Olvass!

KönyvesBlog

HOSSZÚ: Hogyan barátkozzunk össze Jonathan Franzennel emailben?

2015. május 16. Rostás Eni

hosszuuuuu_1_4.jpg

A heti Hosszúból nem irodalmi jellege miatt kimaradt a Slate Seymour Hersh-interjúja (előzmény ITT), a Pitchfork Shamir-cikke vagy épp a GQ gigaanyaga a regisztrált szexuális bűnözők közösségéről, az „édes, cukros semmi” közepén álló City of Refuge-ról. (Bár mindhárom sztori kész regény.) Belefért viszont egy nem szokványos írói pálya, a PEN-nel kapcsolatban megfogalmazott aggályok, Martin Scorsese, David Letterman, és egy komornyik, akit Mr. Maddoxnak hívnak.

Nell Zink from Bad Belzig’

Nell Zink (született Helen Zink) nem az íróvá válás hagyományos útját követte. (Ha egyáltalán van neki hagyományos útja.) Első regényének, a The Wallcreepernek megírásához mindössze három hétre volt szüksége, és végül 300 dollárért adta el a jogait egy kis kiadónak, ami nők által írt, nőkről szóló könyvekre fókuszál. A könyv állítólag azért született, hogy Zink provokálja vele Jonathan Franzent, akivel emailben kötött barátságot. A barátságuk így kezdődött:

In July of 2010, Jonathan Franzen published an article in this magazine on the illegal hunting of songbirds in the Mediterranean. Six months later, he received a two-page, single-spaced, typewritten letter postmarked Reutlingen, Germany. “Dear Mr. Franzen,” it began, “I recently translated Martin Schneider-Jacoby’s birding guide to the wetlands of the western Balkans.” The letter, which went on to describe the plight of birds in that region, was simultaneously erudite, colloquial, mocking, and sincere; it contained a reference to Pierre Bourdieu’s “Les Règles de l’Art,” an aside on the Balkan war, an untranslated passage in German, armed Italians, alarmed park rangers, great bustards, spotted crakes, “ditch” used as a verb, and the phrase “fucking it up.” 

Második regény, a Mislaid megjelenésének apropóján a New Yorker közölt hosszú cikket a Németországban élő amerikai írónő „valószínűtlen irodalmi hírnevéről”. Én például azt is megtudtam belőle, hogy hívják angolul a kacagójancsit.

A teljes cikk erre>>

DFW <3 Letterman

David Letterman eltűnik a képernyőről, az internetet pedig épp úgy viselkedik, mint bármikor, ha egy híres ember elhalálozik. Lettermannek nincsenek ilyen szándékai, ám tényleg nyugdíjba vonul, ezért mindenki előszedte a róla szóló történeteit. A Vulture egészen egy 1988-as David Foster Wallace-novelláig nyúlt vissza.  A Late Night a Playboyban jelent meg, és ez volt DFW legelső komoly, országos magazinban publikált sztorija. (Később a Girl With Curious Hair című kötetében is megjelent.) Úgy kezdődik, hogy „I am a woman who appeared in public on "Late Night with David Letterman" on March 22, 1989.”A nő, sőt színésznő férje úgy tudja, Letterman nőgyűlölő, ám ez feleségét nem zavarja abban, hogy igent mondjon a showban való szereplésre. Hogy Xanax-szal vagy anélkül, azt nem könnyű eldönteni.

Valószínűleg ez a legjobb szöveg, amit valaha írtak az amerikai tévéről, állítja a Vulture. Tényleg egészen remek, itt tudjátok elolvasni >>

Angol iskola

The School of English címmel jelentetett meg új Hilary Mantel-sztorit a London Review of Books. Pánikszoba, nemi erőszak, társadalomkritika és egy Mr. Maddox nevű komornyik.

