Olvass!

KönyvesBlog

"Nem bántam meg semmit" - 15 éve hunyt el Petri György

2015. július 16. .konyvesblog.

petril.jpg(Fotó: Nagy Bence, forrás: PIM)

15 éve hunyt el Petri György, aki örökhétfőtől a kocsmaasztalra vetülő napsütötte sávig élte az életét. Ahelyett, hogy összefoglalnánk az életutat, amit már sokan, sokszor, sok helyen megtettek (például mi is), a vele készült, róla készült, és általa készített interjúkból válogattunk. Szó esik egy utolsó pillanatban visszavont ösztöndíjról, egy háziállatról, ami sokkal különlegesebb, mint a fekete malac vörös pórázon, és a nőkről, akik nélkül élni sem lehetett.

Élethazugság  ("Nem robbanás, csak összeomlás" Petri Györggyel H.H. Paetzke beszélget)

Petri: Azt hiszem, 1956 utáni megrendülésem alapvetően a Kádár-rezsim konszolidációjával függ össze. Láttam a tömeget teljes dinamizmusában, pszichikai és fizikai ereje teljében. Nemcsak az utcai tüntetések és a fegyveres harcok során. Egy egész ország mozgásba lendülését éltem át. Az október 23-i spontán tüntetés páratlan élmény volt. Részt vettem ugyan korábban május elsejei vagy hasonló demonstrációkon, de ennek egészen más atmoszférája volt. Ugyanakkor át kellett élnem azt is,miképpen kényszerítik ezt a forradalmi tömeget újra hallgatásra. És egy bizonyos idő elteltével alig-alig kellett már kényszert alkalmazni, hogy az emberek kiegyezzenek a hazugsággal. Saját múltjuknak egy olyan történelmi értékelését kellett elfogadniuk, amely a valóságnak nyilvánvalóan nem felelt meg. Ezt nevezem élethazugságnak. Egy olyan társadalmi tömegkonszenzus képződött, amely a hazugságra vagy legalábbis a hallgatásra épült.

Charta 77 ("Nem robbanás, csak összeomlás" Petri Györggyel H.H. Paetzke beszélget)

Petri: Az 1977-es aláírási akció idején a Móricz Zsigmond-ösztöndíj várományosa voltam. Röviddel az aláírás előtt, rendkívül barátságos levelet kaptam az akkori művelődésügyi minisztertől. A levelet Petri György elvtárs, költő és műfordító számára címezték, és az állt benne, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg az ösztöndíj ünnepélyes átadásán. Amikor aláírtam a Charta 77-tel szolidarizáló levelet, már sejtettem, hogy nem fogom megkapni az ösztöndíjat. S így is történt, miután a Szabad Európa beolvasta a nevemet. Tudtam, hogy az ösztöndíj kiosztása egy csütörtöki napon, 13 órakor lesz. Egy órával korábban, 12 órakor csöngetett egy motoros futár, és átadott egy írást, amelynek címzettje már nem Petri György elvtárs, költő, stb. volt, hanem egészen egyszerűen Petri György. Az írás tömören, minden kommentár nélkül csupán ennyit közölt: „korábban kelt levelünket tekintse tárgytalannak.”

Medúza ("Tanulságos és szörnyű utazás" - Petrit Pap Mária, vagyis Mari kérdezte)

