Olvass!

KönyvesBlog

Schein Gábor: A rendszerváltás óta eltelt idő egy teljesen utópiátlan kor

2015. április 26. iSophie

Az időtudatunk a rendszerváltás óta töredezett, a haza elvesztette az otthonosságát, a nyelvet pedig rombolóerők aknázzák alá, ráadásul egyes politikai megnyilvánulások már leginkább önmaguk paródiájának tűnnek. Ilyen és ehhez hasonló nem túl szívderítő dolgok derültek ki Schein Gábor Esernyők a Kossuth téren című esszékötetének bemutatóján, ahol a szerzővel Esterházy Péter beszélgetett.

„Ex-matematikusként sosem értettem, miért van az, hogy ha valahol n szereplő van, akkor mindig n–1 mikrofon van?” – indítja a beszélgetést egy kis méltatlankodással Esterházy. „És ha n érdeklődő van, akkor n–200 férőhely van...” – kontráz rá mögöttem egy idős hölgy. Valóban: Schein Gábor kötetbemutatójára sokkal többen kíváncsiak, mint amennyi embert a Millenáris Könyvtáros Klubjának kis terme be tudna fogadni, és nem csak a helyszín, hanem az egyórás időkeret is szűknek bizonyul ahhoz, hogy a két író igazán kibontakozhasson. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy Scheinben és Esterházyban nem csak az a közös, hogy mindketten írnak politikáról – Schein esszét, Esterházy publicisztikát –, hanem az is, hogy mindkettejükre jellemző a mondanivaló lassú kibontakoztatása és a nyelv fontosságára való folyamatos emlékeztetés. A beszélgetés tulajdonképpen végig ezen két kulcsprobléma mentén mozog, és mire a beszélgetőpartnerek belemelegednének, már le is telik az egy óra.

Schein Gábor: Esernyők a Kossuth téren

Jelenkor Kiadó, 2014, 208 oldal, 2380 HUF

 

Esterházy szerint Schein esszéi most találták meg az igazi hazájukat: a könyvformát. Ezek a szövegek ugyanis lassú olvasást kívánnak meg, éppen ezért kicsit kilógtak az ÉS-ből, ami egy hetilap, ezért az emberek általában csak gyorsan átlapozzák. Sőt, Schein szövegei egyenesen bonyolultak – ettől a szótól persze irtóznak a kiadók, mert nem jó reklámszlogen, pedig valamilyen tekintetben minden jó szöveg bonyolult, még akkor is, ha némelyik első ránézésre egyszerűnek tűnik. Schein írásai pedig kifejezetten jó szövegek, melyek sok mindent elárulnak Magyarországról. Bár némelyik esszé már tizenöt éves, az írások semmit sem vesztettek az aktualitásukból, mert a mélystruktúrák szintjén ragadnak meg valami állandót a magyar politikai életről. Esterházy saját szövegei máshogy aktuálisak: ő inkább arra próbál rávilágítani, hogy már két-háromszáz éve is pontosan ugyanazokkal a problémákkal küzdöttünk, mint ma, csak más díszletek között.

Schein szerint ez a különbség kettejük között egyáltalán nem véletlen: ő a rendszerváltás óta eltelt időről ír, ez pedig egy teljesen utópiátlan kor. Az utópiátlan korok fő jellemzője pedig az, hogy minden a jelenben játszódik, négyéves, és még annál is rövidebb szakaszok válnak fontossá, ennél előrébb senki nem tud tekinteni. Ez a szakadozott, folytonosságnélküli időtapasztalat pedig képtelenné tesz minket arra, hogy hosszú távú dolgokban gondolkodjunk, akár a múlt, akár a jövő kapcsán. Ehhez még hozzájárul az is, hogy manapság a politikáról való beszédben különböző hamisságok íródnak egymásra. A hetvenes években még csak kétfajta tudás volt: a hivatalos politika hangoztatott valamit, közben pedig a háttérben mindenki tudta, hogy nem igaz: ebből következett, hogy az emberek a hatalom mögött összekacsintottak, és tudtak együtt nevetni is. Ma már a nevetés sem lehet érvényes, közös beszédmód, hiszen a különféle politikai állítások cáfolata a legtöbb esetben ugyanúgy nem igaz, mint ahogy maga az állítás sem az.

