Olvass!

KönyvesBlog

Jennifer Clement: Egy eltűnt nőnek nincs elég hírértéke

2015. június 02. Rostás Eni

 img_8945.jpg

„Senki nem látott semmit. Senki nem hallott semmit. Semmi nem maradt” - írja első magyarul megjelent regényében, az Elveszett lányok országában Jennifer Clement. A címszereplő ország Mexikó, ahol minden évben nők ezrei tűnnek el nyomtalanul, és végzik szexmunkásként, rabszolgaként, út szélén hagyott, megcsonkított hullaként. Amikor Clement vizsgálni kezdte a mexikói nők helyzetét, még nem gondolta, hogy könyvet ír a témáról, ám egy anya mesélt neki a kertek végébe ásott lyukakról, ahová a férfi nélkül maradt családok lányai rejtőznek, ha meghallják a narcók (narcotraficantes, vagyis drogkereskedő - szerk.) sötétített ablakú terepjáróinak zúgását. Clementet kísérteni kezdte a földbe ásott lyukak képe, és a meginterjúvolt nők százainak tragikus sorsa regénnyé állt össze: a könyv elnyerte a The Sara Curry Humanitarian Awardot, és a PEN/Faulkner Award 2015-ös rövidlistájára is felkerült.

A regény narrátora, a kiskamasz Ladydi egész gyerekkorát kisfiúként töltötte egy olyan vidéken, ahol lánynak lenni nagyon veszélyes. „Mexikóban a maximum, amit elérhetsz, hogy csúnya lány vagy.” Szépnek lenni biztos halál. Amint egy drogkereskedő megneszeli, hogy csinos lány él a környéken, addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi magának: a csinos lány sokat hoz konyhára, mert nem csak egyszer lehet eladni, mint egy zacskó heroint. Ladydi és barátnői kortársaikhoz hasonlóan az első csókról és Britney Spears-ről beszélgetnek a gumifák alatt, ám divatos ruhákban, csillogó körömlakkokban és vastag copfba fűzött rózsaszín szalagokban csak a legmerészebb álmaikban reménykedhetnek. A csókra sincs túl sok esélyük, mert az Acapulcótól egy órányira magasodó guerrerói hegyek között nem maradtak férfiak. A lányok és asszonyok élete folyamatos várakozás, hol az Egyesült Államokba utazott apára és férjre, hol a drogkartellek elkerülhetetlen razziáira. Ladydi életét a félelem mellett az elhagyatottságba beleőrült, alkoholista anyja, és apja zűrös magánéletének következményei töltik ki, az utolsó guerrerói férfi parancsaira pedig csak egyetlen igét ismer válaszul: engedelmeskedni. Műveltségét anyjához hasonlóan a tévéből szerzi, az utolsó reménysugárból, ami kiszakítja őt a fullasztó, reménytelen hétköznapokból, a hegyről, ahol minden éjjel szentjánosbogárként világítanak az ég felé tartott, térerőért rimánkodó mobiltelefonok. Clement érzékenyen, keserű humorral festi le a gyerekkor és a normális élet reményének hiányát, és vezet el Guerreró hegyei közül Mexikóváros női börtönének áthatolhatatlan falai közé, ahol nemcsak bűnözők, hanem férfiak által megvezetett, kihasznált és elhagyott nők remélik, hogy egyszer még megpillanthatják a napot.

Az Elveszett lányok országát olvasni épp olyan érzés, mint víz és klíma nélkül bezárva lenni egy tűző napon felejtett autóban. Egy ideig még reménykedsz, hogy az autó tulajodonosa, a sors vagy a Guadalupei Szűzanya megkegyelmez neked, ám ahogy múlnak a percek és az oldalak, rájössz, hogy nincs miben reménykedned. A regény rekviem egy olyan államért, ahol „egy eltűnt nő csak egy falevél a sok közül, amelyik a viharban lefolyik a csatornán.” Falevél pedig bárkiből lehet.

