Olvass!

KönyvesBlog

Anders Rydell: Hitler számára a modern művészet betegség volt, amit ki kellett irtani

2015. május 08. .konyvesblog.

Joseph Goebbels (balra) és Adolf Hitler 1939-ben egy berlini múzeumban (kép forrás)

„2013 januárjában Angela Merkel, Németország kancellárja hirtelen rádöbbent, hogy Hermann Göring szőnyegén áll” – kezdődik Anders Rydell Fosztogatók című könyvének egyik fejezete, és döbbenti rá az olvasót a náci műkincsrablások máig ható következményeire. Hiszen bár Hitler elvakult művészetszeretete és a náci műkincsrablások ténye közismert, az már sokkal kevésbé, hogy ilyen sok évvel a második világháború vége után az igazságszolgáltatás még mindig várat magára. A nácik rémtetteit bár minden állam elítéli, sokszor mégis vonakodnak visszaszolgáltatni azokat a műkincseket, melyeknek eredete enyhén szólva is kétes, és amelyek a mai napig múzeumaikat, közintézményeiket díszítik. Anders Rydell svéd író, újságíró, kreatív szakember legújabb könyve ezt a kényes témát boncolgatja. A könyvfesztiválon beszélgettünk vele.

Hogyan kezdett a náci műkincsrablások múltjával és jelenével foglalkozni?

Svédországban csak egyetlen ilyen jellegű eset volt, ám az hatalmas port kavart: a stockholmi Moderna Museet és Emil Nolde örökösei közötti vita. 2008-tól a Művész című folyóiratnak vagyok szerkesztője, ekkoriban robbant ki a botrány, amit hat éven át tartó pereskedés követett. Mivel az ügy nagy nemzetközi figyelmet kapott, azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért is ilyen fontos kérdés ez ennyi évvel a háború után is. Emil Nolde személye is felkeltette a figyelmemet, hiszen ő egy személyben volt a náci rezsim üldözöttje és náci szimpatizáns. A kutatásaim során rengeteg izgalmas kérdésen gondolkodtam el. Például, hogy miért volt annyira különböző a restitúció Nyugat-Európában, az USA-ban és Kelet-Európában. És az is eszembe jutott, hogy nem érthetjük meg a restitúció nehézségeit, ha először nem látjuk át, hogyan és miért zajlottak a műkincsrablások. Így született meg a könyv ötlete.

Anders Rydell: Fosztogatók - Hogyan rabolták el a nácik Európa műkincseit

Fordította: Harrach Ágnes, Alexandra Könyvkiadó, 2015, 400 oldal, 2975 HUF

 

Mióta háborúk léteznek, azóta vannak fosztogatások. Miben különbözött a náci műkincsrablás egyéb háborús fosztogatásoktól?

Két dologban is. Először is, mert a fosztogatás a Német Birodalomban a holokauszt szerves része volt: elrabolták a műkincseket, majd megölték a tulajdonosokat. Másrészt, amikor a művészetről és a náci Németországról beszélünk, sokszor úgy érezzük, magához Adolf Hitlerhez, a bukott festőhöz vezetnek a szálak. Ám szerintem ez nem a teljes igazság. Valójában az összes náci vezető beszédében fellelhetők kultúrával, művészettel kapcsolatos propagandaelemek. Mi, svédek nem nagyon szoktunk ezzel büszkélkedni, de a 30-as és 40-es években a svéd vezetést lenyűgözte a művészetet a középpontba állító német kultúrpolitika. Az új államstruktúra gondolatának a kialakulása egyébként egészen a napóleoni háborúkig vezethető vissza, amikor a német önmeghatározás tudatosan elhatárolódott a felvilágosodástól és a francia polgárosodás eszméjétől. Eszerint az elmélet szerint a német lélek számára nem a demokrácia az ideális államforma, ők egy magasabb rendű államberendezkedést képzeltek el maguknak. A kiválasztottság-tudat tehát nagyon mélyen gyökerezett a német társadalomban, nemcsak egy fölülről rákényszerített eszmerendszer volt. A náci vezetők ráadásul az érzelmekre ható performansz-köntösbe bújtatták a propagandát: a hatalmas szimmetrikus épületek, a nagy felvonulások, tömegrendezvények mind azt a látszatot erősítették, hogy valami nagyon fontos történik.

