Olvass!

KönyvesBlog

Vándormotívumok: az irodalom Pharell-botrányai

2015. május 15. .konyvesblog.

weyer_600_2.jpgNéhány héttel ezelőtt Robin Thicke és Pharrel Williams gigaslágere, a Blurred Lines nagy reccsenéssel elbukott a bírósági plágiumvizsgán, ami a szerzőknek – vagy minek is nevezzük őket ebben a helyzetben -  7,3 millió dollárjába került. Hasonló plágiumügyből sokkal több van, mint gondolnánk, de azok többnyire a felek peren kívüli megállapodásában (és jelentős összegek kifizetésében) végződik. Ez az ügy végre végigment, megismerhető és átlátható. És nevetséges, egyben rettenetes eredménnyel végződött.

Ha minden érvet felsorolnék itt, amely miatt kreativitás-ellenesnek tartom az ítéletet, nem maradna hely az irodalmi vonatkozásokra, márpedig a cél ezeken az oldalakon mégiscsak ez. Az ítélet szerint a Blurred Lines Marvin Gaye 1977-es, Got To Give It Up című számának nyúlása. (Megjegyzem, szerintem mindkét szám nagyon dögös, bírom őket, de ez az ügy szempontjából teljesen mindegy). Az ítélet alapja a basszusmenet és a kolompszólam (!) egyezése. Többé-kevésbé valóban egyezik a kettő, főleg ha az esküdtek csak a kottát nézhetik (amelynek olvasásához egyébként nem értenek), a számokat viszont nem hallgathatják meg. Igen, az egyébként joggal irigyelt amerikai jogrendszer néhány kifacsart hülyeségének egyikeként zenei plágiumügyekben a kotta alapján kell döntést hozni. Mennyi mindenből áll egy szám, ami nem foglalható kottába és amitől egyedivé válik egy-egy mű. Hány akkordmenet és basszusszólam egyezik meg szinte hangról hangra a zenetörténetben és épülnek rájuk karakteresen különböző művek! És fordítva: lehet úgy nyúlni, hogy a hangok, a kottafejek mégsem teljesen ugyanazok. Izgalmas kérdés, hogy mennyire vékony a mezsgye (khm, hogy mennyire blurred a line) a feldolgozás, az inspiráció és nyúlás között – adott esetben egy feldolgozás állhat jóval távolabb az eredeti előadástól, mint az inspiráció, de mégis, viszonylagos biztonsággal megállapítható, hogy melyik melyik. (Oldalról befigyel további érdekes kérdésként a Blurred Lines őrjítően szórakoztató bluegrass-feldolgozása a Postmodern Jukebox-tól. A plágium feldolgozása? Eh.)

KönyvesM agazin 2015/2.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 92 oldal, 870 Ft vagy 10 pont + 199 Ft

 

A zenében, miként az irodalomban is, nemcsak elfogadott, hanem kimondottan szükséges, hogy „óriások vállán álljunk”. Nincsenek előzmények nélküli művek. A törekvés, ami létrehozta a szerzői jog intézményét, miszerint lehetséges legyen megélni alkotásból és így ösztönözze az alkotást illetve megakadályozza, hogy szerzők idegen tollakkal páváskodjanak, helyes volt, ugyanakkor mára akadályává vált a kreativitás természetes fejlődésének. Thicke és Williams több alkalommal nyíltan beszéltek arról, hogy Gaye inspirálta őket, a bőrébe helyezkedve írták a Blurred Lines-t, ami számomra teljesen elfogadható módja az alkotásnak (feltéve, hogy valaki nem ilyen inspirációkra  építi az egész karrierjét). Inspiráció, imitáció, tisztelgés, kreatív kihívás vagy egy beszívott este játékos emléke – bárminek hívhatjuk, ez a művészet legitim módszere volt minden időkben, legyen az a népzene jogilag szabad kora vagy a 20. század szerzői jogilag szabályozott korszaka. Nehéz visszagyömöszölni a kitörni akaró demagóg kérdést, hogy mi lett volna a zenetörténetből, ha korábban is ilyen ítéletek születnek – azt hiszem elég más világban élnénk és nem is csak a világ soundtrackjére gondolok.

Szólamokra szedni egy számot majdnem olyan, mint motívumokra bontani egy regényt és azt mondani, hogy van benne szerelem, háború, férfi, nő és csalódás, tehát plágium, mert ilyen már volt. Még durvább lenne szavakra bontani: ahogy a zene sem pusztán hangok egymásutánja, az irodalom sem szavaké. Mivel a betűk egymásutánjának lehetséges permutációi – megszorításokkal - végesek, egy számítógépes program akár legenerálhatná az összes lehetséges szöveget és szavak összes lehetséges egymásutánját. A hatalmas betűtengerben ott lenne minden volt és leendő remekmű, epigramma, eposz, kisregény és nagyregény. Mégsem lenne nagy mű. Egy művet nemcsak a szavak és a hangok határoznak meg, hanem az is, ami nincs benne, az anyag fölötti és alatti gesztusok, a hely és a kor, ahol és amikor születtek, a személy és a társadalmi környezet, amely létrehozta őket.

