Olvass!

KönyvesBlog

Verstronauták - az első űrutazók költők voltak

2015. június 17. .konyvesblog.

sirokai_matyas-0830.jpgFotó: Valuska Gábor

„Testvérem, tegnap este,

Halló! De furcsa volt!

Elindultam a Marsba,

Hopp! Hogy zuhant a Hold!”

Tóth Árpád: A Marson

Most, hogy a Mars meghódításával közeledik az emberiség történetének második nagy űrkorszaka, és már nemcsak a filmvásznat lepik el az űrhajók, de a televízió is űrutazós valóságshow-t tervez, eljött az ideje, hogy a szépirodalom szkafanderre cserélje a fehér kesztyűt, és a költészet is helyet kapjon az űrbárkák fedélzetén. Bár a Föld légkörén kívül eső világ hagyományosan a múzsák és az idegenek szerelemgyerekének, a science fictionnek a felségterülete, hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy az első űrutazók költők voltak. Ők a Verstronauták, akik már akkor az égboltot járták, amikor a sci-finek még az előfutárai sem születtek meg.

„Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára!"

Frank Herbert: A Dűne

Ray Kurzweil jövőkutató szerint éppen ezekben az években lépünk a technológiai fejlődésnek abba a szakaszába, amikor a változás görbéje egyre meredekebb emelkedésbe kezd, vagyis a fejlődés korábban elképzelhetetlen sebességre kapcsol. Ha beigazolódik A szingularitás küszöbén szerzőjének jóslata, akkor a 21. század közepére egy science fiction regényben fogjuk találni magunkat, esetleg épp az űrben, útban egy idegen bolygó ismeretlen kontinense felé. Innen nézve a sci-fi értelmezhető úgy is, mint a kollektív emberi tudattalan művészeti alkotásokkal való felkészülése az új korszakra, ebből a nézőpontból pedig a science fiction kiemelten fontos szerepet játszhat az emberi psziché és irodalom történetében. A sci-fi előretörése az irodalomtörténetben pillanatnyilag éppen olyan vad jóslatnak hangzik, mint Kurzweil kijelentései, pedig ha valaki veszi a fáradtságot, és elolvas akár csak a legjelentősebbnek tartott Hugo-díjjal kitüntetett regények közül néhányat, látni fogja, hogy a science fiction kitermeli a maga irodalmi remekműveit.

„Menekülnék bárhová már,

ki az űrbe szabadon”

Goethe: Faust

De mi van akkor, ha az emberiség valóban elhagyja majd a Földet, és a nagy science fiction sagákat próféciaként fogják olvasni, amikor az irodalom története már az Első Föld (Édenkert) és a világűrben való Szétszóródás (Kiűzetés, a történelem kezdete) korszakaira tagolódik majd? Ha egy regény az űrben játszódik, akkor jó eséllyel a lektűrök számára fenntartott polcra kerül. A széppróza vált túlságosan földhözragadttá, vagy a sci-fi rugaszkodott túl messzire a keményfedeles könyvek valóságától? Nem könnyű válaszolni, ahogy arra sem, vajon az Alien vagy a tojás volt-e előbb. Pedig a science fictionben nagy tétekben nincs hiány, és azok a kérdések, amik egykor az emberiségdrámának nevezett alkotásokban felvetődtek, épp a sci-fi írók műveiben fogalmazódnak meg újra. Innen nézve Frank Herbert Dűne sagája méltó párja Goethe Faustjának, Brandon Hackett Az ember könyve című regénye pedig Az ember tragédiájának apokrifje.

Könyves magazin 2015/2.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 92 oldal, 10 pont + 199 Ft

 


„Menny és Föld, mindennek hasznára vannak ők,

A világűr költőjét hordozzák”

részlet a Rigvéda himnuszokból

Ha végignézünk a líra történetén, felfedezhető egy mindennél sötétebb szál: az űrversek fonala. Annak fényében, hogy a fenti mottó a legkorábbi irodalmi alkotások közé sorolt Rigvéda himnuszokból való, könnyű belátni, hogy a líra mindig is nyitott volt az égi világra. Hold- és Napkultusz, csillagképek, állatövek kelnek és nyugszanak a líra történetének horizontján, miközben az idő előrehaladtával a mindent elnyelő üresség is egyre hangsúlyosabb szerephez jut. A csillagok minden ősi kultúrában, már az írásbeliség hajnalán is ott ragyogtak a költeményekben, és valószínűleg az utolsó emberkéz írta versben is felbukkannak majd. Természetesen nemcsak a világlírának, de a magyar költészetnek is vannak Verstronautái, bár Madáchról, Vajda Jánosról vagy épp Tóth Árpádról biztosan nem ez jut elsőre eszünkbe.

