Olvass!

KönyvesBlog

Varga Bálint: A bűn dögunalmas, engem a történet érdekel

2015. június 09. Kiss Orsi

vargabalint1.jpgFotó: Valuska Gábor

Varga Bálint több mint tíz évig volt az Agave Könyvek egyik meghatározó arca, vezetője, szerkesztője. Lawrence Blocktól Dashiell Hammettig számtalan krimit fordított és szerkesztett, évekkel ezelőtt könyvet írt a magánnyomozókról, egy ideig pedig ő maga is dolgozott egy magánnyomozó irodának. Tavaly  búcsút intett az Agavénak, néhány hete pedig a Kolibrinél jött ki első ifjúsági krimije (kritikánk róla ITT olvasható), amely négy gimnazista titokzatos elrablásával indít. De milyen képből bomlott ki a Váltságdíj nélkül története, mit kellett fájó szívvel kihúznia a szövegből, és miért tartotta fontosnak, hogy egy lány is fontos szerepet kapjon a sztoriban? Varga Bálint erről is mesélt, mint ahogy kiderült az is, mit szeret leginkább a krimiben, miért gondolja, hogy a műfajnak itthon nincs igazán hagyománya, és olvasóként mit tart minden idők legjobban megírt gyerekkönyvének. Beszélgetésünk közben Spongyabob, a balatonaligai Kádár-villa, és még az X-akták is szóba került.

Aki éveken át annyi krimit szerkesztett és fordított, mint te, az miért pont a fiataloknak szánja első fikciós könyvét?

A regényt két srácnak, Zolinak és Nórának ajánlottam: ők mondták egyszer azt nekem, hogy olvasóként a senki földjén ragadtak. Nincs mit olvasniuk. A Harry Potterből már kinőttek, ez ennek a korosztálynak már kicsit ciki is talán, és szívesen olvasnának krimit, de nincs olyan, ami nekik szólna. Később Balázs Eszter (a Kolibri Kiadó főszerkesztője – a szerk.) mesélte, hogy nincs krimijük – abban a pillanatban ez a két információ összeért. Bennem amúgy nem égett csillapíthatatlan tűz, nem akartam mindenképp ifjúsági krimit írni. Először csak ötletként beszélgettünk róla, de aztán rögtön meglódult az agyam.

Emlékszel még, mi volt az a kép, amiből azután kibomlott a cselekmény?

Az, amivel indul is a regény. Az elején azt az egyet tudtam, hogy négy gyereket be akarok rakni egy sötét pincébe úgy, hogy nincs náluk semmi az égegyadta világon. A kérdés: miért kerültek oda, hogyan jutnak ki, és mit fognak kezdeni ezzel az egész történettel. A szinopszishoz képest persze voltak kisebb módosítások, de érdemben nem változott a sztori. Egyetlen dolog volt, amit nagyon benéztem. Nem mondom el, mi az, mert spoileres lenne: a lényeg, hogy volt a sztoriban egy olyan fordulat, amit nem vettem észre a szinopszisban. Mindent összevetve azonban ezt a könyvet nagyon könnyen megírtam; nem igazán szeretem a szenvedő írókat, ezzel a könyvvel nem szenvedtem semmit.

Varga Bálint: Váltságdíj nélkül

Kolibri Kiadó, 2015, 348 oldal, 2990 HUF

 

Na jó, de lehet, hogy ebben az is benne van, hogy sok éven keresztül foglalkoztál a műfajjal, erre pedig lehetett építkezni…

Szerintem ez egy tök egyszerű dolog. Ha az ember odaáll, és mindenféle szakácstudomány nélkül három éven keresztül palacsintát süt, akkor egy idő után már lehet, hogy be tudja keverni a saját palacsintatésztáját. Csurgó Csabával mi közösen kezdtük ezt a bizniszt még 1986-ban. Akkor volt a diákírók-diákköltők sárvári fesztiválja, ott találkoztam Csabával, akinek a kezében egy Stephen King-könyv volt – angolul olvasta, és én nagyon felnéztem rá ezért. Hogy én mit olvastam, már nem emlékszem, de ennek lassan már harminc éve, és azóta krimit olvasok. Valami tehát biztosan ragadt rám. Ahogy te is mondtad, nagyjából sejtem, mi kell egy jó sztorihoz, hiszen elég sok kéziratot szerkesztettem, és azt is gondolom, hogy tudom, mitől lesz egy kézirat dögös.

