Olvass!

KönyvesBlog

Combba karcolt élettörténet

2015. július 05. valuska

"Csöndes volt a város, egész délután és egész éjjel gyalogoltam, ezeregy dolgot végigfilóztam és arra jutottam, sokkal jobb lenne minden, ha lenne a világnak combja, esetleg alkarja, hozzá meg egy böhöm nagy körömolló, amivel lehetne karcolgatni, hadd sajogjon. Mert ha már ilyen jól el van látva fájdalommal, igazán húzhatna valami hasznot belőle a világ" (220-221. oldal)

Soha nem bántottam magam, ahogy Potozky László Éles című regényének elbeszélője, aki szorongásait, fájdalmait, szomorúságát, de leginkább félelmeit a combjába karcolva vezeti le. Nem is a pillanatnyi fájdalomtól félek, ami hirtelen a háttérbe szorítja, elfedi az indítékot: egyszerűen borzalmas belegondolni, hogy a testem mindig mindenre emlékezni, és így emlékeztetni fog. A bőrbe karcolt érzések nem tűnnek el, a húsba vágva emlékeztetik az egyetemista srácot a saját érzéseire, és arra, hogy a világ bizonyos pontokon letér a normális, megszokott útjáról, előbb máshogy, majd összevissza mozog. Potozky regényében húsba karcolják az életet, mert csak az az írás marad meg, ami testünkre íródik (beugrott Greenaway Párnakönyve). Személyes vagy nemzedéki történet ez? Kiterjeszthető egy egész generációra az a lebomlás, amit a szorongás, a félelem és a magunkra maradás irányít? Lehet-e minden combba karcolt heg korosztályunk ki nem mondott sérülése?

Potozky László: Éles

Magvető, 2015, 240 oldal, 2990 Ft

"Huszonegyedik születésnapomra úgy döntöttem, meglepem magam egy igazi munkáslánnyal."

 

"Huszonegyedik születésnapomra úgy döntöttem, meglepem magam egy igazi munkáslánnyal. Nem mintha rászorultam volna, hogy fizessek a szexért, másodéves voltam a pszichológián, a hetvenfős évfolyamon csak öt fiú volt rajtam kívül, és egyikük se jelentett különösebb konkurenciát számomra. De hiába voltam jóban néhány könnyűvérűbb kolleginával, jó ideje hiányoltam azt az igazi mocskosságot, amit egy szokványos kufirc, lehetett bármilyen futó és gépies, képtelen volt megadni neked"

- így kezdődik a regény, és ebből a lendületből, beszédmódból később sem hagy alább az elbeszélő, aki mintha visszatekintene élete legborzalmasabb / legszínesebb / legszélsőségesebb / legérzelmesebb éveire. Gyorsan kiderül, hogy egy kitüntetett nap egyfajta beavatási szertartásába csöppenünk bele, aminek egy célja van: megdugni valakit, akit az állandó versenyhelyzetben meg sem kell nyerni, mintha A trónok harca egy jelenete lenne, amiben az uralkodó kiválasztja az áldozatot. Az életet a farkánál megragadó fiatalember látszólag mindenható, bárkit megkaphat és a szülők úgyis finanszírozzák az egyetemista magaséletet.

"Legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom"

- olvasható a chemtrailes borító hátoldalán, utalva arra, hogy az elbeszélő körömollóval tigriscsíkokat karcol a combjába, ha valami fáj neki vagy szorong. Sokat mondó, hogy a huszonegy éves elbeszélő sebekből és pinákból készít sormintát magának élete háttérképéhez. Ő olyan magányos, hogy már a Facebookot is kiolvasta, csak görget-görget rendületlen, hátha történik valami, de már semmi sem fog, egyedül maradt. Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy voltak csajai, vannak haverjai és albérlőtársai, de a saját világában egy nő vagy férfi se érhet hozzá képest a kanyarba sem. Saját nagyszerűségének tudatában szigetelődött el, de egy Péntek sincsen, aki megállíthatná a keserves robinzonádot és újra társas lénnyé változtatná. Monológja visszatekintés, talán túlzottan reflektált, mégis távolságtartó. Ahogy belemelegedett a mesélésbe az elbeszélő, úgy lett előbb elég zavaró, hogy saját beteg életét ennyire tárgyilagosan írja le, minden bűnbánat nélkül, illetve később ugyanezzel a raszkolnyikovi belátással él együtt a tudattal, hogy mikbe kergeti bele magát és csaját.

