Olvass!

KönyvesBlog

Alkoholista, amnéziás – és talán még gyilkos is?

2015. május 31. Kiss Orsi

het_konyve1_1_11.JPG

Biztosan elkövettem valami szörnyűséget, és semmire nem emlékszem belőle – mondja A lány a vonaton hősnője, kétségei azonban ez esetben nem hátráltatják az események kibontakozását, hanem éppen generálják azt. A regénybeli Rachel amnéziája ugyanis nem egy baleset következménye, és nem is betegség váltotta ki, hanem a masszív alkoholizálás, amivel máris egy ritkán tárgyalt, és rendszerint tabuként kezelt motívumra fűzte fel történetét Paula Hawkins. Rachel ugyanis gyakorlott zugivó, nem mellesleg mérhetetlenül magányos, és enyhén pszichopata vonásokkal is bír, ráadásul sosem tudhatjuk, mikor hihetünk neki, és ő maga sem tudja, mikor hihet a saját emlékeinek. Ahhoz, hogy a saját életét – talán – megint sínre tudja tenni, olyan szörnyűségnek kell történnie, amely nem egy utcasarkon vagy rossz hírű környéken esik meg, hanem a legbiztonságosabbnak gondolt helyen. A lány a vonaton egyike az elmúlt év legnagyobb könyvsikereinek, az áprilisi adatok szerint világszerte másfél millió példányt adtak el belőle, a filmjogokat pedig a Dreamworks vásárolta meg. Kiadója és a recenzensek előszeretettel hivatkoznak a következő Holtodiglanként rá, de nem emiatt lett nálunk a hét könyve.

Alfred Hitchcock mondta egyszer azt, hogy a tévé visszavitte a gyilkosságokat, ahova egyébként is tartoznak – az otthonokba. Ő már akkor nem félt kimondani, hogy az otthon és a család nem feltétlenül az a pihe-puha, biztonságos, konstans boldogságban úszó közeg, ahogyan a reklámfilmek és a facebook-posztok sugallják. Néhány éve Gillian Flynn a Holtodiglanban hasznosította újra a hitchcocki receptet, melynek sikere azután egy sor, a családi és házastársi diszfunkció tematikájára épülő regényt eredményezett.

Utóbbi könyveknek már külön műfaji alkategóriájuk is van: ez a domestic noir, melynek családjai első ránézésre semmiben nem különböznek más családoktól. A külvilág szemében rendszerint boldogok és megelégedettek, a zárt ajtók mögött azonban gyilkos indulatok dolgoznak, melyek egy adott ponton elkerülhetetlenül a felszínre törnek. A családi feszültségek hátterében ugyanakkor gyakran nagyon is valós élethelyzetek húzódnak meg, a bajok gyökerét pedig sok esetben olyan konfliktus vagy tragédia jelenti (hűtlenség, meddőség, stb.), amellyel nem nehéz azonosulni, még ha a megélésük a mindennapokban ritkábban is vezet valós bűncselekményhez.

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Fordította: Tomori Gábor, XXI. Század Kiadó Kft., 2015, 320 oldal, 3392 HUF

 

Paula Hawkins hősnője, Rachel az első benyomások alapján már túlvan minden családi konfliktuson. Tökéletesnek vélt házassága Tommal véget ért, a közösen vásárolt házban a férfi mással él. A második feleséget Annának hívják, és a vonatablakból kipillantva Rachel néha látja őt, ahogy a kisbabáját sétáltatja. A lány a vonaton ugyanis nem más, mint a munkanélküli Rachel, aki minden nap Londonba ingázik, útja pedig egykori otthona mellett vezet el. De nem csak volt férjét és annak új családját látja többször, hanem egy másik párt is, akik szintén az utcában laknak: nem tudja, kik ők, mivel foglalkoznak, mi a nevük, de ez nem tartja vissza attól, hogy fejben komplett élettörténetet ne kreáljon köréjük. A képzeletbeli cukormáz akkor kezd megrepedni, amikor Rachel a vonatablakból olyasmit pillant meg, ami nagyon nem illik a tökéletes párról szőtt ábrándjaiba, a zavart pedig tovább fokozza, amikor az Ideális Család női tagja (Megan) nyom nélkül eltűnik.

A regény tulajdonképpen hármuk (a boldogtalan Rachel, a második feleség Anna, és a látszólag tökéletes házasságban élő Megan) narrációjából épül fel. Ami Rachel esetében már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, az a másik két nőnél csak szépen lassan derül ki: mindegyikük totálisan megbízhatatlan mesélő, titkaikat pedig nem csak a külvilág, de szeretteik előtt is sokáig rejtegetik. A megbízhatatlanságban azonban Rachel a nyerő, aki fiatal kora ellenére masszív alkoholista, rendszeresen iszik a vonaton (meg otthon, meg lényegében bárhol, ahol lehet), éjszakánként telefonon zaklatja a volt férjét, részegen emaileket írogat neki, és felbukkan a házuk közelében, halálra rémítve ezzel a második feleséget. Másnap persze nem emlékszik semmire, vagy csak foszlányokban bukkan elő egy-egy kínos emlékkép, ami jó alkalom arra, hogy pár doboz gin-tonikkal megint tompára zsibbassza magát.

Annál kellemetlenebb neki, amikor rádöbben, hogy Megan eltűnésének éjszakáján az utcában járt: a lábán zúzódások, a körmei mocskosak, de egyszerűen nem tudja felidézni, mi történhetett:

„Valami történt, tudom, hogy így van, nem tudom felidézni, de érzem. Fáj a szám belseje, mintha megharaptam volna az arcomat, vér fémes ízét érzem a nyelvemen. Émelygek, szédülök, végigszántok az ujjaimmal a hajamon, a fejbőrömön. Összerándulok, a fejem oldalán egy fájdalmas, érzékeny púp van. A hajam összecsomósodott a vértől.

Megbotlottam, ez az. A witney-i állomás lépcsőjén. Beütöttem a fejemet? Emlékszem, hogy a vonaton voltam, de utána fekete szakadék, űr következik.”

Paula Hawkins első olvasatra tulajdonképpen nem tesz mást, mint olvasóit belekényszeríti egy alkoholista, megbízhatatlan, sokszor ellenszenves, mégis szánnivaló hősnő fejébe. Rachellel nagyon nehéz azonosulni, főleg, mivel egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy nem követett-e el valamilyen bűncselekményt. És az az igazság, hogy ő sem lehet biztos ebben. Hawkins végig bizonytalanságban tartja hősét és olvasóit, és ebből a bizonytalanságból szövi a regényre jellemző feszültségek hálóját. A három nő közül Rachel narrációja a legmarkánsabb, a szálak szétbogozásához ugyanakkor valószínűleg szükség volt a másik két női hangra is. Mindhárman rendkívül traumatizált személyiségek, fájdalmaik pedig a férfi-női viszonyon túlmenően az anyai szerepből, vagy ennek hiányából erednek.

A lány a vonaton ebből a szempontból pedig nem szimpla thriller, hanem egy olyan regény, amely a bűnügyi szálat felhasználva mesél valami teljesen másról. Ez pedig tökéletesen egybecseng azzal, amit a nemrég Budapesten járt Jo Nesbo fejtegetett: a Könyvesblognak adott interjújában ugyanis elmondta, hogy számára egy krimi nem csak a bűncselekmény felderítéséről szól, legalább ennyire fontos annak a konfliktusnak a feloldása, amellyel az egyénnek – függetlenül attól, hogy hőse vagy antihőse a történetnek – meg kell küzdenie. Hawkins a jelek szerint elég jól megtanulta ezt a leckét.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr127504360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.