A teljes történetért ide kell kattintani>>

Miss Marple és a feminizmus

Számtalan Poirot-történet után Agatha Christie 1930-ban új nyomozót mutatott be az olvasóinak. Az új nyomozó nem rendelkezett rendőrigazolvánnyal, kicsi volt, idős és hajadon, ám egyáltalán nem illett a megkeseredett vénlány kategóriájába. Miss Marple először egy paplakban elkövetett gyilkossági ügyet oldott meg, ám a bajszos belgával egyszer sem lépett szövetségre. Poirot egoizmusa sosem fogadott volna el tanácsokat egy kotnyeles öregasszonytól.

„(…)the twinkling irony with which Miss Marple nudges blustering, blowhard cops in the right direction demonstrates how the Queen of Crime inherited just as much from Jane Austen as Arthur Conan Doyle, employing the sly humor that is a hallmark of British domestic fiction. Christie’s Miss Marple mysteries are ones in which female news and knowledge are vindicated, throwing a smiling side eye at mansplanations and male authorities. Miss Marple’s wisdom is overtly feminine—she relies on her knowledge of the domestic sphere, of relationships—and her methods are equally so, as she exercises her keen women’s intuition. “Intuition,” she says, “is like reading a word without having to spell it out.”

Miss Marple feminizmusáról és a férfiak uralta krimiről itt olvashattok >>

Minden, amit tudni akartál az erdőben kakilásról

A Paris Review végre online is olvashatóvá tette  James Wood és Karl Ove Knausgård beszélgetését a Norvég-Amerikai Irodalmi Fesztiválról. Idemásolom a kedvenc kérdésem:

"WOOD: This desire for simple masculinity—what is that? What would be “masculine” activities or states of mind? And don’t say shitting in forests."

A teljes beszélgetést itt tudjátok elolvasni>>

Charlie és a kételygyár

Az orosz születésű amerikai író, Keith Gessen az n+1-en vall arról, hogy miért írta alá a levelet, amelyben többtucat író fejezte ki ellenérzéseit a Charlie Hebdo PEN-díja ellen. Gessen leírja, hogy mit tart nagyszerűnek a PEN munkájában, de az aggályait sem hallgatja el. A szervezet World Voices fesztiváljával például komoly problémái vannak.

"And what did it mean, anyway, for New Yorkers to attend a talk about how Russian journalists are murdered? There was always some new writer from another poor country with a shitty dictatorial government passing through town, and PEN had them all. But what could New Yorkers do with this information? They weren’t, for the most part, citizens of those countries. They couldn’t write Putin a letter. But they could write their Congressional representative a letter to get tougher on Putin. What was the overall effect of PEN programming on the American body politic?"

A #JeSuisCharlie-ról ezt írja:

"When people in France, in their mourning, declared “Je suis Charlie,” they were expressing grief, an identification with the victims of horrific violence. But what were people expressing when they said “Je suis Charlie” in the US? It was a tragedy. But what did it mean to identify with those particular victims, at this particular time? I could be wrong, but it seemed to me that “Je suis Charlie” was a way for people to re-pledge their commitment to the War on Terror that had been announced by the United States in 2001."

A saját aláírását pedig ezzel magyarázza:

I took the letter protesting the award to Charlie Hebdo to be an expression of concern about 1) racism and 2) the war on terror, over and above all else. The authors of the letter were encouraging PEN to be more thoughtful and more radical. I was grateful for the opportunity to join them

Minden, amit nem idéztem, erre olvasható. >>

Plimpton vs. Scorsese

Ha meguntad a hosszú cikkeket, akkor nézz hosszú dokumentumfilmeket. Például a Plimpton! Starring George Plimpton As Himself címűt 2012-ből, ami a The Paris Review egyik alapítójának, a címszereplő George Plimptonnak történetét meséli el. Az ő nevéhez fűződik például minden idők legjobb irodalmi interjúsorozata, a The Art of Fiction. Ha Plimptonól már mindent tudsz, nézd meg Matin Scorsese 2014-es dokumentumfilmjét, a The 50 Year Argumentet. A film a 2013-ban 50. születésnapját ünneplő The New York Review of Books krónikája.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr917464286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.