       

        

Jennifer Clement: Elveszett lányok országa 

Fordította: Mesterházi Mónika, Libri, 264 oldal, 3490 HUF 

 

Nem Clement az egyetlen, aki felemelte hangját a nőkkel szembeni erőszak, és a drogkartellek ellen hazájában. „Amikor kiderült, hogy a Blog del Narco mögött is egy nő áll, senki nem akarta elhinni, pedig fantasztikus és iszonyú erős nők élnek Mexikóban. Olyan nagyszerű újságíróink vannak, mint Lydia Cacho, Anabel Hernández vagy Carmen Aristegui. Ezek a nők tényleg elképesztően bátrak és hősiesek” - meséli Clement, aki készülő könyvében szintén egy erős női karaktert állít majd a középpontba. „Az új könyv a fegyverekről szól, de nem az Elveszett lányok országának folytatása lesz, hanem egy tükör, egy diptichon. Előző regényeiben a házi cselédekkel szembeni bánásmódról (A True Story Based on Lies) és gyilkos mexikói nőkről (The Poison That Fascinates) írt, 2001. szeptember 10-én pedig megjelentette Widow Basquiat című memoárját, mely a nyolcvanas évek vad és hipnotikus New Yorkjába repít, ahol egyetemista éveit töltötte, és ahol olyan művészekkel barátkozott össze, mint Andy Warhol vagy Madonna. Jean-Michel Basquiat és Suzanne Mallouk rövid, de intenzív kapcsolatáról szóló munkáját a 2014-es újrakiadás után kezdték igazán felfedezni az olvasók és a kritikusok. 9/11-et követően senkit sem érdekelt egy herointúladagolásban elhunyt, exhibicionista kortársművész élete.

Clementnek az interjú előtti este Párizsba kellett repülnie, mert regénye kapta a francia ELLE, a francia oktatási minisztérium és a francia Írók és Irodalom Háza által támogatott Grand Prix des Lecrices Lyceenes de ELLE-t (Az Elle Középiskolás Női Olvasóinak Nagydíja), aminek nyertesét középiskolás lányok szavazatai alapján választják. Mi félelemről, bizalomról és férfiak nélküli életről kérdeztük.

A Grand Prix des Lectrices Lyceenes de ELLE  nyertesét francia középiskolás lányok szavazzák meg. Mondhatjuk, hogy ez a legfontosabb díj, amit valaha kaptál?

Ez abszolút így van! Amikor 120 középiskolás lány szerint a te könyved a legjobb, arra tényleg nincsenek szavakat. Miközben az Elveszett lányok országát írtam, nem realizáltam, hogy proteszt regényt írok. Nem ez volt a szándékom, én csak írtam egy könyvet arról, ami miatt nem tudtam nyugodtan aludni éjjelente. A megjelenése után rögtön nyertem vele egy humanitárius díjat, ami hatalmas meglepetés volt, és rá kellett jönnöm, hogy mégis proteszt regényt írtam. Azzal, hogy a francia lányok erre a könyvre szavaztak, ők is a tiltakozás részeseivé váltak. Ők a jelen és a jövő olvasói, a jelen és a jövő erős női. Jó látni, hogy érdekli őket a velük nagyjából egykorú mexikói lányok sorsa és helyzete.

Költőként is alkotsz, számos verset írtál például olyan erős és fontos nőkről, mint Marie Curie vagy Caroline Herschel. „A költészet a vallásom”, nyilatkoztad korábban. A prózát minek tekinted?

(nevet) A próza a filozófiám! Én tényleg hiszek a regények erejében, abban, hogy változást tudnak előidézni, elég csak a Twist Olivérre, Jane Austen, Charlotte Brontë vagy épp Émile Zola munkáira gondolni (a Twist Olivér hatására a gyermekmunka törvényei változtak meg, Brontë és Austen regényei elérték, hogy a nők is ingatlan tulajdonjogot szerezhessenek – a szerk.). Ezt a könyvet nagyon hosszú kutatómunka előzte meg, de még a kutatás közben is a költői élményt kerestem. Nem interjúzni mentem a női börtönbe, nem egy drogcsempész barátnőjével beszélgettem, vagy egy anyával, aki elvesztette a lányát. Se szociális munkás, se ügyvéd, se politikus nem vagyok, én mindenhol a költészetet keresem.

