Olvass!

KönyvesBlog

Az nem kritika, hogy valami rossz

2015. július 09. Rostás Eni

Van, aki még a művéről szóló kommenteket is elolvassa, van, aki gondosan előszűri az elé kerülő kritikát. Van, aki azt állítja, nem vágja földhöz mások szigorú, negatív, esetleg sértő véleménye. Van, aki szerint az ilyen író egyszerűen nem mond igazat. Öt író, költő mesélt a kritikához való viszonyáról, és arról, hogy ők mit tanulnak belőle.
 
Egressy Zoltán

Régebben szorgalmasan elolvastam mindent, amit rólam írtak, most már csak azt, ami a szemem elé kerül. Nem keresem kifejezetten a rólam szóló kritikákat, ami nem jelenti azt, hogy nem vagyok kíváncsi véleményekre. Mint minden író, én is biztos borzalmasan hiú vagyok, és valamiképp nárcisztikus is. De, azt hiszem, összességében a helyén kezelem a pozitív és a negatív visszajelzéseket is, tudom, mennyire esetleges, ki ír, akár egy szerkesztőségen belül is ezen múlnak a dolgok, és azt is tudom, hogy menthetetlenül szubjektív minden írás. Nem emlékszem, hogy bármit “tanultam” volna kritikából, nyilván jólesik minden dicséret. Ami idegesíteni tud, az az, ha személyeskedő és indulatos egy-egy írás. Azt nemigen értem. A színikritika az utóbbi években sajnos teljesen komolyan vehetetlenné vált, pontosan tudom én is, ki szereti és ki nem a dolgaimat, elég ránézni az újságíró nevére, nyilvánvaló, mi lesz a végkicsengés. Van, hogy a címig jutok el. Ami a prózai kritikákat illeti, ott is nagy az elfogultság, vannak érinthetetlen emberek, róluk vagy jót írnak vagy semmit. Nem szeretnék közéjük tartozni. Jobb, ha nem vagyok bánthatatlan, és úgy írnak jót.

Könyves magazin 2015/3.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 96 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Sirokai Mátyás

Nem olvasom el mindig, amit rólam írnak, de van erre egy protokollom, amit mindig követek. A feleségem olvassa a kritikákat, én már csak azokat, amiket szerinte érdemes elolvasnom. A beat tamúinak könyvénél egyébként a legtöbb recenzió eljutott rajta keresztül hozzám is. A kritika színvonalától függ, hogyan viselem. Ha jó a szöveg, akkor nem zavar az sem, ha nem tetszett a kritikusnak a könyvem. A szellemi igénytelenség és a lustaság viszont bosszant. Szerencsére elég jó kritikákat kapok, ezeket könnyű jól viselni. Nem hiszem, hogy a kritika az írónak szólna. Egy szerkesztőnek már érdekes lehet. A kritikából leginkább egy másik kritikus tud tanulni, mint ahogy az írók is más írók műveiből tanulnak. A legemlékezetesebb kritika, amit kaptam: "Megnehezíti a dolgunkat, hogy egészen tisztán és világosan beszél akkor is, amikor számunkra nyilvánvalóan semmi értelme nincs annak, amit mond. Talán csak még nincs. Mindenesetre szavainak ilyenkor is, mindig van valami törvényszerűsége, van bennük valami erő, valami érthetetlen szépség, valami mágia." (Toroczkay András A beat tanúinak könyvéről, prae.hu)  

Karafiáth Orsolya

Mindent elolvasok, amire rátalálok. Az az ember vagyok, aki már-már betegesen monitorozza magát, reggel kávé, és utolsó 24 óra keresés. A kritikát amúgy jól viselem, nagyon nem ver földhöz a rossz sem. Sajnos hiába trenírozom magam rá évek óta, hogy a szövegeimről szóló észrevételeket ne keverjem össze a magamról szólókéval - így olykor személyemben bántva érzem magam. Mondjuk nálam ez nem olyan meglepő: igen sok kritikus, recenzens beleesik abba a csapdába, hogy a szöveget összemossa az imázzsal, nem látnak túl a figurán. Amikor ezt magamban is letisztázom, megnyugszom. De mély sebeket nem ezek ejtenek rajtam. Lehet tanulni a kritikából, én tanulok is. Első regényem idején többen felhívták a figyelmem bizonyos hiányosságokra, amiket aztán már könnyen kerültem ki. Sajnos a memóriám olyan amilyen (pocsék), így se túl negatív, se pozitív nem maradt meg bennem.