Petri: Sajnálom, hogy ott (Leningrádban – a szerk.) nem nyáron voltam, mert gyönyörű a cári kert meg a Néva, na és akkor láttam életemben először tengert, a Finn-öbölben voltam. És bele is estem a tengerbe. Kivételesen nem voltam részeg, hanem megláttam egy medúzát a tengerben, és egy elég meredeken lejtő kikövezett part volt, és bőrtalpú cipőben voltam, és nagyon óvatosan mentem le, de az alján moszat volt. Szerencsére nem mélyült hirtelen a víz, úgyhogy körülbelül derékig merültem el a vízben, kihalásztam a medúzát, és elég nagy kínnal visszavánszorogtam. A medúzát kidobtam, levetettem a cipőmet, azt is kidobtam, és zoknis lábbal már jobban tudtam lábbal is kapaszkodni, és visszamásztam. Szerencsére nem volt messze a szállodától. Elég sajátos látványt nyújthattam, amint egy elegáns szállóba bemegyek, és utánam csíkokban folyik a víz... (…) a medúza egy darabig megvolt, amíg Leningrádban laktam. Három nap múlva döglött meg, mert azt találtam ki, hogy teleöntöttem a kézmosót hideg vízzel, megsóztam, hogy a tengert imitáljam, és ott lakott. Cseréltem a vizet időnként, de így is három napot bírt csak, ezek szerint nem tudtam hiánytalanul szimulálni a tengervíz összetételét.

Nagy Bálint építész a Beszélőről, ahol Petri szerkesztőként dolgozott (Ha elég eszed lesz, rájössz, mit írtam )

Nagy: 1981 decemberében volt egy összejövetel Kenedi János lakásán, amelyet Szilágyi Sándor hívott össze, hogy legyen szamizdat sajtó. A társaság arra a következetésre jutott, hogy nem lesz, aki írja, nem lesz, aki olvassa, nem lesz, aki terjessze – tehát hogy nem lehet ilyet csinálni. Innen származik Petrinek az a mondása, hogy „ez mind lila faszság, meg kell csinálni”. Akkor mi eldöntöttük, hogy megcsináljuk. Saci (Szilágyi Sándor) futott még néhány kört, és amikor Kis János is igent mondott, Kőszeg Ferenc is föl lett kérve, akkor megalakult a szerkesztőség. Több mint egy évig tartott, mire az első szám megjelent: addig nem jöttünk ki vele, amíg nem volt tartalék nyomdagép. Öten jegyeztük a lapot: Kis János, Kőszeg Ferenc, Haraszti Miklós, Petri és én. Az induló szerkesztésben még benne volt Szilágyi Saci és Iványi Gábor is, de miután nekik egyéb intézményeik voltak, ezért ők nem jegyezték névvel az újságot. (...) Bármennyire is képzavarnak tűnik Gyurival kapcsolatban: nagyon tiszta volt az agya. Nem volt annyi alkohol, hogy ő butaságokat mondott volna. Ez a szerkesztőségben is nagyon sokat számított. Mindig figyelembe vettük Gyuri véleményét.

Kornis Mihály a Petrivel való első találkozásról („Ilyen becsvággyal ilyen kopár terepen mihez lehet kezdeni?” Petri interjúja Kornissal) 