A jó kriminek mindig van egy tuti receptje?

Persze, hogy van, hogyne lenne! De szét kell választanunk a dolgot: beszélhetünk a receptúra szerint készült krimiről, vagy az oddballokról, amelyek nem illenek ide. Ha az utóbbiakat nem nézzük, akkor a kriminek természetesen van egy tuti receptje, mert nyomozni kell benne, és kell bele egy hiteles nyomozó, ezt mindig újra és újra elmondom. Ezért is lett ez a könyv egy fura hibrid, mert bizonyos szempontból nem teljesíti az ígéretét. Hiszen a gyerekek csak „kinyomozták”, mi történt, de megoldani már nem tudták. Ha ennek a könyvnek a megoldását odaadom 14-15 éves gyerekek kezébe, akkor onnantól ez a könyv nem hiteles.

vargabalint2.jpg

A regényt olvasva pont az jutott eszembe, hogy hiába sorolja a kiadó a krimi kategóriájába, és beszélünk most mi is krimiként róla, ez a könyv inkább illene a kalandregények vagy akár a road-regények sorába…

Tök igazad van. Úgy gondolom, a Váltságdíj nélkül a legjobb esetben is egy mystery, azon belül, ha egy kicsit faragni akarok rajta, akkor suspense, és ha még inkább, akkor valóban inkább kalandos krimi vagy krimis kaland. Csak hát a magyar terminológia sokkal szűkebb, mint az angolszász. Ebből a szempontból nem krimi, de ha azt nézem, hogy elkövetett valaki egy bűncselekményt, és annak az elkövetésével kapcsolatos hátteret feltérképezte, illetve az elkövetőt is megtalálta egy nyomozói csoport, és feltehetően meg fog bűnhődni az elkövető, akkor ez a könyv a krimi összes ismérvét magán viseli. Nem szeretem az egzisztencialista krimiket, nem szeretem azokat, amelyek nem teljesítik be az alapfeladatukat. Ezt szajkózom már tíz éve: te is azért olvasol krimit, meg én is azért olvasok krimit, mert sok szar történik velünk nap mint nap, és tele vagyunk frusztrációval. Ezeknek a frusztrációknak tök jó levezetése, ha azt látjuk, hogy vannak, akiknek fontos az igazság, és helyettünk is küzdenek, akár a mi igazunkért, akár a saját igazukért. Egy krimi akkor teljesíti be a feladatát, ha a bűnös a bűnhődéshez valamilyen formában közel jut. Nem kell feltétlenül látnunk azt, hogy börtönbe zárják, de ha elkapják, már az elég.

Vannak krimiírók, akik egyenesen azt mondják, hogy a krimiben nem is feltétlenül a bűn, illetve a bűncselekmény megoldása a legfontosabb. Egyetértesz ezzel?

A bűncselekmények önmagukban olyan unalmasak és közönségesek, nem?

Ha négy gyereket elrabolnak, az azért önmagában nem hangzik annyira unalmasnak…

Na jó (nevet), az valóban kicsit furi. De hogy válaszoljak a kérdésedre, maga a bűn szerintem dögunalmas dolog. A bűnhöz kapcsolódó sallangok azok – miért követték el, és hogyan fogjuk megtalálni azt, aki elkövette –, amelyek borzasztóan érdekesek.