Biztos nagyon jó hallgatóság vagy.

Sokkal jobban szeretek hallgatni, mint beszélni. Inkább hallgatnám, ahogy a saját életedről mesélsz, mint hogy a könyvemről beszéljek neked. (nevet)

Hogyan sikerült elnyerned ezeknek a nőknek a bizalmát?

Mindenki el akarja mesélni a történetét, az emberek szomjaznak rá, hogy elmesélhessék. Talán az az oka annak, hogy megnyílnak előttem, hogy sem én, sem a könyvem nem ítélkezik. Ha azt érzed, hogy a másik nem ítél el téged, sokkal könnyebben elmondod neki az egész életed.

Melyik az erősebb, amikor kimész a terepre, a felháborodás vagy a félelem?

Mindig a felháborodás! Ha újságírókkal vagy szociális munkásokkal beszélek erről, soha nem kérdezzük meg egymástól, hogy fél-e. Mindenki fél, de a félelem soha nem nyomja el a felháborodást. Gyalázatos, hogy a nők a világon mindenhol embercsempészek áldozatai lesznek, még a skandináv országokban is, ahol a törvények nagyon védelmezik őket. A probléma ott kezdődik, hogy ezek a törvények csak az adott ország állampolgárait védik, de az illegális bevándorlókat, például az országba csempészett nőket már nem.

A mexikói törvények segítenek azoknak a nőknek, akiknek a lányait elrabolták?

Ezek a lányok hivatalosan nem is elraboltnak, hanem csak eltűntnek minősülnek, hiszen senki nem kér értük váltságdíjat. Vannak törvények, de teljesen hatástalanok, és a kormánynak nem is szándéka, hogy változtasson rajtuk. Ugye hallottál arról a 43 emberről, akiket Guerreróban öltek meg? Nem mondom, hogy nem szörnyű, ami történt, de 43 férfiről beszélünk, miközben nők százai tűnnek el nyomtalanul. Belőlük sosem lesz hír sehol.

Nyilatkoztad, hogy nem szereted, ha kutatásnak nevezik a könyvet megelőző 11 évet, ami alatt nők százaival beszélgettél, és rengeteg szomorú, tragikus életutat ismertél meg.

Azért nem szeretem a kutatás szót, mert nem volt módszertana a dolognak. Ha írsz egy cikket, ahogy néha írtam én is, akkor az igazat kínálod az olvasónak, amit két-három forrás is megerősít. Én nem tudom a teljes igazat kínálni nekik, mert ez irodalom. Azért kezdtem írni, mert meg akartam érteni, hogy mi történik a nőkkel az országban, hogyan hat rájuk az erőszak, mert a hírek mindig a férfiakról szólnak, lásd a guerrerói negyvenhármak esete. A narcoirodalom is róluk szól, az ő szemszögükből mesél el egy történetet. A legtöbb narcokönyvben a nők csak prostituáltak, sztriptíztáncosok, anyagias barátnők lehetnek, akik azt akarják, hogy a barátjuk drága holmikkal halmozza el őket.

A te könyveid nemcsak női nézőpontjuk miatt lógnak ki a narcoirodalomból, hanem azért is, mert a szex és az erőszak sohasem explicit bennük.

Egyik regényemben sincs indokolatlan szexjelenet vagy erőszak, bár remélem, hogy a könyvek nagyon szexik. (nevet) Mindig méltósággal kezelem a karaktereimet, mert a világ egyáltalán nem kezeli őket azzal. Az egyik téma, ami mindig is érdekelt, az, hogy a hatalommal nem rendelkező emberek hogyan tudják mégis gyakorolni a hatalmukat. A regényben Ladydi odapisil a taxi hátsó ülésére, az anyja, Rita pedig dolgokat lop a házból, ahol dolgozik. Ezek mind a gyenge ember fegyverei.

