Olvass!

KönyvesBlog

Philip K. Dick – Egy gyötrődő elme a valóság nyomában

2015. július 10. Rusznyák Csaba

Philip K. Dicket nemcsak a sci-fi, hanem a 20. századi amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakjának is tartják. Részben épp neki köszönhető, hogy a műfaj kilábalt a lenézett ponyvakategóriából, és bebizonyította, hogy nemcsak akciódús űrkalandok, hanem emberekről, társadalomról, világról szóló komplex gondolatok közlésére is alkalmas. Mindez a zsenialitás némileg zavart személyiséggel párosult. Dick életét paranoia, skizofrénia, a világgal szembeni bizonytalanság és bizalmatlanság, drogfüggőség, bűntudat, fóbiák és idegösszeroppanások kísérték, amiket megszállottan pumpált bele a regényeinek különböző valóságok közt csúszkáló cselekményébe.

Látomások egy gonosz Istenről

Élete során Dicknek számos látomása volt a világ természetéről, a valóság mögötti további, avagy igazi valóságokról és Istenről. Az egyik legtöbbet emlegetett ilyen víziójában egy hatalmas, szem nélküli arcot látott az égen: „Fémből volt, kegyetlen volt, és ami a legrosszabb: Isten volt.” Dick ugyan saját bevallása szerint is mélyen vallásosnak számított, ám gnosztikus elemektől befolyásolt hite drasztikusan eltért a szokásos tanításoktól: szerinte a világot egy velejéig gonosz Isten teremtette, akit a háttérben az „igazi”, jó Isten folyamatosan igyekszik megfosztani hatalmától.


Könyves magazin 2015/3.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 96 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Az író személyiségének komplikáltságát (vagy ha úgy tetszik, skizofrén mivoltát) jól mutatja, hogy látomásait sosem fogadta el maradéktalanul igaznak, sőt, nagyon is kritikusan állt hozzájuk: tisztában volt vele, hogy rövid életű filozófiai tanulmányai (alig pár hónapig járt a Kaliforniai Egyetemre, és már ekkor is szorongással küszködött), drog- és gyógyszerhasználata, illetve alkalmankénti elszigeteltségei az emberektől mind hozzájárulhattak ezekhez az élményékhez. Életét és írói munkásságát arra tette fel, hogy vízióit megfejtse, értelmezze, és kihámozza belőlük a valóságot.

Dick ugyanis már egész fiatalon, Platón műveit olvasva eldöntötte, hogy az általunk észlelt realitást a korlátolt emberi észlelőképesség határozza meg, és még az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Egy másik látomásában, egy különösen erős LSD-trip során az ókori Róma gladiátoraként látta magát, és ezek az élmények megerősítették őt az egymás mellett párhuzamosan létező világokban való hitében. Ez már legkorábbi regényeiben is megjelent: az 1957-es Figyel az égben például egy csapat különböző hátterű és gondolkodású ember egy részecskegyorsító hibájának köszönhetően egy furcsa párhuzamos valóságban ragad, az 1959-es Kizökkent időben pedig a főszereplő ráébred, hogy egy mesterségesen alkotott kisvárosi realitásban tengeti napjait (hasonló szituáció a kiindulási pontja Jim Carrey Truman Showjának is).

A náci Amerika és a soha meg nem válaszolt kérdések

Dick talán leghíresebb műve, a Hugo-díjas Az ember a fellegvárban (1963) egy olyan realitásban játszódik, amelyben a második világháborút elvesztették a szövetségesek, és Amerikát felosztották maguk közt a győztesek, így az egyik felét Németország, a másikat Japán uralja – ám állítólag létezik egy másik világ, amelyben a háborút a szövetségesek nyerték (bár – újabb csavarként – nem egészen úgy, ahogy a mi igazi történelmünkben).

Ebben a könyvben, akárcsak a szerző sok későbbi művében, a szereplők a valóságot keresik, az igazi kérdés azonban az, hogy létezik-e egyáltalán igazi valóság, vagy csak annak tűnő realitások akár egész sora? Létezik egyetlen egyetemes válasz, vagy mindenki a maga módján érzékeli a valóságot? Dicknek sosem állt szándékában könnyíteni az olvasó nehéz helyzetén, sosem szolgált egyértelmű válaszokkal (a végére látszólag egyértelművé váló Ubikban a legutolsó oldalakon, teljesen váratlanul rántja ki a szőnyeget az olvasó lába alól). Az ember a fellegvárban legtöbb karakterének sorsa éppúgy lezáratlan marad, mint ahogy a történet nagy dilemmái sem oldódnak fel. Az írót nem annyira maga a megoldás érdekli, sokkal inkább a folyamat, amelyen a karakterek átmennek a megoldás keresése közben. És persze az a pillanat, amelyben a valóság elkezd beszivárogni az (vélhetően) álrealitás meghasadt szövetén át.

