, hogy dicsekedett velem társaságban, ha nem voltam ott. Ilyenkor azért könny szökik az ember szemébe, hogy valójában mit gondolt rólam. Kár, hogy nem tudta kimutatni. Kemény edzés volt vele a munka. Felkészített a napi küzdelmekre.

Nyilatkoztad, hogy nem a megszokott módon jutottál el a mostani kiadódig. Hogyan történt? Az agárszakma érdeklődött már utánad a könyv miatt?

Eddig leginkább én házaltam az írásaimmal, de most felkérés történt. Ezekből az „agroprózákból” Szabó Tibor Benjámin, az Athenaeum főszerkesztője olvasott párat irodalmi lapokban, és tavaly augusztusban felvetette az ötletet, mi lenne, ha erről egy egész könyvet írnék nekik. Ekkor természetesen berezeltem, hogy mindössze két-három ilyen történetem van, ekkora terjedelmű szövegekből legalább ötvenet kéne produkálnom január közepéig, de kigondoltam az írói módszert, és nekiláttam az írásnak. És igen, az agrárszakma annyiban érdeklődött, hogy nemrég készített velem interjút a Tejgazdasági szemle című szaklap.

Verseidben és első prózakötetedben annyira hangsúlyos a szeretet, amit szülőhelyed, Szarvas és környéke iránt érzel, hogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy vágyakoznál máshová, pláne Budapestre. Mikor rendezted le magadban, hogy nem fogsz napi szinten mozogni az írói körökben? Mi az, amitől Szarvas, és azon belül is a Nyúlzug a világ legjobb helye?

Ez csak olyan, hogy nézd, itt egy fotó a cuki kis Leonardóról, ő a mi pici fiunk, ő a legszebb kisbaba a világon, nem? Nyúlzug, a Holt-Körös vidéke az én vidékem, itt élek, itt nőttem fel, és persze van ebben egy nagy adag idealizálás is. Zakynthoson, a Navagio öböl a híres hajóronccsal nyilván szebb part képét adja, mint a mi kis Nyúlzugunk, de ez áll közelebb a szívemhez, ha épp nem ver extrasystolét a napi idegeskedések miatt. Az írók közti mozgolódásra pedig ott vannak az irodalmi táborok, azokon néha ott szoktam lenni, annyi szabadnapot tudok adni magamnak. Sosem éreztem hátrányát, hogy nem járok hetente írók közé. Erre ott a Facebook, a 200 író ismerősömmel, minden irodalmi eseményről, új könyvről, publikációról azonnal értesülünk.

Ha a teheneken és a költészeten kívül bármivel foglalkozhatnál a világon, mit választanál?

Festő lennék. Általánosban rajzversenyen is indultam, de megrekedtem azon a szinten. A feleségem óvónő. A múltkor megkért, hogy rajzoljak neki nyuszit az egyik foglalkozásához. Jé, de aranyos! – kiáltott fel. Ennyiben maradtunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr827386728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.