Azért választottál négy gyerekszereplőt, hogy az olvasóid közül mindenki megtalálja azt, akivel azonosulni tud vagy azonosulni szeretne?

Ez egy nagyon nehéz dolog. Mindenki tudja, hogy a fiúk nem olvasnak. A lányok olvasnak. És vannak tökös lányok és vannak belevaló csajok, akik biztosan szívesen olvasnak egy olyan történetet, aminek három-négy fiú a főszereplője, de azokhoz is szólni érdemes, akik nem tartoznak a tökös lányok csoportjába. Egyrészt ezért van benne egy lányszereplő, másrészt pedig azért, mert nagyon érdekelt az egész csoport dinamikája.  Nem véletlenül olyan mérhetetlenül sikeresek a Sherlock Holmes-regények és adaptációk, hiszen a két főszereplő dinamikája borzasztóan jó. Ugyanígy az X-aktáknál, most mondd meg őszintén, mi érdekelt jobban: hogy Mulder és Scully összejönnek-e, vagy hogy tényleg a földönkívüliek irányítottak-e ott valamit? Nagyon fontos, hogy a szereplők dinamikája, interakciója működjön, de amikor kitaláltam, kik legyenek ők négyen, akkor már nem motivált, hogy könnyebb azonosulási pontot adjak hozzájuk.

vargabalint5.jpg

Az ifjúsági regényeknél mindig a hiteles hang megragadása talán a legnehezebb. Volt kontroll-személyed, egy olyan srác vagy lány, akinek előzetesen megmutathattad a szöveget?

Persze! Amit mindenképp érdemes elmondanom, hogy én szerkesztőként és fordítóként, jelen esetben pedig íróként is, a nyelvet eszköznek látom, nem pedig célnak. Abban a nyelvben hiszek, amilyen nyelven íródott krimiket fordítottam. Ezek nagyjából-közeléből semleges, hétköznapi angolsággal íródott könyvek. Nincsenek benne szóvirágok, nincsenek benne többoldalas leírások, nincsenek benne két bekezdés hosszú mondatok, nem használnak idegen szavakat. Én ezt szeretem. Épp most olvastam Stephen Kingtől egy szöveget, amiben azt írta: I’m a fan of story. Rá sem lehetne mondani, hogy egy stiliszta lenne, ami a szememben egyébként dicséret. Engem a történet érdekel. És téged is az érdekel, hogy mi történik velük, és nem az, hogy én azt hogyan írom meg. Nekem az volt a célom, hogy ennél a könyvnél megtaláljam azt a neutrális nyelvet, amit te is értesz, a 14 éves olvasó is ért, talán tíz évvel ezelőtt is érthettek volna, és remélhetőleg tíz év múlva is érteni fognak.

De közben nagyon sok olyan kiszólás, szófordulat van a szövegben, amely mégiscsak egy bizonyos korosztályhoz köthető…

Istenigazából én nem sokat tettem azért, hogy ezt beleírjam. A két srácnak, Zolinak és Nórának, akiknek odaadtam előzetesen a kéziratot, nem is volt ilyen megjegyzésük. Ettől függetlenül nagyon érdekes dolgokat mondtak. Például azt, hogy trágár a könyv. Így fájó szívvel, de nagyon sok káromkodást kihúztam belőle. Az az igazság, hogy én szeretek káromkodni (nevet): tizennégy éves koromban az apám kőművesek mellé rakott, és egy hónapot mellettük dolgoztam segédmunkásként. Akkor rögtön belekóstoltam a magyar káromkodás legkreatívabb vonulatába, és azóta is lelkesen káromkodom. Ezenkívül a kulturális referenciáknál volt egy nagyon érdekes megjegyzésük: én azt gondoltam, minél aktuálisabbá teszem a szöveget, az annál hitelesebb lesz. Ők azonban ezzel nem értettek egyet, és azt mondták, ha zenés, filmes utalásokat akarok bele, akkor inkább legyen a Kengyelfutó gyalogkakukk meg a prérifarkas, mintsem Spongyabob vagy az Angry Birdsből valamelyik karakter. Ezek ugyanis még frissek, és nem lehet tudni, hogy mennyire maradnak meg a köztudatban. Ki is dobáltak belőlük egy csomót. A szex volt még ilyen kényes téma; ők azt mondták, hogy ne legyen benne: utalhatok rá, éreztessem, de le ne írjam, semmilyen formában! Ezekben a dolgokban tehát rettenetesen sokat segítettek, magának a nyelvnek, a hangnak a megtalálásában azonban nem. Minden fejezetben változik az elbeszélői nézőpont, és az, hogy ezeknek a szereplőknek legyen saját hangjuk, a feleségem érdeme. Ő rakta rendbe a szöveget. Én ebben nem vagyok valami erős.