A 60-as évek első felének másik meghatározó Dick-regénye a Palmer Eldritch három stigmája, amelyben egy rejtélyes üzletember visszatér a galaxis távoli végébe tett, több éves útjáról, hogy elhozza az örök élet ígéretét a Földön és a Marson egyaránt nyomorúságosan vegetáló emberek számára, akiknek már csak egy kollektív hallucináció jelent ideiglenes kiutat az elviselhetetlen valóságból (az elkorcsosult emberiség és a lepusztult Föld szintén visszatérő témák az életműben). Igazi fékevesztett, hajtűkanyarokkal teli, őrült szellemvasút ez: egyszerre szól a nagyhatalmú, fémarcú gonoszról (Dick a fent említett látomás hatására írta meg a könyvet), a valóság és Isten kereséséről, a sorsszerűségről, a kormányok hatalmával rendelkező multicégek ádáz csatájáról, a marketingről, a drogról és a halálról. Vallásos víziók és drogos révületek örvényében, álomszerű jeleneteken ível át a történet, és az olvasó egy idő után képtelen megmondani, hol ér véget a könyvbéli valóság, és hol kezdődik Eldritch beteg fantáziavilága.

Élet a paranoia és a bűntudat árnyékában

Könyveinek megválaszolatlan kérdései Dick saját életének problémáiból származnak. A párhuzamos világokról és a gonosz istenről szóló elméletei mellett olyan kínok gyötörték, mint például a paranoia. Hosszú éveken át meggyőződése volt, hogy vagy az FBI vagy a Fekete Párducok nevű radikális polgárjogi mozgalom megfigyelés alatt tartja őt. Ráadásul sok gyanúja látszólag megerősítést nyert: amikor 1955-ben, a szélsőségesen kommunizmusellenes McCarthy-éra fénykorában a szövetségiek meglátogatták őt második felesége szocialista nézetei miatt, majd amikor 1971-ben valaki kirabolta a dolgozószobáját, és feltörte a széfét.
Helyzetén nem segített ikertestvére, Jane bölcsőhalála sem. Koraszülötten jöttek a világra 1928-ban, és Jane gyenge szervezete pár héttel később feladta a küzdelmet. Dick ezt sosem tudta kellőképpen feldolgozni, és egész életében irracionális bűntudat gyötörte őt miatta. Testvére áttételesen több könyvében is feltűnik „fantomikerként”, és az író többször is kijelentette, hogy nővére helyett neki kellett volna meghalnia.

A fentieken kívül Dick rendszeresen küzdött idegrendszeri problémákkal is (nem is beszélve a már említett droghasználatról), és mindez aligha meglepő módon egy zavaros, bizonytalan életúthoz vezetett. Ötször nősült és vált el, folyamatos, kisebb-nagyobb szegénységben tengődött (még elismert íróként is), és mintha folyton az épelméjűség és a teljes téboly határán táncolt volna. Saját identitásának és egzisztenciájának állandó összeomlás-közelisége aligha segített neki, amikor a kozmosz roppant titkainak megfejtésén fáradozott.

Nyomorúságos nem-hősök.

És innen ered Dick regényeinek másik jellegzetessége: a szerencsétlen, erőtlen, nyomorúságos kisember, aki a zavarodott tébláboláson és a teljes kétségbeesésen kívül ritkán képes bármit is tenni, amikor élete, sőt, az egész világ addigi rendje felborul, és minden új, ijesztő, idegen szabályszerűségek (vagy teljes káosz) alapján kezd működni. Történetei a teljes elveszettségről, a körülöttünk lévő valóság/álvalóság teljes megismerhetetlenségéről, a reménytelen válaszkeresésről szólnak, gyakran meglehetősen nyomasztóan.

