Olvass!

KönyvesBlog

Gaiman még mindig biztos kézzel keveri a mágiát és a borzalmat a hétköznapokba

2015. június 30. Rusznyák Csaba

Egy Gaiman-novelláskötet megjelenése mindig kisebbfajta ünnepnek számít. A Törékeny holmik és a Tükör és a füst is egy egész sor ötletes, szellemes, hol hátborzongató, hol frappáns történettel szolgált, és a sorba most beállhat az idén boltokba került Felkavaró tartalom is. A fantasy műfaj rocksztárjának számító szerzőnek ez az új kötete talán még az említett korábbiaknál is eklektikusabb: vadul csapong a legkülönbözőbb sci-fik és fantasyk, a novellák és a versek között, és kísérletezni sem fél a formátumokkal: a Narancs című darab például egy rendőrségi tanúvallomás egy része, abban az értelemben, hogy csak a tanú válaszait tartalmazza, a neki szegezett kérdéseket nem.

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Fordította: Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina, Agave Könyvek, 2015, 368 oldal, 3680 HUF B+

 

A Felkavaró tartalom egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó darabja nyilván a Fekete kutya, amely az Amerikai istenek történetét szövi tovább, és amelyben Árnyék úton van vissza az újvilágba. A novella nem rossz ugyan, de csak nyomokban képes felidézni nagy elődje sokszínűségét és varázsát, bár Gaiman előszavából legalább kiderül, hogy nemsokára tényleg elkészülhet a könyv immár évek óta ígérgetett folytatása.

A kötet egyik legérdekesebb része a Mesenaptár, eredeti címén A Calender of Tales, amely egy sajátos ötlet alapján született: Gaiman a Twitterén (ennek immár bőven több mint kétmillió követője van) feltett tizenkét kérdést az év tizenkét hónapjához kapcsolódóan, és az ezekre kapott sok ezer válaszból kiválasztott egyet-egyet, és azok alapján írt egy mindössze pár oldalas novellát. A projekt kiegészült a rajongók által készített illusztrációkkal, videó- és hanganyagokkal is, de a rövidke, az adott hónaphoz valamilyen érzelmi-hangulati-tematikai módon kapcsoló sztorik önmagukban is szórakoztatók (a kedvencem a maga egyszerűségében varázslatos Februári mese).

Gaiman egyik nagy erénye mindig is az volt, ahogy a mágiát (vagy ritkábban ugyan, de: a borzalmat) belekeverte a hétköznapokba, és a Felkavaró tartalom legtöbb novellája is ettől jó. Egy egészen banális kiindulópont, közönséges környezettel és átlagszereplővel is egészen messzire jut a történetei végére, és bár ez egy nagyon is szokványos írói fogás, sőt toposz (ld. a fantasy műfajának „kiválasztott” típusfiguráját), amelyet rengetegen használnak, azonban kevesek képesek olyan kifinomultan és érzékenyen nyúlni hozzá, mint ő. Nála bármikor, bármi, egy személy, egy gondolat, egy tárgy megtelhet hihetetlen többletjelentéssel, és teljesen kiforgathatja sarkaiból a világot, és mindez a létező legtermészetesebb módon megy végbe. Nagyon jó példa erre a kissé fura és szeszélyes Közömbösségi rásegítő vagy a tréfás, mégis ijesztő Klikk-Klakk, a Zörgőszörny.

A kötet legjobb darabjai (leszámítva egy kissé talán kiszámítható, mégis erőteljes identitáshorrort – Ami Cassandrát illeti – és egy gyönyörű, sajátos, szerelmeslevelet Ray Bradburyhoz – Aki elfelejtette Ray Bardburyt) mégis azok, amelyeket egy létező világhoz írt. A Semmi óra egy abszurd, kicsit Douglas Adams-beütésű, vicces-rémes, grandiózus magasságokba érő időutazásos ámokfutás a Doctor Who-univerzumban (amely egyáltalán nem idegen Gaimantől, pár éve ő maga is írt két forgatókönyvet a tévésorozathoz), ami pedig a Sherlock Holmes-novellát illeti… ahogy anno a Törékeny holmik esetében (Smaragdzöld tanulmány), ezúttal is a Sir Arthur Conan Doyle mesterdetektívjéről szóló sztori a könyv legjobbja.

A halál és a méz esete a Holmes-legendárium zárlatára nyújt egyfajta magyarázatot – hogy ti. hogyan lehetséges az, hogy a nyughatatlan, elméjét kényszerűen újabb és újabb kihívásoknak alávető nyomozó visszavonult hivatásától, és időskorára méhészetbe fogott Sussexben, és csak a lábát lógatta. Gaiman természetesen egy monumentális rejtélyt rajzol a méhészkedés hátterébe, és (ld. fent) mindezt a lehető legtermészetesebb módon írja le: minden hétköznapi és egyszerű, míg az itt-ott elejtett megjegyzésekből és utalásokból (meg a sztoriba elegánsan beszőtt Holmes-karakterekből) lassan összeáll a kép. Kétségtelenül ez az egy legjobb nem Conan Doyle írta Holmes-történet.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr237582824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.