Azért, mert a saját szövegedről van szó?

Ő sokkal keményebb szerkesztő, én nyelvileg megengedőbb vagyok. A legnagyobb tapasztalat nekem egyébként ennél a könyvnél az volt – mert legalább annyit gondolkoztam a szinopszison, mint amennyi idő alatt megírtam –, hogy rájöjjek, mi a legnagyobb különbség az ifjúsági és a felnőtt irodalom között. Felidéztem magamban azokat az olvasmányokat, amelyekkel a fiatalkoromat töltöttem, és felidéztem azokat, amelyek most a piacon vannak. És anélkül, hogy nevesítenék, az a probléma, ami akkor fennállt, most is fennáll. Szerintem rákfenéje a magyar ifjúsági irodalomnak, hogy nem látják, hol van az irodalmi korválasztó. A korválasztó ugyanis nem a 14 éves kornál van, hanem cirka 10-12 évnél. Ezt most a fiamon látom. Az egyik nagy tanulság tehát az volt, hogy ha egy 14 éves gyerek könyvet vesz a kezébe, akkor nekem már nem kell különösebben foglalkoznom a nyelvvel, ugyanazt a nyelvet kell neki adnom, mint bármilyen más felnőttnek. Mivel ez a korosztály már térdig jár a valóságban, érdemes valóságszagú történeteket valós szereplőkkel elmondani nekik. Az érdemi különbség az ifjúsági és a felnőtt könyvek között talán a tematikában érhető tetten, mert nem vagyok benne biztos, hogy érdekelné őket egy véres gyilkosság. Nem akarnak róla olvasni – egyébként azért, mert az a világuknak nem része. Annál a 14-16 évesnél, akinek a gyilkosság az élete részét képezi, nagyon nagy baj van. Ifjúsági krimiben tehát nem oldunk meg véres, gusztustalan, kifordult beles, robbantós bűncselekményeket, ez az egyik, a másik pedig, hogy a szexet mint témát nagyon óvatosan érdemes kezelni. A harmadik tanulság pedig, hogy partnernek kell tekinteni a fiatal olvasókat. Mint ahogy azok is. Ahogy a könyvben is elmondják: csak azért, mert nem borotválkozom, még nem vagyok hülye. Számomra a választóvonal tehát itt van.

A Magándetektívek című könyvedben írtad tíz évvel ezelőtt, hogy az emberek nem vennének olyan krimit a kezükbe, aminek magyar rendőr a főszereplője. A Váltságdíj nélkül című regényed szereplői pedig feltűnően rossz véleménnyel vannak a rendőrökről. Mi az oka, hogy a bűnügyi irodalomban ennyire nincs jelen a magyar rendőr figurája, illetve, ha jelen is van, nem túl jó a reputációja?