Az irodalomban a motívumok és szüzsék száma véges és nem is túl hosszú a lista. Kis erőfeszítéssel bárki tudna olyan motívumlistát produkálni, amely többé-kevésbé lefedné az irodalomtörténetet, a beteljesületlen szerelemtől a bűnügyi történeten és a bibliai szüzsén át a törtető felemelkedéséig és/vagy bukásáig. Mitől lesz egy mű eredeti? Semmiképpen sem pusztán a történettől, hiszen az irodalomtörténet, hála istennek, tele van újra és újra elmondott történetekkel. Átvitt értelemben is és konkrétan is. Sokszor írtam már arról, hogy évezredek óta ugyanazokat a kérdéseket teszi fel és ugyanazokat a történeteket mondja el a művészet, de ez nem hibája, pusztán sajátossága. De sokszor konkrétan is ugyanazokat a történeteket mondják el: akár nagy történeket, mint például a második világháború, akár egészen mikroszintűeket.

Hogy ez mennyire így van, arra az egészen friss olvasmányaim közül is tudok példát mondani. Hemingway Vándorünnep (A Moveable Feast, fordította Göncz Árpád) című könyve a húszas években első feleségével (és később gyermkükkel, Mr Bumbyval) Párizsban töltött éveikről szól. Az ötvenes években írt visszaemlékezés az írói pályakezdés kínlódásáról szól nagyrészt, a kispénzűségről, a léhaság és a fegyelmezett munka között feszülő ellentétről, meg a házaséletről és a párizsi amerikai művészkolóniáról – Gertrude Steinről, Scott  és Zelda Fitzgeraldról, Ezra Poundról, James Joyceról és már feledésbe merült kismesterekről, irodalomtörténeti epizódszereplőkről. Utazó riporteri munkák, kölcsönből élés (de azért nem rosszul), irodalmi viták, voralbergi síelések, párizsi mikroklíma, a Fiesta elkészülése, a kelleténél több nárcizmus – ezek az egyébként kiváló Vándorünnep összetevői (szólamai, motívumai, hogy a zenei párhuzam maradjon).

És épp ugyanerről szól Paula McClain ötven évvel később írott könyve, A párizsi feleség (The Paris Wife, fordította: Csonka Ágnes). Ugyanaz az időszak, ugyanaz a pár, ugyanazok a karakterek, ugyanazok a történések, csak nem Hemingway, hanem felesége, Hadley Richardson szemszögéből. Mintha a Hemingway-könyv női párja lenne. Furcsa módon Hadley vonzóbb személyiségnek tűnik Hemingway könyvében: egyenrangú partner, szellemes, gondoskodó, megértő, pajtás a bulikban és támasz otthon és remek anya, míg a McClainében inkább áldozat. Az a folyamat, amelynek során a fiatal, egyenrangú bohém párból az emelkedő fiatal író és utánfutója felállás lesz (végül pedig válás) mindkét könyvből érződik, de míg Hemingwaynél a párkapcsolat dinamikájára csak utalások vannak, a másiknak ez a fő csapásiránya.

Paula McClain könyve valójában egy remix. Egyes szólamokat felerősít, másokat eltűntet. Néhány motívumot megeffektez. Egyet-egyet hozzá is tesz, aládúcolja a ritmust, néhány hangszert mással helyettesít. Jó regényt írt? Fájdalom, nem. Legitim írói módszert használsz? Teljesen.

A fő kérdés azonban ebben az esetben nem az, hogy jó regényről van-e szó, a jognak ugyanis egyformán kell kezelnie a gagyit és a mesterművet – ellenkező esetben a mesterművek megszületését is akadályozná. A kérdés az, hogy A párizsi feleség eredeti mű-e. Az irodalomban igen, a zenében azonban nem. Remixelésnél a szerzői jogok az eredeti szerzőnél maradnak, ugyanakkor, megállapodás szerint, bizonyos százalékban részesülhet belőlük a remix alkotója. A Blurred Lines sokkal messzebb van a Got To Give It Up-tól, mint A párizsi feleség a Vándorünneptől. Az egyik nagyjából negyven, a másik ötven évvel az előd-mű után született és egyiknek az eredeti szerzője sem él már. Mindkét új mű kasszasiker lett (még ha nem is ugyanannyi nullát jelent a kasszasiker zenében, mint könyvben): a Blurred Lines a slágerlistát, McClain könyve a könyvek bestsellerlistáját vezette sokáig az USÁ-ban. Mégis, az egyik esetben dollármilliókat kellett fizetnie a szerzőknek a (vélt) eredeti szerző örököseinek (egyébként nagyjából kétszer annyit, mint amennyit akkor fizettek volna, ha azzal keresik meg a jogtulajdonosokat, hogy szeretnék felhasználni a Got To Give Up egyes motívumait), a másik esetben pedig szóba sem került ilyesmi. Bár a Blurred Lines sokkal jobb szám, mint amilyen könyv A párizsi feleség, biztos vagyok benne, hogy az irodalom útja a helyesebb. Ez az ügy rávilágított a rendszer számos ésszerűtlenségére. Nincs kifogásom az ellen, hogy remixek, feldolgozások esetében akár az irodalomban is részesüljön az eredeti szerző valamilyen csekély mértékben a bevételekből, de az biztos, hogy a zenének kellene többet közelednie az irodalom szabályozásához. A cél, hogy megélhetést jelentsen alkotni, nagyon fontos, ahogy az is, hogy a plágium tiltott legyen. De mindkét cél elérhető anélkül, hogy akadályozna a kreativitást, legyen annak az első ihletforrása bármi – egy utazás, egy kapcsolat, egy nagy berúgás vagy egy jelentős előd nagy munkája.

Szerző: Weyer Balázs

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr797461192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.