A regényed harmadik, rendkívül erős és nyomasztó szakasza a női börtönben játszódik. Mesélsz kicsit a mexikóvárosi Santa Martha börtönben tett látogatásaidról?

Hagy mondjak el neked valami fantasztikusat, ami a regény megjelenése után történt: a világ minden tájáról kaptam leveleket börtönben ülő nőktől, pedig erre sosem számítottam. A Santa Martha elítéltjei úgy érezték, ez az ő könyvük, bár a regény minden szereplője kitalált.

Még a férfitanár is, aki kollázsórát tart az elítélteknek?

Az egész regényben a tanár az egyetlen, akinek valós személyen alapul a karaktere. Rajta keresztül nyertem bebocsátást a börtönbe, és vehettem részt a foglalkozásokon. A nők az első alkalommal nagyon érdeklődőek és kíváncsiak voltak, a második alkalommal iszonyúan meg voltak lepve, hogy visszamentem, a harmadik alkalommal pedig megtapsoltak, mert nem hitték el, hogy ismét ott vagyok. Elképesztően elhagyatottak ezek a lányok, erről írok is könyvben. Egy férfibörtön előtt mindig tömött sorokban állnak a látogatók, de egy női börtön előtt alig áll valaki. Minden országban ez a helyzet, ahol eddig jártam. Nagyon érdekes lenne egy világméretű kutatás a pontos számokról. A nőknek még mindig nincs értéke, státusza sehol, és ez nagyon komoly probléma. Csak nézzük meg azt az egészen elképesztő tényt, hogy őket senki sem látogatja. Ez nagyon-nagyon sokat elárul a világról.

A guerrerói nők számára a regényben Ruth szépségszalonja, az Illuzió szimbolizálja a normális életet, még akkor is, ha ez egy torzult normalitás jelent, ahol a lányok csúnyulni járnak a szépségszalonban. Ruth eltűnése nagyon szimbolikus, vele együtt a normális élet illúziója is eltűnik.

Ruth tényleg nagyon szimbolikus nekem: minden eltűnt embert képvisel. A Mexikóban eltűnt nők száma hihetetlenül magas, és az ő eltűnésével azt akartam megmutatni, hogy vannak emberek, akiknél még azt sem tudjuk, hogy mi történt egyáltalán. Néha megkapom a kérdést, hogy miért hagytam elvarratlanul ezt a szálat. Ilyenkor mindig elmondom, hogy történetében nem marad elvarratlan szál, nincs mit elvarrni, mert nem tudjuk, hogy mi történt vele. Ráadásul a sztori Ladydi nézőpontjából íródott, mi csak azt tudjuk, amit ő tud, és az elképzelhetetlen, hogy tudja, mi történt Ruth-tal. Hasonló a helyzet, amikor Mike-nak lesz egy kis elintéznivalója, és a lány kint marad a kocsiban. Mindenki el tudja képzelni, hogy amit nem látunk, az csak rossz lehet.

Főhősödet, Ladydit kamaszkorára két férfi is elhagyja, és a hegyen, ahol az édesanyjával él, egyetlen férfi sem marad. Azt írod, az élet férfiak nélkül olyan, mint aludni álmok nélkül. De álmok nélkül aludni nem feltétlenül rossz dolog.