Ez egy pokolian nehéz helyzet. Alapvetően hitelességi problémái vannak annak a szerzőnek, aki magyar rendőrről akar írni, és ez nem a magyar író, és nem a magyar rendőr hibája, ezt rögtön le kell szögezni. Ez a rendőrség munkáját mélyen-mélyen átható politika hibája. Nyilván egy olyan államról álmodunk mindannyian, amelyben a politika csak azokat a szegmenseit járja át az életnek, melyeket feltétlenül szükséges. A rendőrséggel pedig sokféleképpen ki lehet baszni, például úgy, hogy felülről beleugatunk a munkájába, vagy ha forráshiányossá tesszük a működését. Biztos, hogy lehetne példákat sorolni arra, amikor bizonyos kapitányságok benne vannak vagy éppen nincsenek benne a pikszisben. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem hiszek benne, de szeretnék hinni abban, hogy az igazságszolgáltatásnak és a bűnüldözésnek teljesen függetlennek kell lennie politikától, gazdaságtól, különböző érdekektől. A hitelességi deficitet szoktuk ilyenkor emlegetni, és hát tényleg nagyon nehéz egy ilyen mélyen átpolitizált szakértői munkáról hitelesen írni.

Érdekes, hogy a hitelességet említed. Erről eszembe jutnak azok a felmérések, amelyek időről időre azt kutatják, hogy melyek a legkevésbé hiteles szakmák, és ezekből a politikusok és emlékeim szerint sajnos az újságírók is nagyon rosszul szoktak kijönni. Ezzel szemben a magyar krimiben azt látjuk, hogy sok esetben épp az újságíró az, aki a nyomozó szerepét betölti.

Rajtuk kívül be tudja még valaki tölteni ezt a szerepet?

Mondjuk a magánnyomozó?

Ahhoz, hogy valaki magánnyomozó legyen, ma több kreativitás kell, mint tudás, és ezt megint nem pejoratívan mondom. Mert egy mai magánnyomozót, tudod, mi különböztet meg tőled? Semmi. Egy mai magánnyomozó pontosan azt nyomozhat, amit te is nyomozhatsz, semmivel sem többet.

A könyved fülszövegében szerepel, hogy 2013-ig egy magánnyomozó-irodának dolgoztál analitikusként és legális hírszerzőként. Mi az, amit elmesélhetsz erről?

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy ennek nem kell nyilvánosságra kerülnie, és a környezetemben is ketten-hárman tudtak talán róla. Amikor a regényt írtam, akkor találkoztam szakemberekkel, magánnyomozókkal, és miközben beszéltünk, kiderült, hogy rendelkezem olyan tudással, ami az ő számukra hasznos lehet. Olyan, hogy kimenjek nyomozni, gyakorlatilag nem fordult elő, vagy csak nagyon ritkán. Akiknek dolgoztam, több nemzetközi ügyben nyomoztak, ezeknek a nyomozásoknak a kapcsolattartási szálait intéztem, fordítottam, illetve, amennyiben erre szükség volt, úgy az előzetes adatgyűjtést, és ennek a kiértékelését végeztem. Több komolyabb ügy megoldásában érzem úgy, hogy ha egy picikét is, de sikerült segítenem.

Egy laikus hogyan képzelje el, milyen egy hús-vér magánnyomozó?

Űzött és hajszolt (nevet). Nagyon nehéz ma Magyarországon magánnyomozóként dolgozni. Agyon van szabályozva a működésük. Sokan máig nem igazán értik, mit is csinálhat egy magánnyomozó. Én mélyen együtt érzek azokkal, akik ezzel szenvednek. Nem véletlen, hogy ennek a könyvnek egy magánnyomozónő lett a főszereplője, és az sem véletlen, hogy ő olyan erkölcsi helyzetbe került, ami a könyvben is olvasható. Nem feltétlenül az én fantáziám szüleménye, hiszen tudjuk, hogy megtörténnek hasonló esetek. Az egyik legérdekesebb nyomozás, amiben amúgy részt vettem, egy magyar csaló felkutatása volt, aki eurómilliókat csalt ki az ügyfelektől, majd eltűnt. Én voltam az, aki megtalálta az első hozzá vezető nyomot, és végül sikerült úgy megtalálni és azonosítani, hogy a megbízónak komplett dossziét tudtunk átadni arról, hol lakik, mi a telefonszáma, és így tovább. Voltak politikai természetű ügyek is természetesen, amikor például az egyik politikai párt szeretett volna a másik pártról megtudni valamit, és számtalan gazdasági ügyben dolgoztam, amikor külföldi cég akart megvásárolni egy magyar vállalatot, és az azzal kapcsolatos legális adatgyűjtést kellett elvégezni. Volt azután kisstílű csalás, hűtlenség, de például a regény alapját képező gyerek-elhelyezési per is sajnos elég gyakori.