Centauri

Olvasom a kritikákat és a honlapomra is feltöltöm őket. Eddig nemigen volt ok panaszra, sok pozitív olvasatot kaptam, főként a Jégvágó után, bár néha úgy tűnik, hogy lassan alakul ki egy átfogó percepció. Ugyanakkor megértem azt is, ha egyre inkább a rövid írások dominálnak. Sokat tanulok a kritikákból, rendszeresen olvasom a más szerzők könyveiről írottakat is. Többségük fontos új szempontokat hoz be. A legnehezebb feladat épp az, hogy a szerkesztés során távolabbról nézzek rá a szövegre. Az első kritikusom a szerkesztő, aki épp egy ilyen külső nézőpontot képvisel. A jó szerkesztő az írót a saját hibáitól védi meg, és a szerző ezt megköszöni. A jó kritikus – bárcsak utólag – szintén jelezhet gondokat, így például a kritika hatására az első kötetem után „tisztább” mondatokkal operáltam. Viszont nárcizmusnak tartom, amikor áthallások vélelmezésével labdázgatnak, és az sem rokonszenves, hogy az abszolút elismerő kritikának is „kötelező” a végén hozzátenni valami ilyesmit: A 76. oldalon halványabb a nyomás, a nyomdász igazán megtörölhette volna a gumilapot. Igazán csak egyszer bosszantottak fel 9 év alatt, mert a kritikus arra sem volt képes, hogy bizonyos szavakat beüssön a Google-ba, ezért aztán hajmeresztő baromságokat írt. Jól látszott, hogy nem a könyv volt a fontos, hanem önmaga. Joggal várható el a szerzőtől, hogy az írás ne az önmagunkban való gyönyörködés intellektuális színtere legyen, de ugyanez méginkább elvárható a kritikustól. Sok szépet írtak a Jégvágóról, nem is szerencsés kiemelni egyet, de mégis, az egyik legkedvesebb, rövid mondat ez: „Centaurinak külön polcon a helye.” (Könyvesblog). És még valami. A kritika általában eszezik, hisz ez a dolga, viszont legalább ilyen fontos, hogy az olvasó viszont érez.
 
Hartay Csaba

Azokat a kritikákat is elolvasom, amiket nem kritikusok írnak, hanem kommentben érkeznek egy könyvesbolt online felületére. Kedvencem a Lerepül a hülye fejetekre jött, ide is másolom: „suttyó, tanulatlan, vidéki kölykök tahóságainak gyenge leirata.” Erre pedig ilyen válasz jött pár héttel később: „Sallangmentesen, jól megírt, sodró, lendületes, szókimondó, izgalmas regény egy korosztály életérzéséről, kalandjairól, vidám napjairól és bánatairól.” És akkor ítéld meg te magad a saját könyvedet. Nem lehet, nem is feladatom. Annyi, hogy jó buli volt megírni, jókat mosolyogtam közben. Szeretem, ha szórakoztat az írás. Egy ledorongoló kritika persze odavág lelkileg. Aki azt mondja, hogy nem érdekli, ha beletapossák abba a bizonyos rétegbe a fejét, az nem mond igazat. De meg kell nézni, ki írta. Kikről írt, mit írt eddig. Ez is számít, természetesen. Az nem kritika, hogy valami rossz. A derékfájás rossz. De egy műre azért sokrétűbb véleménynyilvánítást vár a szerző, főleg, ha az ítész elvileg olvasta a könyvet. Kaptam olyan kritikát is az egyik verseskötetemről, amiről lerítt, hogy a recenzens nem is olvasta végig a könyvet, csak tízoldalanként belekapott. Nem olvastam, de szar – szól a klasszikus kommentparódia. Viszont igazán fájó véleményt a könyveimre valójában nem kaptam. Volt, ami akkor érzékenyen érintett, de ma már csak nevetek rajta. Egy kezdő költő arra is megsértődik, ha azt írják a verseire, hogy ezek sajnos még nem elég kiforrottak. Ilyeneket vagy ennél kicsit keményebbeket folyamatosan, éveken át kaptam. A legjobb kritikát pedig Bedecs László írta a már említett első regényemről, a Lerepül a hülye fejetekről, íme, egy részlet: „A szerző okosan használja a fiatalok szlengjét és káromkodásait, bátran és sűrűn nyúl a durvább kifejezésekhez is. Nem próbálja megszépíteni vagy >>irodalmiassá<< tenni piszkos szájú szereplői nyelvét, inkább ő igazodik ehhez, és azt mutatja meg, hogy a trágárságokban is van építő erő.” Szóval mennybe még nem mentem kritika által, de nem is szükségszerű az egy magamfajta szerzőnek. Először megírom azt, ami idelent van.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr417610680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.