Ezt a fiatal generációt a most induló szerző hasonlóan ábrázolják: reményvesztett, céltalan embereknek, akik a kelleténél gyakrabban menekülnek az erőszakba. Totth Benedek Holtverseny című regényéről többször írtunk: középiskolások megannyi szívás, bandázás és unatkozás után bánnak el haverjukkal (egyébként megtörtént esetből indult ki), Gerőcs Péter Győztesek köztársasága című könyvében a fiatal színházrajongót a tehetetlenség sodorja egy erőszakosabb, szélsőséges társadalmi kísérletbe (itt írtunk róla). A felsorolt regények mindegyikében elég kilátástalannak látszik a fiatalok élete, nemcsak a beilleszkedés nehézsége, sokkal inkább lehetetlensége miatt. Mintha nem lennének se célok, se minták, se remény, de valódi társaság se, sőt a nagy víziók helyett csak megoldhatatlannak látszó szerelmek és hétköznapok, az ún. boldogulás (és akkor megemlítem Reisz Gábor sikerfilmjét, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, illetve a Szabó Benedek és a Galaxisok Legszebb éveink című albumát is, hogy teljes legyen a kép). Csak az a pillanatba ágyazottság, hogy itt és most kell történnie valaminek, mert a mostnál távolabb nem látunk. Mondjuk nem is szívesen tekintenénk messzebbre.

Az élet örök kompenzálás, a születésnap lendületes nekiveselkedése mögött egy szorongó, bizonytalan figura rajzolódik ki, aki az elején úgy viselkedik, mint aki kipörgetett kerékkel száguldozik a kokainúton, ösztönlényként büntetne a farkával. Minél kétségbeesettebb, annál erőszakosabban próbálja meg visszanyerni azt a státuszt, amit fiatal férfiként elképzel a férfiről: a paradoxon a versenyhelyzetben rejlik, mert a férfi minden férfinál férfibb akar lenni, csak közben ez más férfiakra is igaz, így a korai faszméricskélés, majd a fizikai és verbális erőszakoskodás sehova nem vezet, bár a cél mindig ugyanaz, a nő megszerzése (a regény nagyon szépen bemutatja a férfiak közötti állandó versenyhelyzetet, aminek legfontosabb mozgatórugója mindig az elbeszélő fejében jön létre, majd hatalmasodik el). Bár sok versenyző azt hiszi, hogy a győzelem tárgya a nő a megszerzése, valójában az csak a kezdet, mert megszerezni könnyebb, mint úgy megtartani, hogy annak értelme és célja legyen. Fent írtam: az értelemtől és a céltól, úgy összességében a jövőtől meg mindenki retteg.

A férfiak világa bizonyos szempontból egyszerű: ha leállítasz két férfit egy teljesen steril, impulzusmentes térben, akkor előbb összehaverkodnak, majd versenyezni kezdenek, végül kikészítik egymást. Az Éles elbeszélője a regény elején joggal gondolja, hogy az élet legfontosabb versenyhelyzetében, a kúrásban is makulátlan eredményeket érhet el. Persze más nagy versenyzőkhöz hasonlóan ő is csal, könnyített pályán bizonyítaná rátermettségét ("belefogtam hát a vadászatba, a hozzám hasonló csellengőket hajtottam, bizonyítani, bizonyítani, bizonyítani" [19. old.]). A dugás valójában visszajelzés, amiben a nő legfeljebb a tükör szerepét töltheti be, hogy a főszereplő kúrás közben tapasztalati úton bizonyítsa saját nagyszerűségét. Érdekes módon a regényben ez nem a férfi és a nő között egyenlőtlenségre utal, kizárólag arra, hogy a férfinak a farkával kell bizonyosságot szereznie, miközben Potozky reflektáltan adja vissza, milyen belső harcokat él át a főhőse a dugás nevű teljesítménytúra, illetve saját, Hulk-szerű érzelmi hullámvasútja közben. A szerelem nála birtoklás, egy idegen tekintete rablás, így nem csoda, ha rendszeresen úgy elborul az agya, mint a Marvel népszerű képregényhősének.