Mindez a zsigeri félelem, kitaszítottság, tehetetlenség már legelső eladott novellájában, az 1953-ban megjelent Ruugban is jelen van, bár ott ehhez még egy kutya bőrébe bújtatta az olvasót: egy olyan lényébe, ami teljesen máshogy látja a világot, mint mi, és számára akár egészen mindennapi dolgok is halálos fenyegetést jelenthetnek. Ám míg a kutya aligha tehet minderről, Dick emberi „hősei” már a hirtelen rájuk zúduló extrém, realitásformáló események hatása nélkül, önmagukban is életképtelenek: csupa mélységesen gyarló, komplexusokkal, személyiségi problémákkal, önbizalomhiánnyal és mindenféle pszichózisokkal küszködő, a nők nyelvén a legkevésbé sem értő, nem egyszer karikatúrajellegű szerencsétlenek, akik saját maguk állnak potenciális boldogságuk útjában.

Ennek egyik legtipikusabb példája A halál útvesztője: a rejtélyes okokból rejtélyes bolygóra küldött tizennégy kolonista mind egy-egy negatív jellemvonás cinikus felnagyítása, mindegyikük igazi értéktelen, emberi kudarc, ahogy egyikük meg is jegyzi. Kicsinyesség, büszkeség, őrület, arrogancia, gyávaság és vallási fanatizmus súlya alatt kellene kideríteniük, hogy mi ez a bolygó, miért hozták ide őket, mi itt a dolguk, és hogy ki és miért gyilkolja őket egymás után. A dolog természetesen teljesen reménytelen.

A mindentudó rózsaszín fénysugár

Nem sokkal azután, hogy egy drogrehabilitációt követően megírta a kábítószeres élményein alapuló, de csak később kiadott Kamera által homályosan-t, 1974-ben Dick számára új időszámítás kezdődött az univerzum rejtélyeinek feltárására irányuló törekvéseiben. (Saját bevallása szerint a Kamera által homályosan volt az egyetlen könyve, amely nem tudatmódosító szerek hatása alatt született.)

Február 20-án egy csomagkiszállító lány arany nyakékéről rózsaszínű fénysugarat látott visszatükröződni, amely hite szerint egy hatalmas intelligencia kegyéből titkos tudással és látnoki képességekkel ruházta fel őt. A következő másfél hónapban Dick hallucinációk egész sorát élte meg, az élményre később „2-3-74”-ként utalt (mint 1974 februárja és márciusa).

Munkásságát innentől az ezzel kapcsolatos spekulációk határozták meg, összes ezután született regénye a Szabad Albemuth Rádiótól a VALIS-on és az Istenek invázióján át a Timothy Archer lélekvándorlásáig (ez utóbbi három együtt a VALIS-trilógia, noha annak lezárásául Dick eredetileg a már befejezetlenül maradt The Owl in Daylightot szánta) ezt a rejtélyes, vallásos élményt igyekezett valamiképpen megmagyarázni.

Amikor pedig nem regényt írt, akkor saját magának, naplószerűen jegyzetelte hallucinációinak vélt természetét és jelentését. Az utolsó, ötödik felesége épp azért hagyta el, mert megijesztette őt, hogy férje életét és gondolkodásmódját lassan teljesen felemésztik ezek az élmények. 1982-ben bekövetkezett haláláig Dick csaknem 8000 oldalt töltött meg az elmélkedésével, ennek egyelőre csak egy bő 900 oldalas részletét adták ki The Exegesis of Philip K. Dick címen.

Egy zseni hagyatéka

Dick számos klasszikus művet hagyott a világra, science-fiction díjat neveztek el róla, sokan a sci-fi Shakespeare-ének tartják, és írók, alkotók, filmesek több generációját inspirálta. Rengeteg filmadaptáció is készült az írásaiból (a leghíresebb az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról nyomán született Szárnyas fejvadász), bár sokszor tehetetlen, vergődő szereplői, sajátos víziói és szabálytalan, semmilyen hagyományos értelemben kielégítő végpontra el nem jutó cselekményvezetése nehéz alapanyaggá teszik azokat.  A legújabb, folyamatban lévő projekt az Ember a fellegvárban tévésorozatos feldolgozása az Amazontól – az első részét már bemutatták, és mind a kritikusok, mind a nézők álló ovációval fogadták, a teljes széria jövőre válik elérhetővé. Közben úton van a Különvéleményből készülő tévésorozat és a Szárnyas fejvadász mozifilmes folytatása is, ismét Harrison Forddal a főszerepben.

Furcsaságokkal teli életének köszönhetően Dicket könnyű betegnek, őrültnek, eltévelyedettnek titulálni, ám ha az univerzum titkait nem is ismerte, attól még valóban látnoki elmét tudhatott magáénak – zsenijét nem szokás vitatni ebben a valóságban, de valószínűleg a többiben sem.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr737612860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.