Már említette, hogy Hitlernek személyes szívügye, szenvedélye volt a művészet. Ha nem így lett volna, akkor is ennyire szisztematikusan, szervezetten zajlottak volna a fosztogatások?

Talán akkor kevésbé grandiózusan zajlott volna, nem született volna meg a Haus der Deutschen Kunst vagy a Führermuseum terve, és talán a művészet kevésbé lett volna ideológiába ágyazva. Hitler úgy gondolta, a degenerált művészet egy degenerált faj terméke, mely nézetét többször hangoztatta, így próbálva a fajelméletet közérthetővé, mindenki számára nyilvánvalóvá tenni. Picasso, Matisse képei szerinte a deformitást, a deviánst ábrázolják. Hitler számára a modern művészet egyfajta betegség volt, amit ki kellett irtani. Ebben az a tragikus, hogy a Degenerált művészet című kiállítás megnyitója egybeesett az első olyan tömeges gyilkosságokkal, amikor beteg, sérült embereket öltek meg.

Anders Rydell (kép forrása)

A múlt komplexitása máig kísért, és veti fel többek között azt az elméleti dilemmát, hogy a restitúció morális vagy jogi kérdés-e. Számomra ennek két legkézzelfoghatóbb példája a könyvében Klimt Adele Bloch-Bauer és Kirchner Berlini utcakép című festményének a sorsa: az első Bécsnek, az utóbbi pedig Berlinnek volt ikonikus szimbóluma. Végül az örökösökkel folytatott sikertelen, keserű tárgyalások azt eredményezték, hogy mindkét kép elkerült eredeti helyéről, és ma az USA-ban vannak kiállítva.

Számomra a kérdés egyértelműen erkölcsi. A probléma leginkább a műkincsek értékesítésének sajátosságaiban gyökerezik, ugyanis nagyon sokszereplős folyamat ez: az örökösök, az ügyvédek, a múzeumok, az aukciós házak, az állam mind beleszólnak a tárgyalásokba.

Ennek alapján felmerül a kérdés, hogy ezek a festmények közkincsek, vagy egyes emberek személyes tárgyai?

A tapasztalat azt mutatja, hogy az örökösök, ha vissza is kapják a képeket, legtöbbször eladják őket múzeumoknak. Egyszerűen nem vállalkoznak arra, hogy otthonukban tartsanak egy többmilliárdos képet. Ők is, és mi is azt szeretnénk, hogy ezeket a képeket minél többen lássák. Azonban mégsem gondolom, hogy a közérdek ebben az esetben fölülírhatná az örökösök jogos igényét.

Könyvében számtalan restitúciós pert ismertet, és ezek alapján ritka a sima eset: sokszor a közvetítő ügyvédek tűnnek pénzéhesnek, néha az államapparátus reagál túl lassan, időnként pedig az örökösök akarnak túl sokat. Ön szerint általában melyik az a pont, ahol félrecsúsznak a tárgyalások?

Az örökösök első lépése rendszerint barátságos, inkább tapogatózó. Ám a kép tulajdonosai, a múzeumok, az állam sokszor válaszra sem méltatják őket, vagy csak lekezelően reagálnak, és ez arra kényszeríti az örökösöket, hogy ügyvédhez forduljanak, hiszen csak így tudják az államot szóra bírni. Az ügyvédek részvétele általában tovább bonyolítja az esetet, hiszen ők sokszor nem eléggé felkészültek, a festményeket csupán objektumként, nem kulturális termékként kezelik. Az is nehezíti a visszaszolgáltatást, hogy az államok még mindig nem készültek fel erre. Egyszerűen hiányzik a törvényi háttér.

Adolf Hitler (kép forrása)

Melyek azok az országok, ahol a restitúció olajozottan működik, és melyek azok, ahol nem?

Hollandia és Ausztria a két modell-ország. Ausztria az egyetlen hely, ahol kötelező volt a visszaszolgáltatás. Kelet-Európa összességében problémásabb. Az egyetlen ország a régióban, ami többet tett, az Csehország, a legkevesebbet pedig természetesen Oroszország. Borisz Jelcin ugyan foglalkozott a restitúcióval, hiszen tudta, hogy ez a Nyugattal való jó kapcsolat záloga. De a duma megszavazott egy olyan törvényt, amely minden elkobzott tárgyat, könyvet nemzeti tulajdonná tett, és ez szinte lehetetlenné tette a visszaszolgáltatást.