Kornis: A te memóriád természetesen kevésbé precízen őrzi ennek a számomra végtelenül fontos találkozásnak az emlékét, mint az enyém. Ez úgy kezdődött, hogy téged Zsámbéki Gábor 1971-ben vagy ’72-ben Kaposvárra hívott, hogy írj Martinovicsról egy drámát, én pedig akkor, rendező-hallgatóként egy mesejátékot rendeztem ott, így találkoztam veled először. Zsámbéki adta a kezembe az első kötetedet, és engem nemcsak az bűvölt el nyomban, amit olvastam, hanem téged megismerve az a korabeli viszonyok közt példátlan autonómia, a szabadság aurája, ami téged magától értetődően körülvett. És elolvasván a kötetedet, úgy döntöttem, hogy előbb-utóbb abbahagyom én a színházrendezést, amiről akkoriban már amúgy se nagyon tudtam, hogy mért akarnám csinálni, azon túl, hogy az édesanyámnak örömet okozok vele. Abbahagyom, és írni fogok. Egész egyszerűen azért, mert az életet csak olyan szabadon érdemes végigélni, amilyen szabadon és autonóm módon éli a Petri, és írni is olyan verseket kéne, mint ő, gondoltam. És valóban úgy nyilvánítottam ki, hogy szeretnék a barátod lenni, hogy írtam az amerikai szubjektív újkritika stílusában egy versszerű kritikát, és remegve vártam a véleményedet. Te azt mondtad, hogy egész jó. Utána elkezdtem verseket írni, ehhez elköltöztem az édesanyámtól egy Dankó utcai kölcsönlakásba, vadregényes viszonyok közé, a konyhában a mosógépben hónapok óta rothadó fehérnemű volt, amitől úgy undorodtam, hogy oda inkább ki se mentem, de vettem egy üveg Mézesfehéret vagy Kocsis Irmát, mert a Petri is attól ír jót, hogy iszik, gondoltam, és ezeknek a boroknak a hatására alkottam meg azokat a verseimet, amelyeket aztán megmutattam neked az Európa presszóban. Te igen bölcsen és határozottan közölted, hogy ezek versek ugyan, de közepes versek, úgyhogy nem tanácsolnád, hogy tovább verseket írjak. Mindegy, nem tudtam, hogy mit írjak akkor, de írni fogok, mert írni szabadság, gondoltam, és a veled való megismerkedésem után egy évre otthagytam a színházat. Közben már összebarátkoztunk, én jártam hozzád. Akkor írtad a második köteted anyagát, a Körülírt zuhanásét, és az a hang és szemléletmód mintegy fölrobbantotta az agyamat. Emlékszem, a kedvenc versem a Sertés énekeiből volt, hangosan is elordítoztuk gyakran az utcák során, hogy Dohogva, mint a gép, zabálok, reggel van, dél van, este van, emésztek bambán, komoran… Ez a keserűségnek pontosan azt a léha, mégis halálosan komoly hangját intonálta, ami a kor legradikálisabb kritikájának tetszett, és benne volt az elvetélt életünk sejtelme okozta szomorúság is.

