Olvass!

KönyvesBlog

Coelho olyan, mint a pornó

2015. május 20. iSophie

 

dont-waste-your-time-with-explanations-people-only-hear-what-they-want-to-hear.jpg

Már sokan sokszor feltették maguknak a kérdést: kicsoda Paulo Coelho? Brazil regényíró, vagy önsegítő könyveket kiadó mágus? Kimeríthetetlen giccsgyűjtemény? Jól felépített marketingfogás? A posztmodern humanizmus atyja, vagy inkább gátlástalan pornószerző? És mégis, mi az óriási siker titka? A PopJak évadzáró estjén Dr. Pál Ferenc, az ELTE portugál tanszékének oktatója, Urbán Bálint, az AntiCoelho blog szerzője illetve Sepsi László moderátor kereste a választ ezekre a kérdésekre.

Regények vagy önsegítő könyvek?

Coelhóval kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés talán az: beszélhetünk róla egyáltalán regényíróként, vagy jobban járunk, ha egyszerűen az önsegítő ezoterikus irodalomhoz soroljuk, és inkább valamiféle guruként, és nem szépirodalmi szerzőként gondolunk rá? Ha az utóbbi megoldás felé hajlunk, be kell látnunk, Coelho presztízse azért messze nagyobb, mint a pusztán önsegítő könyveket kiadó szerzőké, például Oshoé: akik szeretik őt, azt szeretik benne, hogy bár köteteiben minden ötödik mondat egy magvas életvezetési tanács, azért mindezek mögött ott van egy regényes történet is. Lehetséges, hogy a siker titka is ez volna? A romantikus történet, és a különféle vallásokból és ezoterikus irányzatokból merített aforizma-szerű bölcsességek ügyes ötvözése? Mert egyvalami biztos: Coelhóra bizony van igény. Nem is kevés: a Facebookon 25 millióan követik, regényei eladott példányszáma pedig meghaladja a 190 milliót. Mégis, mi magyarázhatja meg ezt az óriási érdeklődést? Mi az a hiány, amire ez a fajta irodalom rátapintott?

A siker titka

Urbán Bálint szerint mint mindennek, ennek a sikernek is történelmi okai vannak. Posztmodern világunkban ugyanis nagyon nagy a világmagyarázat iránti igény. A modernizmus egyfajta metafizikai csőddel zárult: a második világháború után világossá vált, hogy a felvilágosodás koráig visszanyúló nyugati filozófiai hagyomány kudarcot vallott. A hatvanas években ezért indult el egy ellenkultúra: a hippi mozgalom, a new age, amely már nem hitt a hagyományos, egységes világnézetben. Coelho ebből a kultúrából jön; írásaiban mintha egy hurokkal igyekezne megkerülni a hagyományos nyugati gondolkodást. Rengeteg metafizikai modellt mozgat egyszerre a keresztény misztikától az iszlámon át a kazah mitológiáig  a könyveit elolvasva éppen ezért úgy érezhetjük, egyfajta spirituális metszetet kaptunk a világegyetem egészéről. Ugyanakkor Coelho arra is ügyel, hogy az általa közvetített gondolatok könnyen oldódóak legyenek: inkább mindennek csak a felszínéről merít, a Bibliából például általában a mindenki által ismert részeket idézi. Ugyanígy, ha mondjuk egy várost vagy egy országot mutat be, nagyjából ugyanazokat tudjuk meg az adott helyről, amit eddig is tudtunk: Svájcról például azt, hogy ott órák vannak, és az emberek szeretik a sajtot és a csokoládét. Ezáltal egyfajta családiasságot teremt: egy ismeretlenül ismerős világba kalauzol, ahol az olvasó otthonosan mozoghat.

Olvashatjuk-e ironikusan?