vargabalint3.jpg

Krimiben van kedvenc magánnyomozód?

Én Philip Marlowe-t nem szeretem, ezt megmondom őszintén (nevet). Három van, akit borzasztóan szeretek, az egyik nyilván Bernie Rhodenbarr, a másik nyilván Matt Scudder, a harmadik pedig Ross Macdonald főhőse, Lew Archer. Ő az a magánnyomozó, aki számomra a leginkább megtestesíti ennek a figurának a legvonzóbb tulajdonságait.

Mit szóltál, amikor Rowling előállt a saját magánnyomozójával?

Már vártam (nevet). Azzal, hogy a Rowling megírta ezt a sztorit – annak ellenére, hogy sok szerző szidta érte –, eléggé nagy svungot adott a magánnyomozós krimiknek. Ezért alapvetően szerintem hálásnak kell lennünk neki. Az olvasóknak is, mert jó könyvek, és nyilván a szerzőknek is. Hiszen láttuk, hogy a Harry Potter-könyvek annak idején milyen elképesztő bummot idéztek elő az ifjúsági regények piacán, igaz, a krimivel valószínűleg nem fogja ugyanezt elérni.

A krimiről azt gondolná az ember, hogy rendkívül népszerű műfaj, hiszen sokan olvassák, sokan ismerik ezeket a könyveket. Az eladási számok is ezt mutatják?

Nem, és az egyik legfájóbb tapasztalatom, hogy nem tudom megmondani, mi lehet ennek az oka. Jóllehet az Agavénál elkezdtünk és végigvittünk dolgokat, adtunk ki régit és adtunk ki újat, adtunk ki könnyűt, adtunk ki nehezet, adtunk ki rövidet és adtunk ki hosszút. De tényleg nem tudom, mi lehet az oka, hogy nem mentek annyira ezek a könyvek, hiszen mindenhol ez a legerősebb műfaj, Franciaországban például minden negyedik eladott könyv krimi. Itthon egyfelől biztos van egy erős túltermelési válság, a magyar kiadók általános jellemzője ugyanis az, hogy ha találnak egy jó műfajt vagy egy jó szerzőt, akkor azt nem gondozzák, hanem legyilkolják, és mondjuk négy tök egyforma könyvet adnak ki háromhetes időközökkel. Krimiben is legyilkoltak így több műfajt, ezeknek a könyveknek ugyanis sokszor nincs kifutásuk, utógondozásuk. Így pedig olyan szintű túltelítettség alakul ki, amivel nem lehet mit kezdeni. Nem véletlenül maradtunk mi ki bizonyos műfajokból.

Ilyen volt mondjuk a skandináv krimi?

Például a skandináv krimiből. Mit tudtam volna még kiadni ebben a műfajban? A skandináv kriminek is van tíz topszerzője, ha azt a tízet kiadták, akkor miért adjak ki másod- és harmadrangú szerzőket? Csak azért, hogy fussak egy vonat után, és megpróbáljak felkapaszkodni rá?

Az Agave történetén végigtekintve, neked melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?