A világ mindezek miatt pedig szépen lassan kezdi elveszíteni az otthonosságát. Körülbelül 1945 óta nem létezik a „Heimat” értelemben vett haza: talán Radnóti Nem tudhatom című verse volt az utolsó, amiben ez az otthon-fogalom még megjelent. Lassan a történelem is végleg elveszíti a folytonosságát: persze gyakran hallhatunk olyan mondatokat, mint „amikor bejöttünk Vereckénél”, az igazság valójában az, hogy a történelmi tudatunk nemhogy Vereckéig, hanem még tegnapig sem nyúlik vissza. Nem csoda, hogy maga a nyelvhasználat is kezd vadonná válni: a nyelv már nem tud bizalmas társunk lenni. Hiszen egy horogkeresztre sem mondhatjuk azt, hogy jó, a nácik tettek, amit tettek, de holnaptól adjunk neki új jelentést, és használjuk, teszem azt, a barátság szimbólumaként – ez egyszerűen nem megy, mert nem lehet a jelet függetleníteni a rárakódott jelentésektől. Ugyanígy a nyelvi jelek is végzetesen alá vannak aknázva, a szóalak és a jelentés részéről egyaránt. Esterházy példájával illusztrálva: annak idején hiába vette rá a kislányát arra, hogy a hülye szó helyett mondja inkább azt, hogy szecskavágó; ezek után a szecskavágó szóalak telt meg ugyanazzal a pejoratív jelentéssel, és semmivel sem volt jobb hallani, mint a hülyét. Valami ilyesmit figyelhetünk meg a politikailag korrekt beszédmóddal kapcsolatban is: önmagában még nem old meg semmit. Az egyetlen, amit tehetünk, talán az, hogy lassan közel kúszunk a nyelvhez, és megpróbáljuk szétszerelni. Éppen ezért, bár a szavakba betörő romboló erő villámgyors, az erről való beszéd viszont lassú, nincs más megoldás, csak így lehet megközelíteni a problémát, különben felrobbanunk.

Az is érdekes, ahogyan bizonyos beszédmódok előkúsznak a múltból – teszi hozzá Esterházy. Egy 2006-os tüntetés kapcsán például ezt a mondatot hallotta: „Árva hazánk nem senyvedhet tovább!”. Ez a fajta beszéd pedig a kuruc kort, sőt, nem is annyira a valódi kuruc kort, mint inkább Thaly Kálmán XIX. századi kurucságát idézi. De vannak ennél jóval cifrább példák is, a kortárs Fideszen belüli kritikákban például ilyesmi mondatokat hallhatunk: „Az érted haragszom, nem ellened jobbító indulata munkál” – ez pedig masszívan a Kádár-rendszernek a bírálatokat legitimáló alibinyelvezetét idézi. Olyannyira, hogy az ember először nem is tudja eldönteni: ezt most tényleg mondta valaki, vagy csak paródia? Úgy tűnik, manapság nem csak iróniára, de paródiára is vagyunk ítélve: a nyelv elkezdett parodisztikusan működni, és már szinte nem is lehet a kifigurázást az eredetitől megkülönböztetni.

És hogy hogyan lehet ilyen körülmények között mégis valami érvényeset mondani? Nos, nagyon nehezen – vallja egyetértőleg a két író. A nem túl rózsás helyzetből a kiutat talán az oktatás jelenthetné, hiszen külföldön láthatunk nagyon jó példákat: a svájci iskolákban például a gyerekeknek úgy tanítják a demokráciát, hogy a gyakorlatban fejlesztik a vitakultúrájukat – az osztály felének az egyik álláspontot kell képviselnie, a másiknak az ellenkezőjét, egy órával később pedig cserélnek. Azonban, ahogy Schein megjegyzi, hazánkban ez is nehezen volna megvalósítható, éppen az aláaknázottság miatt: a történelmi traumák a szülőkön keresztül a gyerekekre is átruházódnak, ezért bizonyos nézőpontoknak már eleve nem tudják megérteni az esetleges igazságát. Marad hát megoldási javaslatként a lassúság: a problémák óvatos, elemző megközelítése és az arra való folyamatos figyelmeztetés, hogy az ördög bizony mindig a szavakban rejlik.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr437399312

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.