Coelho azonban mindemellett rengeteg olyan írói fogást is bevet, melyekkel leginkább csak a posztmodern nagyjai, mondjuk Borges vagy Houellebecq élnek: ilyenek például az írói kommentárok, kiszólások, a történetek mástól hallott igazságként való tálalása, vagy az, hogy a legtöbb regényébe önreflexív módon beleírja saját magát mint írót. Ezek a fogások felkelthetik a gyanúnkat: mi van, ha eddig teljesen rosszul közelítettük meg Coelhót? Lehet, hogy az írásait nem is kellene komolyan vennünk, hanem olvashatjuk őket ironikusan is: a Veronika meg akar halnit A varázshegy perverz átirataként, a Zahírt pedig útirajzként a transzszibériai expresszhez? Pál Ferenc szerint ezek az olvasatok hosszú távon nem működőképesek: Coelhót csak egyféleképpen lehet érteni; az általa felépített marketingbe nem is fér bele az, hogy olyasvalakinek lássuk őt, aki nem gondolja száz százalékig komolyan, amit leír. Már külsejével is a mágus felvett szerepére játszik rá: sötét karikák a szem alatt, komor, kissé fénytelen tekintet, elmélyült, bölcs arckifejezés. A Coelho-olvasók egyébként sem paródiára vágynak, hanem arra, hogy valaki megkönnyítse az életüket magvas tanácsaival. Persze formai szempontból vagy kulturális jelenségként igenis érdemes beszélni róla, azonban nem szabad abba a hibába esnünk, hogy mentegetni kezdjük őt, és olyan vonásokat igyekszünk felfedezni benne, melyek a szépirodalomhoz kapcsolnák; sokkal jobban járunk, ha írásait megpróbáljuk a maguk helyén kezelni.

Mi újság a giccsel?

De hol is van ezeknek az írásoknak a helye? A populáris giccsirodalomban? És vajon mitől válik giccsessé Coelho? Hiszen magvas gondolatokat, emlékkönyvbe való idézeteket olyan szerzőknél is olvashatunk, mint mondjuk Tolsztoj, Dosztojevszkij, Dickens vagy éppen Krúdy Gyula. Miért utaljuk Coelhót egyértelműen a pop-kultúrába, a többieket pedig miért tartjuk szépirodalomnak? A százalékos arány számítana? Mondjuk, 20% aforizmatikus bölcsesség még belefér, de afölött már nem? Vagy inkább az a kérdés, hogy az adott műben a szerző, a szereplők és az olvasó „megdolgoznak-e” az adott bölcsességért, vagy csak az egyszerűen az ölükbe hullik? Egyáltalán, van értelme mély- és magaskultúra hierarchikus megkülönböztetésének? Ezekre a kérdésekre nincsenek helyes válaszok: a beszélgető felek sem tudnak megegyezni, ahogy abban sem, van-e egyáltalán Coelhónak tipikus olvasóközönsége, vagy pedig élete bizonyos szakaszában mindenki rászorulhat a brazil mester lélekgyógyító szavaira. Van-e joga bárkinek az elitizmus vélt magaslatairól lenézni Coelho olvasóit, akiknek ezek az írások valamilyen szempontból tényleg sokat adnak?

Humanista szerző vagy pornóíró?

Pál Ferenc szerint Coelho humanista szerző abban az értelemben, hogy megadja az embernek a mindennapi vigasztalást. Olyan, mint az alkohol: a hamar felszívódó gondolatoktól olvasás közben azt érezhetjük, megváltozik az életünk. Ugyanakkor Coelho hatása talán még egy sörénél is hamarabb véget ér – amint letesszük a könyvet, már nem gondolkodunk rajta tovább, mindjárt egy új Coelhóra vágyunk. Ilyen szempontból ezek a regények inkább a pornóra hasonlítanak: azt is megnézi az ember, aztán mindjárt elindít egy másikat, és  nem gondolkozik a látottakon, mert nincs mit továbbgondolni. Érdekes egyébként, hogy legújabb műveibe a brazil író konkrétan beépít már-már pornografikus részeket is, elég csak a Házasságtörés anális szexjeleneteire gondolni. Coelho ugyanis nagyon jó marketinges, tudja, mivel lehet bevonzani az olvasókat, és a Szürke50 sikerét is képes meglovagolni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a brazil írónál ezek a jelenetek mindig a metafizika részét képezik, például csak a szerelmesek szeretkezését látjuk részletesen, az egymást nem szeretőkét nem.

Úgy látszik, Coelhóval kapcsolatban csak egyvalami biztos: a neve megkerülhetetlen kulturális jelenség lett, a stílusa pedig valóságos fogalom. Talán nem ennek a stílusnak a mélységeiért szeretjük, mégis: tud valamit olyasmit adni a széles tömegeknek, amit más nem. Lehet megvetni, lehet nem szeretni, ugyanakkor beszélni, vitatkozni mindenképpen érdemes róla.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr407476124

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.