Olvass!

KönyvesBlog

Háy János megtanult franzenül

2015. április 23. iSophie

konyvfeszt2015megnyito-2352.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Jonathan Franzen és Winkler Nóra pódiumbeszélgetés után (cikkünk itt olvasható) kis szünetet követően kezdetét vette a Budapest Nagydíj átadása, a laudációt Háy János mondta. Franzen és Háy prózája között egyébként sok kapcsolódási pontot is találhatunk: mindketten a családban keresik a problémák és a megoldások gyökerét is, és a könyveikben szereplő családok nagyon jól reprezentálják az őket körülvevő társadalmat is. A laudációban Háy felfedte az ars poeticáját olvasói és írói szokásairól: mondjuk nem lennék most Kittler-kutató, az biztos.

Hogy szerette meg Háy Franzen regényét, miután úgy kerülgette azt, mint jobbikos macska a forró maceszgombócot?

„Hónapokig kerülgettem a könyvet, mint jobbikos macska a forró maceszgombócot (milyen szerencse, hogy ebből a viccesnek nem mondható hasonlatból amerikai vendégünk pont semmit nem ért). Telt-múlt az idő, mint a mesékben, aztán egy óvatlan pillanatban, amikor épp semmi nem akarta kitölteni az időt, elkezdtem kanalazni a Franzen-levest. Angolul először, hoztam egy pragmatikus döntést, hogy ez nem egyszerűen olvasás, hanem így fejlesztem az angoltudásomat. Nehezen indult, nehéz szöveg, azt egyszer csak azt vettem észre, hogy megyek vele, és már nem szótárazok, csak haladok előre, mert bár az angoltudásom nem ívelt fel, de egyszer csak elkezdtem érteni franzenül".

Háy János laudációjában saját olvasói/szerzői ars poeticáját is elmondta:

"Naiv és beleélő olvasó vagyok. Olyan, akiről a kortárs irodalomtudomány megvetően beszél. Abszolút korszerűtlen, aki mellett már elment a világ. De én nem akarok reflektív lenni, leleplezni magamat és az írót olvasás közben. Sőt, ha leleplezek egy írót, ha mondjuk, rögvest látom a szisztémát, hogy az egész cucc csak azért lett összedobva, hogy a szisztémát szolgálja, akkor már repül is a könyv. Meg ha megérzek valamifajta ideológiát, akár közéletit, akár bölcseletit, akár nyelvelméletit, repül a könyv. Csak azok a szövegek érdekelnek, amelyek belekotornak a létbe, a többire nincs idő. A gyanakvásomból egyenesen következik, hogy beleélő olvasó csak ritkán lehetek. De ha igen, akkor nagyon. Akkor tényleg kinyílnak a teremtett világ kapui, és fegyvereim eldobva rohanok be rajtuk. Odaadom magam, hiszen hívott egy írói akarat, hogy vele együtt járjam végig ezt a világot. És én bolyongani kezdtem a Javítások birodalmában.

Nem kockázatmentes Franzent olvasni. Megroppantja az élettel szembeni védőburkunkat. Nem azért, hogy jó vagy rossz szivárogjon be a repedéseken, hanem azért, hogy bejusson a valóság, az élet a maga kockázatával. De ő is kockáztat. Nem kívülről ábrázol, nem föntről lefelé, nem bíró, nem ítélkező. Esendő, ahogyan esendőek a szereplői is, ahogyan esendőek vagyunk mindahányan. S ez az író szereti ezeket a sorstársakat (persze szeretet nélkül még Pál apostol is idegtépő, nem hogy az embertársaink): olyan finoman és mélyen ábrázol, hogy beszakad tőle az ember mellkasa.”

A díjátadó végén Franzen megköszönte a laudációt és a díjat, kiemelve, hogy az elismerésnél még többet jelent neki az, hogy a magyar olvasók ismerik és szeretik. Háy szövegéhez (melyet rendhagyónak és viccesnek nevezett) pedig hozzátette: osztja a magyar író rendszerek iránti allergiáját. Hiszen „a rendszerek jók és szükségesek, de jobb, ha a regényekből kimaradnak.”

Itt a teljes beszéd a Litera.hu-ról: 

Háy a magyarul elmondott laudációja végén Franzenhez fordult, hogy angolul köszönje meg neki regényeit.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr197393234

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.