Volt az Agavénak egy elfeledett sikere, a Hollókirály, aminél nagyobb hazárdjátékot nem űzött a kiadó. Ez egy eszetlenül jó könyv, én máig szerelmes vagyok bele. Azzal a könyvvel nagy anyagi kockázatot vállaltunk, de bejött. Amire én személy szerint büszke vagyok, hogy le Carrébe sikerült életet lehelni, nála szétcincáltabb szerző ugyanis kevés volt. Nagyon örülök, hogy sikerült új fogást találni rajta, és büszke vagyok arra, hogy az Agavénak köszönhetően John le Carré ma ott van, ahol nagyjából lennie kell.

Miért hagytad ott az Agavét? Van még egyáltalán bármiféle szereped a kiadóban?

Semmi. Tavaly szeptemberben távoztam: tizenkét évig dolgoztam ott, ami tök sok idő ahhoz, hogy valamit csináljak, elérjek egy kiadóban, és nem akartam még évekig ugyanazt csinálni. Most egyébként elég furi életet élek: nyilván dolgozom ennek a könyvnek a folytatásán, bár egyelőre még csak fejben. Ezenkívül gondolkodom egy másik könyvön, Balázs Eszterrel eleve arról kezdtünk először beszélgetni. Én ugyanis azt gondolom, hogy A kis Nicolas kalandjainál jobb gyerekkönyvet még soha senki nem írt, és szeretnék egy ilyen típusú történetsorozatot, amihez már meg is van a helyszínem. Én balatoni gyerek vagyok, az iskolám kétszáz méterre volt a Balaton partjától. Parányi, vacak kis iskola volt, nagyon jó figurákkal, akiket nagyon szerettem. Az anyám az iskolában tanított, az apám pedig építész volt a balatonaligai pártüdülőben: ő építette az ominózus Kádár-villát, ami miatt majdnem el is vitték, már a fekete kocsiból rángatták ki.

Elmeséled, mi történt vele?

Már elkészültek a Kádár-villa tervei, amikor az apám statikailag úgy ítélte meg, hogy ha azt a födémet úgy hagyja, akkor az bizony a későbbiekben be fog szakadni. Berakatott tehát oda még egy áthidaló gerendát, majd amikor jöttek az átvevő elvtársak, akkor ők kijelentették, hogy ez itt a kapitalizmus kémtevékenysége, és már vitték is volna el az apámat. Az mentette meg, hogy jött a főnöke, aki megkérdezte tőlük: tényleg azt akarják, hogy a Kádár elvtársra rászakadjon a villa teteje, de miután ezt mégsem akarták, ezért az apámat végül nem vitték el. Gyerekként azonban a Balaton mellett élni idilli volt. És arra gondoltam, ha már itt van ez az élménycsomag, ezzel az érdekes helyszínnel és ezekkel a jópofa figurákkal, akkor meg kéne próbálni írni erről valamit. A kis Nicolas történetei nyilván karikírozott formában, de a valóságra tapadnak, a kilencéves fiam szerint azonban nem, ő már ebben egy valóságtól elemelkedett fikciót lát. Mindenesetre, amikor felolvasom neki a könyvet, mindig azon jár az agyam, hogy mitől működnek ezek a történetek ennyire jól. Tehát most valami hasonló történeten gondolkodom.

vargabalint4.jpg

Amikor te voltál kamasz, akkor milyen könyveket olvastál? A magyar krimik megvoltak?

Soha nem vettem a kezembe magyar krimit. Nekem Mattyasovszky egy az egyben kimaradt, akárcsak Berkesi András. Csak és kizárólag angolszászokat olvastam és néha franciákat. Kívülről fújtam az összes Raymond Chandlert, az összes Ross Macdonaldot, Simenont nagykanállal raktam az arcomba, Lawrence Sanderst iszonyatosan szerettem. De hát ezek nem tizennégy éves gyerekeknek való könyvek…

Mi az oka, hogy ezeknek a krimiknek úgy istenigazából nincs műfaji követőjük itthon? Lenézett műfaj lenne itthon a krimi?