„E tér oly puszta, ollyan idegen,

Mint hogyha szentségsértő járna benne”

Madách Imre

A magyar űrköltészet kopernikuszi fordulata Madách Imrével érkezett el, aki elsőként hagyta el a Földet, és Az ember tragédiájának baljós, tizenharmadik színében meglepő sorokat vetett papírra. A valódi asztornautákat száz évvel megelőzve Madách kimondja, hogy az űrutazás meghatározó élménye az idegenség, amit a világegyetem méretarányaival szembesülve érzünk.

„A bömbölő tenger végetlene

Hová, hová lett? szürke folt gyanánt áll

A gömbön, mely keringve elvegyül

Milljó társ közt, s az volt egész világunk.”

Ezek a sorok a Nemzetközi Űrállomásról készített fotók bármelyike alatt megállnák a helyüket, a Balatont az űrből fényképező Chris Hadfield ezredesnek is biztosan kedvére lennének. Nagyon izgalmas a mítosz, amit Madách felelevenít, vagyis, hogy létezik egy láthatatlan sorompó a Föld körül, amit átlépve az ember megsemmisül, hiszen elszakad éltetőjétől, az anyabolygótól:

„Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,

Térj vissza, élsz – hágd át, megsemmisülsz,

Mint ázalagféreg, mely csöpp vizében

Fickándozik. – E csepp a föld neked.”

De rejtőzik ebben a négy sorban egy még izgalmasabb költői pillanat is, mégpedig az, ahogy a vízcseppet és a Földet egymásra játssza, és ezzel egyszerre átélhetővé teszi az űr végtelenségét. A felfoghatatlan méretarányokkal minden magára valamennyire is adó sci-fi-írónak meg kell birkóznia, hiszen valójában nincsenek szavaink a gigászi léptékekre, ha pedig így van, akkor „nem marad számunkra más, mint a rideg matézis” (Lucifer). A fényévekkel pedig, valljuk be, nem sokat tudunk kezdeni. Az űr tehát a hasonlatok terepe, költői vidék, űrhajónk pedig a nyelv, amiből kitekintve a káosszal nézünk szembe. Nem véletlen, hogy a csillagászok igyekeznek minél több égi objektumnak nevet adni, és bár Madách sajnos még nem képviselteti magát az űrben, Petőfiről már neveztek el kisbolygót. A világűrben keringő legszebb magyar szó vitathatatlanul a Vénusz egyik hátságának a neve: Szél-Anya. A kozmosz meghódítása nem a rakétákkal, hanem a nyelvvel keződik, hiszen ahol az emberi nyelv határai húzódnak, valószínűleg ott található Madách misztikus sorompója is.

„A végtelenben két átellenes

Irányban bolygó egyén

Száz üstökös és örökkévaló időben

Csak egyszer találkozhatik”

Vajda János

Vajda János összes költeményében tizenötször szerepel az üstökös szó, méltán viseli válogatott verseinek egykori kiadása is ezt a címet, hiszen nála szebben senki nem írt az égi vándorról, mely „vissza hát sohase tér”. Egyik legemlékezetesebb, 1882-es versében, amely szintén Az üstökös címet kapta, így dalol a „szomoru csillag”-ról:

„Csillagvilágok fénylő táborán át

A végtelenséggel versenyt rohan.

Forogni körbe nem tud, nem akar, hát

Örökké társtalan, boldogtalan!”