Petri-kultusz (Várady Szabolcs Petriről

Várady: (...) Az mondjuk lehet alapja a mítosznak, bár önmagában egy egyszerű tény, hogy ő volt az egyetlen jelentős magyar költő, aki 1981-ben kivonult a hivatalos irodalmi nyilvánosságból. Nem valamilyen elvi megfontolásból, hanem elfogadva a körülmény kényszerét. Tehát ha az állami könyvkiadó nem hajlandó a kötetét kiadni, illetve olyan sok vers kihagyásához köti mint feltételhez a megjelentetést, hogy az már nem az a kötet volna, amit ő meg akar jelentetni, akkor inkább vállalja azt, hogy lemegy szamizdatba, tehát megszűnik költő lenni a hivatalosság számára. Ez, mondom, egy mítosz alapja lehet. Meddig tartott ez? 1981-től 1989-ig. Nem olyan hosszú ideig, nyolc évig, de akkor nyolc éven keresztül nem csak, hogy nem jelent meg verse, de Petriről sem lehetett nagyon írni azokban az években. Viszont ezen keresztül támadt egy olyan közönsége, akiket, kétségtelen, eleve nem tisztán költészeti szempontok választottak ki. Azok olvasták, akik a szamizdat irodalmat olvasták. Bár ennek a közönségnek a határai nagyon elasztikusak voltak, mert akik megvették, akik eljártak mondjuk a Rajk-butikba szamizdat könyveket venni és vállalták a kockázatot, azok aztán továbbadták ezeket a köteteket másoknak. Kézről kézre jártak, tehát lehet, hogy az illetőnek a fia vagy unokája már nem is tudott róla, hogy van egy Rajk-butik, hanem már csak a verseket nézte. Biztos, hogy Petri nem érezte magát hősnek attól, hogy szamizdat költő lett.
Aztán amikor bekövetkezett a rendszerváltás fordulata, akkor éppen az volt a legfőbb gondja, hogy ne engedje magát belekényszeríteni egy olyan szerepbe, hogy ő az, „akit igazolt a történelem”. Épp ellenkezőleg. Onnantól kezdve a hárítás és a félrevonulás gesztusai jellemzik leginkább az utolsó évtizedét, és ez a versekben is jól nyomon követhető.
Én nem tapasztaltam benne hajlamot a pózolásra. Viszont kétségtelen, hogy egy ilyen habitus, mint a Petrié – mindenki tudja, hogy erősen ivott, és a magatartásán az nyilván nyomot hagyott, hogy éppen milyen tudatállapotban volt (megint csak az Ady-párhuzam kínálkozik) –, az eleve olyan képet ad a távolabbról néző közönségnek, ami könnyen mitizálható vagy romantizálható. Az elátkozott költő, aki ír, iszik és alkalomadtán megverik a rendőrök. Kétségtelen, hogy van egy ilyen környezete ennek a képnek, ami hozzátartozik és ami idővel ugyancsak lefoszlik majd róla.
Petri-mérgezés (Petri megmérgezte a kortárs költészetet - Bartók Imre Petriről)
Bartók: Szerintem Petri megmérgezte a kortárs költészetet. Ha mással nem, nikotinnal biztosan, márpedig arról mindenki tudja, hogy súlyos függést okoz. De rögtön hozzátenném, ez a mérgezés nem Petri hibája, inkább egy szerencsétlen körülményről van szó, azokról a problémákról, amelyeket már érintettünk: ezt az alanyiságot, ezeket a pózokat, ezt a konyha-olcsóbor-dohányzás hármasságot nem lehet valami kész adottságként elfogadni és átvenni. Márpedig sokunkra, fiatalkorunkban, úgy hatottak ezek a dolgok, hogy nem kérdőjeleztük meg az érvényességüket, úgy tettük magunkévá Petrit, hogy nem problematizáltuk sem költészetének egyes elemeit, sem az egész attitűdöt és poétikát. Így folytatódhat sokszor szinte zavartalanul a „kimegyek-a-gangra-és-elszívok-még-egy-utolsó-cigit” líra, amit, bevallom, elég siralmasnak tartok. Tanulmányokat kéne írni az elmúlt tíz év fiatal magyar költészetének cigaretta-referenciáiról. Petri közvetlensége és nyersessége persze felszabadító élmény, de ez egy bonyolult költői program része, amihez sokan reflektálatlanul nyúlnak vissza, mintha ezek a motívumok készen volnának, és minden további nélkül hozzáférhetőek lennének. Petri valójában egy nagyon sajátos irányba torzította a Költő alakját, egész lírájában is egy nagyon egyedi és veszélyes dolgot művelt. Én most úgy látom, sikerrel vette az akadályokat, elképesztő arányérzékkel tartotta egyben ezeket az amúgy nem ritkán kásás állagú szövegeket, de ettől még az egész pengeélen táncolás volt. Egyszeri, öngyilkos performansz, nagy és korszakos, poétikailag is roppant tanulságos versekkel, de hogy ma bármiben is követendő példát jelentene, azt nem hiszem.

Sára, Maya, Mari (Az utókornak nem üzenek semmit – Utolsó beszélgetés Petri Györggyel in: Keresztury Tibor: Petri György, Magvető, 2015)