Az olvasó nem nézi le. Tudod, hogy ki nézi le? Az, aki írja. Ketté kell választani a dolgot: vannak, azok a krimik, amelyek nagyon könnyen olvashatóak és fogyaszthatóak, és bizonyos szempontból egyfajta minőséget képviselnek, de hiányzik belőlük az a mélység, ami egy jó krimi sajátja. Ebből sok van. Ez nem a gourmet-krimi. Éppen ezért a gourmet-krimi műfaji szegmense és az amerikai megfelelője között nyilván lehet valamiféle párhuzamot vonni, de nem érdemes. Nincs benne annyi jó minőségű alapanyag, hogy a végeredmény jó legyen. A kortárs magyar szórakoztató irodalomnak van egy elég vastag szelete, ami nagyjából megfeleltethető a hasonló „gyorséttermi” amerikai, angol, német könyveknek, ezekről nem is érdemes beszélni, hiszen ezek a könyvek és külföldi megfelelőik szabadon becserélhetők egymással. Az a krimi, amelyiknek kicsit sűrűbb a szövése, az már nyelvében, tematikájában, filozófiájában mélyebb gyökerekkel kapaszkodik abba a valóságba, amelyikben íródott. És az a baj, hogy a magyar krimiben ezeknek a gyökereknek nincs miben megkapaszkodniuk.

Ez az oka szerinted annak is, hogy egy időben a magyar történelembe ágyazott krimi volt az, ami igazán népszerű lett? Az volt esetleg az a talaj, ami elég gazdag volt ahhoz, amire – mint például Kondor Vilmos vagy Baráth Katalin esetében – mondjuk egy komplett sorozatot lehetett építeni?

Biztos, hogy ennek nagy szerepe volt benne. Nem véletlen, hogy ezek a történetek a múltban játszódnak. De itthon egészen egyszerűen hiányzik a komposzt: az amerikai krimi gyökerei Pinkertonig meg Poe-ig nyúlnak vissza. Az első magánnyomozók, magánkutatók az 1910-es években jelentek meg itthon, de az intézményrendszer teljesen hiányzott. Ha például elolvasunk egy Matt Scudder-könyvet, annak a gyökerei visszamennek Poe-ig, de ha fogsz egy kortárs magyar krimit, akkor annak a gyökerei legjobb esetben is Berkesiig tudnak visszanyúlni. Mert Berkesi előtt nem volt magyar krimi. Én azt gondolom, minél hosszabb a gyökér, annál több mindent tud magába szívni.

Ha már Kondor neve felmerült, mit szólsz hozzá, hogy az ő személyét az internetes fórumokon időről időre veled azonosítják?

Szórakoztat (nevet). Volt olyan idő, amikor ez zavart, de már nem. Ma már nagyon ritkán jön ez elő, de hallottam már olyat is, hogy a Spiró a Kondor, meg ilyen hülyeségeket (nevet). Alapvetően szórakoztató ez az egész, de a kiadónál például azzal együtt kellett élnem, hogy a magyar olvasó – sokkal inkább, mint az angolszász – erősen érdeklődik a szerző személye iránt. És én ezt nem tartom helyes dolognak.

Akkor azt hogyan éled meg, hogy a regényed miatt ezúttal szerzőként irányul rád a figyelem?

(Nevet) Furi, kicsit zavarban vagyok miatta. Kritikákat eddig még nem nagyon láttam, de férfiasan állni fogom őket. Őszintén mondom neked, hogy üdvözlöm és értékelem a kritikát – abban az esetben, ha az arról szól, aminek szólnia kell, ha nem személyeskedik, és nem szövi át az irigység és a rosszindulat. Mert szerintem a kritika tök fontos dolog, az írónak, az olvasónak, de még a kritikusnak is.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr207488314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.