Ahogy van űrbetegség, létezik űrszomorúság is, és úgy tűnik, a költők különösen hajlamosak a melankóliának erre a válfajára. A már említett asztronauta, Chris Hadfield ezredes arról számol be önéletrajzi könyvében (Egy űrhajós tanácsai földlakóknak), hogy nemcsak felkészülni nagy kihívás az űrhajózással járó elszigeteltségre, de legalább olyan nehéz egy-egy küldetés után visszatérni az emberek közé. A legnagyobb magányt minden bizonnyal azok élik át, akik elhagyják a Földet, és Vajda János költői ereje éppen abban nyilvánul meg a legszebben, hogy ezt a magányosságot jóval az űrutazás korának kezdete előtt megidézte és átélhetővé tette. A heroikus égi vágta szomorúsága, amit Vajda a 19. században megénekel, azóta is fel-felbukkan a magyar költészetben, de Tóth Árpádnak a Lélektől lélekig című versében sikerült felülmúlnia még Vajda űrmelankóliáját is:

„Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?”


„Kitágul, mint az űr, az elme.”

József Attila

Ahogy a tudományos felfedezések beszivárognak a költészetbe, az égi mechanika fogaskerekei mellett a köztes tér, a mindent betöltő üresség is egyre fontosabbá válik. Az üresség, amire hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint ami csupán rajtunk kívül, a testek között húzódik meg, holott tudható, hogy az anyag szinte teljes egészében illúzió. Az atomok közötti űr arányaiban megfeleltethető a naprendszerek távolságának, mint ahogy a Föld is csupán a Napnak, ennek az izzó atommagnak az egyik elektronja. Az egyik oldalról persze eléggé lelombozó ebból a perspektívából tekinteni magunkra, másrészről viszont van ebben valami felemelő is, hiszen alkalmat ad egyfajta egységérzet átélésre, amely azzal az élménnyel ajándékoz meg minket, hogy a nagy egész részei vagyunk. Tóth Árpád, a már említett Lélektől lélekig című versében így használja fel a fizikaórán tanultakat:

„Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.”


„hisz neuronjaid a galaxisok”

Juhász Ferenc

Ha valaki azt gondolná, hogy ezek csak ritka, véletlen kivételek a magyar lírában, annak érdemes közelebbi ismeretséget kötnie Juhász Ferenc költészetével, akinek a Digitális Irodalmi Adattár tanúsága szerint csak a galaxis szó legalább 129 alkalommal szerepel az életművében, méghozzá olyan lankadatlan erejű képekbe komponálva, ami már önmagában is az egyik legnagyobb verstronautává teszi a nyolcvanhat éves mestert. Pedig kihívókban nincs hiány, és egyszer majd külön polca lehet a költészetnek az űrkapszulában. Weöres Sándor például egy egész óriásbolygó pusztulását megírta (Mahruh veszése), de mellette ilyen meghitt sorokat is papírra vetett Az űr című versében:

„A csillagok csendjét

most idehallani

minden zajon keresztül.

Ablakon túl

a határtalan teret.

A végtelenség

alsó csücskét

egy fenyőfa őrzi

ringatózva,

és még lejjebb

néhány fűszál

s a süket tömb, a föld."

Az űrversek világa maga is feltérképezésre vár, és ahogy a sci-fi filmek reneszánszukat élik, a verstronauták is egyre többet hallatnak magukról. Ha ezek után újraolvassuk Pilinszky Senkiföldjén című versét, hasonló élményben lehet részünk, mint a 2001: Űrodüsszeia csillaggyermekének láttán, utána pedig garantáltan más szemmel fogunk egy csecsemő szemébe nézni. Következzen zárásként Pilinszkytől a legszebb vers nyitánya, amit idegen bolygóról írtak. Kérem csatolják be az öveket, leszállásra felkészülni.


„Senkiföldje egy csecsemő szeme!

E puszta és lakatlan égitesten,

e csillagpuszták roppant és kietlen

fönnsíkjain kallódva egyedűl,

hogy vissza többé soha ne találjak,

úgy eltünök, örökre felelőtlen!

Gyönyörűek az első hajnalok

a sivatagos kopár levegőben!

És gyönyörűek ők, a reggelek,

s az emlék nélkül rámmerengő alkony.

Mint kisfiúk szive a tengerparton,

szökött szivem megáll és megdobog!”

Szerző: Sirokai Mátyás

A cikk eredetileg a KönyvesMagazin tavaszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr717550832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.