Az Éles hipermaszkulin szöveg, ami eleinte A szépség és a szörnyeteg narratívája mentén építkezik: a borzasztó elbeszélőnk megismerkedik az egyetemista lánnyal, Katjéval, akinek nem a Diákhitel, hanem a prostitúció jelenti a biztos anyagi létet, bár mindkettőben közös, hogy rohadt nehéz az ilyen üzleti konstrukciókból normálisan kiszállni. Persze Katje is borzasztó sztorikkal terhelt, de legalább van egy pillanat, amikor azt hihetjük, hogy egymást ki tudják húzni abból a reménytelen, mocsárszerű élethelyzetből, amibe szép lassan belecsúsztak. Nem spoiler, de nem sikerül nekik, csak a fájdalom lett egyre mélyebb és kiterjedtebb.

"És szépen lassan bekocsonyásodott minden. Sivár vlt még a percepció is, amivel a sivárságot érzékeltem, tigriscsíkokkal próbáltam szórakoztatni magam, de nem ment: nyomhattam bármilyen mélyre a körömollót, vájhattam-karcolhattam, ahogy bítram, az istennek se működött, csak a kudarc jött, meg a harag, amiért belefáradtam, és amiért a fájdalom már tényleg fájdalmas lett, nem kábított többé, még csak eseménynek se volt jó." (164. oldal)

Az Éles olyan, mintha Bartis Attila megírná a Született gyilkosok előtörténetét, amiből kiderül, hogy egy párkapcsolat működése a terror legháziasítottabb formája. Az egymás basztatásába és nyomasztásába belefulladó, az egymást látható és láthatatlan szerepjátékokon keresztül uraló párkapcsolat mindennapos, ahogy az is, hogy a párkapcsolatok nem egymás elfogadásáról, hanem a másik feletti uralkodásról szólnak. Az elbeszélő vibráló monológjában Katje egyszerre a szerelem féltve őrzött tárgya, valamint alárendeltként egyszerű eszköz, akit például az utcára is lehet küldeni, hogy csapdába csalva a kuncsaftjait, az elbeszélő kirabolhassa őket. A hétköznapi, párkapcsolati terror a legnyomasztóbb: a srác előbb minden áron ráveszi Katjét, hogy hagyjon fel a prostitúcióval, majd ha saját érdeke azt kívánja, visszakergeti a piacra dolgozni, aminek súlyos, erőszakos következményei vannak. Ez nem a klasszikus strici-kurva dichotómia, hanem egy ennél sokkal betegebb, ám sajnos hétköznapibb helyzet: a kopernikuszi világkép halott, mindig az én-elbeszélő férfi körül forog a világ. Ebből a világból pedig nincs menekvés: miközben egymás betegségeivé válnak, az orvosi megoldást is a másikban látják:

"Feladtuk. Többé nem tartoztunk az élethez, és az élet se tartozott hozzánk, szabályos karantén volt ez, totális izoláció, amire azért volt szükség, hogy minden olyan krízist megelőzzünk, amit bármilyen, a korosztályunkkal való érintkezés kirobbanthat. Azon az alapon, hogy amit nem látnak az emberek, az nem is lérezik, a négy fal közé rejtettem Katjét s vele együtt a múltját, nem hagyattam többé, hogy a város összes kanja rá csorgassa a nyálát." (84. oldal) 

"Figyeltük egymást alvás, evés, zuhanyzás közben, és próbáltunk valami újat felfedezni a másikban, ha pedig végképp nem bírtuk a négy fal közt, nagyokat sétáltunk a lakótelepen, néztük a tízemeleteseket meg a bennük egymásra stószolt életeket, és találgattuk, vajon milyenek lehetnek" (85-86. oldal)

Pár napja amellett érveltem, hogy ez nem egy generációs regény, mert ez egy nagyon egyedi, szélsőséges történet egy határhelyzetben lévő főszereplővel, aki a kezdeti lelkesedése után folyamatosan csúszik szét, miközben szinte minden külső hatástól mentesen építi le magában az embert. Nem generációs regény, csak túl sok ilyen kallódó, reménytelen srácot ismerek. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr237596964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.