Petri: Az a baj, hogy nem bírok egy percre sem egyedül maradni. Most is, ha Mari elmegy, azonnal lemegyek a kocsmába, s ugyanígy teszek, ha nincs itthon reggel, amikor felébredek. Kell a közeg. Ezert volt a sok nő – hogy nehogy egyedül kelljen lenni. Egyszerre alakította a vonzás és a taszítás minden kapcsolatomat, megint Ady, ugye: a héja-nász. Szükségképpen sok önzés volt bennük, ami természetes módon időről időre sértette a mellettem, velem levő nők érdekeit, főleg ha többen voltak egynél történetesen. Hogy mondjak egy meglepőt: alapvetően érzelmes alkat vagyok, csakhogy ez meglehetősen szégyenlős érzelmesség, amit csak iróniával lehet elfogadhatóvá tenni a magam számára, különben elviselhetetlen. Mit mondjak még erről az egészről…? Relativizálódott az élet, itt, a századvégen: az ember többször váltott feleséget, világnézetét… Kiveszett az a tartásosság, amit anyám generációjában annyira becsülök: őt például állandóan az izgatja, milyen kellemetlen lesz a fiataloknak – az vagyok én a Marival –, ha leesik a lábáról. Hogy mibe fog kerülni, s mennyi elfoglaltsággal jaá majd nekünk egy combnyaktörés. Egyébként érdekes, hogy a főzésben mindig elteltem a kóstolgatással. Nem így az életben: csak intenzív kapcsolataim voltak, felületes társasági életre nem voltam alkalmas soha. Az élet élvezetét, a szerelmet, a nők tiszteletét – némi trubadúros elemekkel megspékelve – feltétlen érteknek gondolom. Szerb Antal írja valahol, hogy Don Juannak nem az a titka, hogy őt szeretik a nők, hanem hogy ő szereti a nőket… Volt sok hazugság, simlis játék a viszonyaimban, a fele hízelgés volt annak, amit mondtam, de azért mindig adtam arra, hogy a gesztusok parádéját produkáljam, minden körülmények között. Kétségtelen, nem vagyok egy vidám költő, de ettől még – és főképpen épp a nőkkel kapcsolatos életélvezetek hajszolása okán – nehéz lenne rám fogni, hogy élettagadó lény vagyok… Sára, Maya, Mari – a legfontosabbak, igen. A Sára-ügy traumatikus ősélmeny máig. A Sára-versek egytől egyig bűnbánatversek, pedig nem lehet megbánni a bűnt… Azt a pillanatot, amikor otthagytam, pedig tudtam, hogy utána mi következik… Mayának sokáig hablatyoltam a házassági válság kellős közepén, aztán egyszer elunta, és rám dörrent, hogy ne kozmetikázz: mondd meg, hogy Marival akarsz élni. Megmondtam. Aztán meghalt ő is… Most viszont azt kell megmondjam, hogy roppant módon megnyugtat, hogy előbb fogok meghalni, mint Mari. Megfigyeltem, a nők sokkal jobban bírják az özvegyi létet, mint a férfiak. A kocsmában is látom: a magukra
maradt férfiak szépen lassan egyre jobban lepusztulnak, szétesnek, elhagyják magukat, az özvegyasszonyok viszont ki vannak sminkelve rendesen. Ráadásul tudják, amit mi nem tudunk: hogy akármi van: háború, betegség, haláleset, rendben kell tartani a háztartást. És ez nagyon nagy dolog. Mindevvel együtt, vagy mindennek ellenére – ahogy akarod – nem bántam meg semmit abból, amit tettem életem során. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindig helyesen cselekedtem. Fogaskerekekként kapcsolódtak egymásba a döntéseim,egyiket se tudnám a történtek gépezetéből kiszakítani. Mert például egy olyan döntesen keresztül, ami miatt meghalt valaki, jutottam el egy másik emberhez. Legfeljebb azt mondhatnám, hogy az egész életemet megbántam… De ezt meg nem mondom.

Üzenet az utókornak (Az utókornak nem üzenek semmit – Utolsó beszélgetés Petri Györggyel in: Keresztury Tibor: Petri György, Magvető, 2015)

Petri: Az utókornak nem üzenek semmit, azt mondanám. Az üzenet mindig valami direkt, közvetlen tanácsot jelent, olyat meg én adni nem tudok. De egyébként is úgy gondolom, helyénvalóbb nem tolakodónak lenni üzenetek tekinteteben; nem áll jól senkinek. Felejtsenek el, vagy olvassak a verseimet, a könyveimből minden kiderül.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr347630182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.