Olvass!

KönyvesBlog

Dieter Bohlen rózsaszín hacukája szétfeszítette a nyolcvanas éveket

2015. július 23. Kiss Orsi

Az iskolások alig kezdtek bele a szovjet himnuszba, amikor az egyik tanító néni felsikoltott. Borzalmas baleset történt, a felszabadulás negyvenedik évfordulóját ünneplő úttörőcsapatot pedig azonnal hazazavarták. Ezzel a rejtélyes esettel indít Benedek Szabolcs új regénye (ITT beleolvashattok), melynek hőse a tizenéves Tóth Bence úgy dönt, hogy feltárja, mi lehet az egyre szaporodó rejtélyek hátterében. Hiszen ilyet addig legfeljebb a Starsky és Hutch-ban vagy a San Francisco utcáin valamelyik epizódjában lehetett látni. A nyolcvanas évekbe beleszürkült kisváros felbolydul, a szülők és a tanárok azonban nem mondanak semmit. Még szerencse, hogy akad egy rendőr, aki hajlandó meghallgatni az izgatott fiút, ráadásul fontos megbízatással látja el. Időről időre jelentenie kell, a jutalma pedig egy sztereó rádiómagnó lehet. Cserébe nem kell mást tennie, csak fülelnie-figyelnie, és azután elmesélnie, hogy mit beszéltek az osztálytársak, meg a szülők, hogy "mi a téma mostanában az iskolában, otthon meg a játszótéren".

Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama

Libri Könyvkiadó, 2015, 432 oldal, 3990 HUF

 

A kvarcóra hét dallama egyszerre krimi, társadalom- és korrajz. Hiszen miközben iskolás hőse tudtán kívül egy mindent átfogó gépezet apró kis fogaskereke lesz, a városkában pedig egymást követik a rejtélyes halálesetek, felsejlik előttünk az euródiszkóval átitatott, kultsorozatokat produkáló, boltban sorbanállós, sorok között olvasós, egyszerre fájdalmasan szürke, időről időre mégis neonárnyalatokba boruló nyolcvanas évek. A regény hemzseg a kor ikonikus, vicces, sokszor ma már elfeledett vagy újra felfedezett előadóitól és tárgyaitól (tudja például még valaki, hogy ki volt az a C.C. Catch? vagy hogy mi az a randibugyi?), éppen ezért arra kértük Benedek Szabolcsot, hogy válasszon ki néhány olyan igazán jellemző képet, tárgyat, filmet, előadót, amelyek és akik segítségével felidézhetjük a nyolcvanas éveket. Innentől az ő írását olvashatjátok.

Furcsa, de a nyolcvanas évekről elsősorban a színek jutnak az eszembe. Időnként tompa, időnként viszont túlságosan is kirívó, túlélezett színek. Éppen olyanok, mint amilyeneket az akkori színes tévék mutattak: hiába tekergettük a lepattintható ajtajú műszerfal mögött azt a kis, fogaskerékszerű valamit, soha nem lehetett normálisan beállítani a telítettséget. A képernyőn megjelent figuráknak vagy rózsaszín volt a bőrük és vörös a fejük, vagy teljesen szürkék voltak, akár az űrlények. Talán nem véletlen, hogy Dieter Bohlen is rózsaszín kezeslábast öltött, elvégre ha az ember azt akarta, hogy észrevegyék, már akkor is valami különlegesen feltűnőt kellett mutatni. Olyat, ami vasárnap délelőttönként a behangolhatatlan tévékészülékeken keresztül nézvést is emlékezetessé teszi a Zenebutikot.

Forrás

Az euródiszkó minden szempontból ártalmatlan dolog volt. Gitár helyett nyakba akasztós szintetizátor, tompán puffogó lapos műanyag dob, a dalszövegekben „lady” a „baby” helyett. A basszushang eltűnt, az éleket gondos munkával simára csiszolták. Kimentek a divatból és egy ideig nem is tértek vissza a bőrkabátok meg a színes-csíkos, testre tapadó nadrágok. Jöttek helyettük a buggyos pantallók és a flitteres pólók, valószerűtlen videózöld és neonpink színekben. A sztárok két dal között németül beszéltek a Peters Pop Showban. Mi meg együtt reménykedtünk Erdős Péterrel, hogy a Neoton egyszer tényleg befut külföldön is. Nem csak Spanyolországban, nem csak Japánban, nem csak Koreában… Hanem hol is? Mindegy. Azért szerintem a Holnap hajnalig ott van mind a mai napig.

Forrás

Űrlények amúgy a mozikban is megjelentek. Például abban a filmben, amire valamilyen oknál fogva különösen élesen emlékszem. Amerikában tévében vetítették, nálunk a mozikban. A címét is megváltoztatták, nagyon hangzatos lett: Ufó Arizonában. Nyilván ez lehetett az egyik oka, hogy ráharaptam. Amúgy is faltuk a sci-fiket, az űrkutatás is a virágkorát élte, karnyújtásnyira volt tőlünk az Arthur C. Clarke által megálmodott 2001. Ez a film évtizedeken keresztül az ufómozik non plus ultrájaként élt az emlékezetemben. Aztán amikor néhány évvel ezelőtt újra láttam, csalódást keltett. A történet kiszámítható, a figurák mozdulatlan zsáneralakok. Az ilyenre szokás azt mondani, hogy zsékategória. A legnagyobb fájdalmat viszont amiatt éreztem, hogy megfakultak a színek. Ami egykor a mozivásznon, a bordó plüssülésekből nézve egy hatalmas, fényözönben úszó földönkívüli űrhajónak tűnt, az mostanra nevetséges, izzókkal fölszerelt dobozka lett. Pedig mekkora volt a röhögés a nézőtéren, amikor az egyik amerikai űrhajós azt mondta a másiknak, hogy a most fölküldendő műhold áramszünetet csinál a moszkvai klozetokban. 

