Olvass!

KönyvesBlog

Izlandnál jelen pillanatban nincs félelmetesebb

2015. május 08. Kiss Orsi

A skandináv krimi brand itthon még mindig nagyon erős, azonban nem tett túl jót neki, hogy sok közepes és kimondottan gyenge sztorit is eladtak a címke alatt, ráadásul valóban nagy meglepetést az elmúlt néhány évben az igazán nagyok se okoztak, mint ahogy alapvetően megújulni sem tudtak. Az északi szépirodalom azonban összességében még így is elképesztően jó szerzőket és műveket tud felmutatni, elég Karl Ove Knausgaard, Hallgrímur Helgason vagy Kim Leine könyveire gondolni.

Az izlandi Steinar Bragi magyarul most megjelent Felföldje műfajilag leginkább thrillernek mondható, de nem csak annak, szerzője ugyanis egy elég tömény műfaji crossovert hozott össze benne, melybe több, egymással amúgy nem feltétlenül rokon zsánerelemet emelt be és vegyített elég sikeresen.

Bragit jelenleg az egyik legtehetségesebb kortárs izlandi íróként tartják számon, a Felföld című regénye eredetileg 2011-ben jelent meg. A sztori az izlandi pénzügyi összeomlás utáni időszakban játszódik: négy barát (két férfi és két nő) útnak indul az izlandi kősivatag közepén, ám balesetet szenvednek, és kénytelenek egy fura házban meghúzni magukat. Utóbbit egy öregasszony és egy öregember lakja, akiről elsőre nem lehet eldönteni, hogy gonosz vagy szimplán elmebeteg. A környéken nincs térerő, teljesen el vannak vágva a külvilágtól, és hiába próbálkoznak különböző úton-módon, egyszerűen nem tudják elhagyni a házat. Amely persze tele van titokkal, az idegeneket azonban nem csak ezek a rejtélyek feszítik szét, hanem mindazok a terhek és traumák is, melyeket gyerek- és fiatalkoruk óta magukban hordoznak.

Steinar Bragi: Felföld

Fordította: Utassy Ferenc, Animus Kiadó, 2015, 304 oldal, 2797 HUF

 

Élettörténeteik flashbackekből, emlékfoszlányokból, párbeszédekből bontakoznak ki, és nagyon egyikben sincs köszönet. Alkoholista szülők, szexuális molesztálás, magány, elszigeteltség, kiüresedett emberi kapcsolatok, pótszerek és pótcselekmények, gátlástalan opportunizmus – csak néhány a kulcskifejezések közül, és a felsorolást még hosszan lehetne folytatni. Ugyanakkor a Felföld nem egy szocioregény, ami azonban nem visz közelebb minket ahhoz, hogy mi is akkor tulajdonképpen. Bragi ugyanis mindent beledobott a dobozba, és az egészet jól összezárta, így a regény különböző olvasatait nagyjából mindenki a magáénak érezheti.

Első síkon egy sima horrorral van dolgunk: Bragi itt tulajdonképpen nem virít túl nagyot, sok klasszikus klisé megtalálható a sztoriban (sötét, titkokkal teli ház; a ház mini-univerzumában idegenül mozgó, majd egyre inkább a hatása alá kerülő outsiderek; szótlan, rejtélyes lakók; a mindent ellepő köd/homokvihar, amelyben kitűnően el lehet tévedni, stb.). Ami mindenképp egyedivé teszi a történetet, az a folklorisztikus szál, Bragi ugyanis több olyan motívumot átemelt az izlandi mitológiából és népmesékből, például a sziklában élő gonosz kisfiúról, vagy a véres ruhájú, gyerekevő manóról, amelyek csak fokozzák a para-hangulatot.

A regény olvasható a saját pénzügyi okosságában és sérthetetlenségében hívő ország metsző kritikájaként is (a szereplők közül ketten is nagyon magasra jutottak, igaz, egyikük főként a családi hátterének, a másikuk pedig saját gátlástalanságának köszönhetően), és szintén nagyon erős az a lélektani fonal, amellyel Bragi nem csak a regénye szereplőit, de saját olvasóit is gúzsba köti. Utóbbi különösen a végjátékban csúcsosodik ki, melynél a szerző jól érzékelhetően szándékosan nyitva hagy egy csomó kérdést, ezek megválaszolásának mikéntjét pedig nagyban meghatározza az, hogy mi magunk melyik olvasatot fogadjuk el, és tesszük magunkévá.

Hajlok arra, hogy Braginál a titkokkal, rejtélyekkel, horrorisztikus elemekkel való zsonglőrködés csak egy fogás arra, hogy mindezeknél sokkal mélyebbre ásson. Nála a homokvihar, a titkos szoba, a rejtélyes fénykép, az élve megnyúzott állat, a levágott ujjak, stb. egyfajta katalizátorszerepet töltenek be, és egy olyan apropót szolgáltatnak, melynek felemlítésével lehetőséget kap arra, hogy a felszínen végigfutó borzongásnál sokkal erősebb érzelmeket váltson ki, és még rettenetesebb részleteket tárjon fel. Ennek kitűnő metaforája a ház, melyben legfeljebb lakni lehet, de otthonának nem nevezheti senki. Falai között rejtegetnivaló események sora játszódott le, és legalább annyi sötét dolog esett meg itt, mint az idevetődő idegenek életében. Akik ránézésre mind gazdag és sikeres középosztálybeliek, defektusaikat, kétségeiket eddig sikeresen leplezték saját végletekig pörgetett életükben, a nagy büdös izlandi semmi közepén azonban már nincs mivel takarózniuk. Kivétel nélkül traumatizáltak, traumáik pedig szinte kivétel nélkül a családhoz köthetők.

Ami a Felföldet kiemeli a nagy skandináv masszából, az éppen az a technikás elbeszélőmód, ahogyan Bragi a fenti narratív síkokat szépen egymásra simítja, teszi egyiket a másik után, majd az egészet jól összekuszálja. A végjáték felé haladva azonban túl sok kérdést hagy megválaszolatlanul, és túl sok olyan jelet pakol be a sztoriban, melyek azután nem vezetnek sehova. Mindez hosszas fejtörésre és elemezgetésre késztetheti az olvasót, ezzel egyidejűleg azonban bosszantóan kevés támpontot nyújt ahhoz, hogy egy valóban érvényes olvasatot hozzon ki belőle.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr187408396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.