Magyarországgal mi a helyzet? Többször említi a könyvében, és általában nem pozitív példaként.

Itt van például a báró Herzog Mór Lipót gyűjteményének esete. A kollekció mintegy 2500 darabból állt, olyan világhírű mesterek képeivel mint El Greco, Lucas Cranach, Renoir, és mára alig maradt belőle valami. A képek a második világháború alatt és után szétszóródtak: egy részük ma is magyar múzeumokban és más közintézményekben található, több darabot az akkori Szovjetunióba hurcoltak, és egyes festmények azóta sem kerültek elő. Mivel a Herzog-örökösök Amerikában élnek, a tulajdoni per az Egyesült Államok és Magyarország között zajlik, de évek óta nem történt változás, politikai beavatkozás és állásfoglalás nélkül pedig nem is fog. Sajnos úgy érzem, a jelenlegi magyar kormányzat alatt nem is várható előrelépés.

Ahogy a műkincsek múltjáról és jelenéről beszél, nagyon úgy tűnik, mintha a restitúció a múlttal való szembenézés metaforája lenne. Valóban így gondolja?

Mindenképp. A restitúció ugyanis egy kétirányú folyamat, melynek középpontjában nem csak az örökösök állnak. Azok számára, akik visszaszolgáltatnak, ez egy nagyon komoly morális út. Ebben Ausztria példásan járt el. Az 1990-es évekig Ausztriát a náci megszállás első áldozataként állították be, ám ez nem egészen volt így. A valóságban az osztrákok nagy része üdvözölte az Anschlusst. Ahogy a műkincsek múltjával szembenéztek, úgy szembesültek a saját történelmi múltjukkal is.

Úgy tudom, hogy a műkincsek témaköre után legújabb könyvében a náci könyvlopásokkal fog foglalkozni. Miben hasonlít, és miben különbözik a műkincsrablás és a könyvrablás?

A hasonlóság az, hogy a könyvtárak, levéltárak és archívumok kisajátítása legalább annyira a náci ideológia része volt, mint a műkincsrablás. Az SS a zsidók könyveiből titkos könyvtárat hozott létre, hogy a nyilvánosság számára a világméretű konspirációra példát hozhasson, és ürügyet találjon zsidók elpusztítására. Sok millió kötetet meg is semmisítettek, hiszen ha egy nép könyveit elégetik, azzal történeteit és identitását is elveszik, és éppen ez volt a nácik szándéka. Számomra az is nagyon érdekes volt a könyvrablások vizsgálatakor, hogy bár eszmei értékük sokkal csekélyebb, mint a műkincseké, a visszaszolgáltatás legalább annyira problémás. Ez is azt a feltételezést erősíti, hogy mind a műkincsek, mind a könyvek eszmei értéke nagyobb, mint az anyagi. Hiszen ezek a tárgyak emlékek, történetek, identitások őrzői.

mukincs.jpg

Hermann Göring és Adolf Hitler (kép forrása)

A második világháború alatt és után történt fosztogatásokról tehát már elég sokat tudunk. De mi a helyzet ma? Létezik valamilyen nemzetközi egyezmény, amely valamelyest kontrollálni próbálja a műkincsrablásokat? Vagy a háború fölülír mindent?

Ez utóbbi. Manapság legtöbbet az Iszlám Állam pusztításáról hallunk. De ez csak a jéghegy csúcsa: a történelmi épületeket valóban megsemmisítik, mert nem tudják őket értékesíteni. De hallatlan pénzeket szednek össze műkincsek eladásával Londonban, New Yorkban, hiszen a szürke műkincspiac még mindig virágzik. Létezik ugyan az UNESCO, ami műkincsvédelemmel is foglalkozik, de nekik semmilyen eszköz nem áll a rendelkezésükre, nincsenek fegyvereik, hadseregük. És természetesen az emberi élet értékesebb minden másnál. Ha egy megszálló hadsereg arra használná az Eiffel-tornyot, hogy onnan emberekre lövöldözzön, akkor vajon meg kellene semmisíteni a tornyot?

Szerző: Strickland-Pajtók Ágnes

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr897434758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.