Számos altémája van a könyvnek, például a parakvat (a mákültetvényekre kiszórt méreg – a szerk.) használata, ami illegális ugyan, mégis használják. Svájcban vagy a többi helyen, ahol a méreg készül, még az erdőt sem parakvatozzák le, nálunk viszont oda szórják, ahová épp kedvük van: mindegy, hogy az lakott terület-e. Egy másik altémája a könyvnek a férfiak nélküli élet szomorúsága. Néhányan azt gondolják, hogy a regény a férfiak iránti gyűlöletről szól, ilyenkor mindig nagyon ledöbbenek. A regény arról mesél, hogy férfiak nélkül élni nagyon-nagyon szomorú dolog: a guerrerói nők férjei az Egyesült Államokba mentek, ahol lett egy második családjuk, az erőszak áldozatává váltak, csatlakoztak valamelyik kartellhez, egy másik államba mentek dolgozni vagy egyszerűen abbahagyták, feladták a nőik védelmezését. Ez egy világméretű probléma. Nem értem, hogy a férfiak miért nem állnak a nőügyek mögé világszerte. Nem értem miért, amikor vannak lányaik, húgaik, nővéreik, van feleségük, anyjuk. Nem értem, hogy a nőkérdés miért nem jelent többet nekik. Ezen változtatnunk kell, be kell vonnunk a férfiakat is. Nagyon unom, hogy elmegyek egy nők elleni erőszakról szó konferenciára, ahol csak nők adnak elő, csak nők alkotják a közönséget, és mind egyetértünk. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha egy férfi barátnőt akar, akkor húzzon fel egy Feminista vagyok! feliratú pólót, és állandóan legyen nála egy könyv! (nevet)

Hogyan kezeli a mexikói társadalom a vezető pozícióba kerülő nőket? Hány női képviselő dolgozik például a mexikói kormányban?

Vannak vezető szerepben lévő nők, de ez még mindig egy patriarchális, macsó társadalom. Van hová fejlődnünk. Van egy törvény, miszerint a női és a férfi képviselők arányának 50-50 százalékosnak kell lennie, de persze van egy trükk is a dologban. Mivel elő van írva a százalékos arány, a nőket megválasztják, de miután megválasztották, lehetőségük van lemondani a mandátumukról és valaki másnak, vagyis egy férfinak átadni a helyüket. Talán még fizetnek is nekik, hogy részt vegyenek ebben a színjátékban. Épp mostanában akarták megváltoztatni a törvényt, hogy ezt a trükköt ne lehessen többé eljátszani, nem tudom, végül elfogadták-e a javaslatot.

Mexikó volt az egyik első ország, ami csatlakozott a PEN Internationalhez, 2009-2012 között pedig te voltál a PEN Mexico elnöke. Mi volt a legnehezebb az elnökséged három évében?

(hosszan gondolkodik) A könyvhöz végzett előtanulmányok 11 éve alatt az elnökség volt a legveszélyesebb időszak. Újságírónak lenni nagyon veszélyes. Egy eltűnt lány vagy egy szomorú anya a légynek sem tud ártani, de az újságíró nagyon veszélyes embertípus: a korrupció, a bűnözés, a hazugságok szóvivője és közvetítője. Ezért válik olyan sok újságíró a kormány elnyomásának vagy drogkartelek bérgyilkosainak áldozatává. Az első, ami megtörténik, ha egy kormány teljesen át akarja venni a hatalmat és meg akar szabadulni a demokráciától, az, hogy megtámadja a szólásszabadságot, elhallgattatja az újságírókat, megszünteti vagy megvásárolja az újságokat, magazinokat: ez egy nagyon fontos módja a kormány hatalomgyakorlásának. Mexikóban nincs demokrácia, mert ha nincs szabad sajtód, akkor demokráciád sincsen. Nálunk nem megveszik az újságokat, hanem egyszerűen megölik az újságírókat.

Kaptál fenyegetéseket a kormány részéről?

Volt néhány fenyegetés, ami valószínűleg felülről jött.

Hogyan látod az Egyesült Államok szerepét abban, ami Mexikóban történik?

Azt gondolom, hogy Mexikó addig nem tudja megoldani a problémáit, amíg az Egyesült Államok meg nem oldja a sajátjait. Tőlünk a drog áramlik hozzájuk, tőlük a fegyverek hozzánk. A statisztikák azt mutatják, hogy ha a fegyverek nem jutnának be Mexikóba, az Egyesült Államok fegyverkereskedőinek 47 százalékára nem lenne szükség. Ami Mexikóban és a határon történik, az túl nagy üzlet ahhoz, hogy valaha véget érjen.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr627509324