Forrás

A fő attrakció persze már akkor is a Csillagok háborúja volt. Az őstrilógia. Amikor még éveken keresztül lehetett izgulni, hogy a Luke tényleg a Darth Vader fia-e. Mostanra rendesen elcseszték, egy mai srác, aki elölről kezdi nézni az egészet, már a harmadik résztől tudja, hogy a sötét lovagnak két gyereke van és Leia igazából Luke testvére. Oda a fordulat és a meglepetés. Kétségtelen, hogy mi viszont nem tudtuk hazavinni a Csillagok háborúját. Képmagnója csak nagyon keveseknek volt, műanyag Solo kapitánynak híre-hamva, maradt a trafik, ahol a filmkockákból kimásolt színes fotókat árulták, darabját nyolc forintért. Ma se tudom, hogy csinálták. A mozivászonról fényképeztek, vagy külföldi magazinokból? Mindegy is. A lényeg, hogy volt. A legmenőbbnek persze a képregény számított. Csak a borító volt színes, a belív fekete-fehér, ám ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megelevenedjen előttünk a teljes eposz.

Forrás

A Csillagok háborúja jobban összekötött bennünket, mint az úttörőszövetség. Én például három hetet töltöttem káderképzésen Zánkán, a Balatoni Úttörővárosban, és azzal menőztem, hogy a szobatársaimtól eltérően én már láttam A Jedi visszatért. Cserébe minden este el kellett mondanom a film sztoriját. Nem zavarta őket, hogy így aztán tényleg lelepleződik minden, a lényeg, hogy ne maradjanak ki a Nagy Közösségi Élményből. Abból, amit az úttörőmozgalomban hiába kerestek. A kisdobosnyakkendő kék volt, hiszen az a béke színe. Az úttörőnyakkendő piros, mármint hogy vörös, akár a forradalom lángja. Mondanám, hogy ma se értem, miért kaptam ezt a két plecsnit, de ez amolyan álszent szempilla-rebegtetés lenne. A strébereknek ugyanis ez járt.

uttorojelvenyek.jpg

Azt ellenben tényleg nehezen lehetett megérteni, hogy a szovjetek hogy lettek a barátaink, amikor előtte olyan sokat háborúztunk velük. Nagyapám például két évet húzott le hadifogságban Kijev mellett, közvetlenül három év frontszolgálat után. Amikor 1945 áprilisában a parancsnokuk szélnek eresztette őket, mondván, mehetnek haza, vége van, nagyapám gyalog, katonai zubbonyban vágott neki az ország túlsó felébe eső szülőfalujába. Szóltak, hogy vigyázzon, mert a ruszkik hat órától kijárási tilalmat vezettek be, de nagyapám vígan gyalogolt délután ötkor, amikor megállította a Vörös Hadsereg őrjárata. Akkor derült ki, hogy ők moszkvai idő szerint számolnak. Negyven évvel később nagyapám már egy szovjet gyártmányú Zsigulit birtokolt. Élénkpiros volt, akár az éretlen cseresznye. Hasonlított ehhez.

Forrás

Érdekes, hogy a pirosnak akkoriban megvoltak a maga árnyalatai. A nyolcvanas évek sikercsapata, a Mezey-féle labdarúgó-válogatott például akkori szóhasználattal „meggypirosba” öltözött. Így néztek ki, amikor közvetlenül a világbajnokság előtt három gólt gurítottak nulla ellenében a braziloknak a Népstadion gyepén, és ezt a színt viselték akkor is, amikor pár hétre rá a Dinamo Kijev CCCP feliratú fehér mezbe öltöztetett csapata pillanatok alatt ízekre szaggatta a magyar futballról szóló vérmes álmokat.

Forrás

A balatoni nyarakhoz a rokoni kapcsolatokat ápoló nyugatnémet és keletnémet turistákon, valamint a kertmoziban vetített Ötvös Csöpi-filmeken kívül hozzátartozott a svéd gyártmányú Nohab dízelmozdony is, amely olyan büszkén viselte az orrán a vörös csillagot, mintha úgy született volna, és megint csak a pirosnak egy másik árnyalatában pompázott.

Forrás

A szürke viszont már akkor is szürke volt. Egyenszürke. Panelszürke. Nemhogy ötven, egyetlen árnyalata se volt. De az az egy tónus olyannyira erősnek bizonyult, hogy gyakran minden mást elnyomott. Ha a nyolcvanas évek jut eszembe, elsőként mindig a beton szürkesége ugrik elém. Meghatározta azt a korszakot. Ő volt az első és csak utána következett a megannyi túlexponált vagy éppen életlen egyéb szín.

Forrás

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr647627150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.