Olvass!

KönyvesBlog

A kézirat a szerzőnek végállomás, a szerkesztőnek kiindulópont

2015. augusztus 04. Rostás Eni

Az író-szerkesztő viszony olyan párkapcsolat, ahol mindig egy harmadik miatt megy a vita. A harmadiknak átírhatatlan mondatai, meghúzhatatlan szövegteste és szándékoltan rossz helyre gépelt vesszői vannak. Három író és szerkesztőik vallanak közös munkáról, bizalomról, megmondanitudásról.

Péczely Dóra (Tilos az Á)

A legfontosabb, hogy a szerkesztő szerelmes legyen a munkájába. Olyan örök szerelemmel. Ami már nem az első fellángolás adta hév csak, hanem ott van a rálátás a hibákra, a megmondanitudás intelligenciája, amiből a hitelessége alapja lesz. Nem számolom, hány szerzővel és fordítóval dolgoztam eddig, de az egyértelmű, hogy az életem történetének jelentős részét ők maguk és a könyveik adják. És ez egy nagyon izgalmas és különleges élettörténet. A barátaim jelentős része is közülük kerül ki, de természetesen a legtöbbjükkel elsősorban korrekt szakmai és emberi viszonyom van. Aki nincs benne a könyvkiadásban, el sem tudja képzelni, hogy egy könyv készülése közben milyen érzelmi és szellemi kihívásoknak kell megfelelnie egy szerkesztőnek. És egyszerre több könyv fut, és ott van a folyamatos jövőtervezés és a múltban megjelent könyvekkel kapcsolatos teendők, melyekben a szerzőnek is egyre nagyobb szerep jut.

Könyves magazin 2015/3.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 96 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

A legérdekesebb feladat mindig az, amikor még nincs is regény, vagy csak a váza létezik. Hiszen valakiből, aki még esetleg nem írt könyvet, vagy egy másik műfajban, vagy a művészet más területén alkotott, és szerintem tud például ifjúsági regényt írni, abból ezt ki is kell „ihletni”. Így született Kemény Zsófitól az Én még sosem, Laboda Kornéltól a mátéPONTindul, Mán-Várhegyi Rékától A szupermenők vagy Bódis Krisztától a Carlo Párizsban. Ezek a regények csak úgy tudtak megszületni, hogy a szerzőket már ismertem, és követtem más irányú tevékenységüket, vagy sokat hallottam róluk, többször felmerült a nevük szakmai beszélgetések közben, és kíváncsi lettem rájuk. Ez a munkafolyamat a kölcsönös bizalomra és hitre épül, és hónapokig tartó aktív együttállást igényel.

A legarisztokratikusabb Esterházy Péterrel dolgozni, mert munka közben társalgunk is, „szalonozunk”, beszélgetünk fociról, családról, mások könyveiről, az országnak állapotjáról. És persze nem kis gyönyör észrevételeket tenni egy ennyire alapos és átgondolt regényeket író szerző kéziratához. A fülszövegeket napokig csiszolom a könyveihez. Ünnep, na.

1161318_5.jpgEsterházy Péter (Magvető)

Zsámboki Mária volt az első szerkesztőm, jó negyven évvel ezelőtt. Nem ismertem előtte, mert lényegében senkit nem ismertem az ún. irodalmi életből, csak, kis túlzással szólva, Weöres Sándort meg Bata Imrét. Az egész kiadót kissé gyanakodva néztem - hát hogy nyilván ez olyan komcsi hely lehet. Látszik, nem igazán volt ez akkor végiggondolva, hogy akkor miben is élek, mi egy diktatúra, hogyan vagyunk mi abban. Bizonyos értelemben elzártan éltem, előbb a Piarista Gimnáziumban vagy által, aztán az ELTE matematikus szaka által. Egyik helyen se játszottak a kommunisták jelentős szerepet.

Gyanakvásomat rövid időre Marira is kiterjesztettem. Nem is nagyon figyeltem, hogy mit mond a kéziratról (a Fancsikó és Pintáról). A dicsérést se hallottam meg, a javaslatait meg különösen nem. Azt hiszem, leginkább fölháborodtam, hogy mért merészel ilyesmiket. Mikor a saját izéim szerint aztán változtattam és főleg hozzáírtam, azt mondta, ilyesmire gondolt. Rajta tanultam meg, mi is az a szerkesztő. Mért kell. Mit jelent egy külső, de barátságos tekintet. Aki tehát veled van, de higgadt, többnyire jobb a rálátása.

Csak jó szerkesztővel volt dolgom. A jó szerkesztő nem egy új, zseniális szöveget akar, hanem meglátja, hogy az eredetiből, az eredeti törvényei alapján mi hiányzik, mi sok, mi nem stimmel, vagyis az eredetinek keresi az optimális formáját. Téged keres, s nem Téged löködne valami elképzelt optimum felé. És úgy beszél, hogy Szerző, akinek ez nem könnyű processzus, ezt neki elhiggye. Vagyis bízik benne. Nekem szerencsém volt, az évek során csak ilyen szerkesztőkkel volt dolgom. Nem mindig fogadom el amit javasolnak, de mindig megfontolom a javaslataikat. Most nem sorolom fel őket, viszont hálával gondolok rájuk.

Szegő János (Magvető)

Minden viszony más: az író-szerkesztő kapcsolatnál például rögtön háromszögbe lépünk; ott van a szöveg. A szöveg mint tükör. Objektív felület, szubjektív hullámokkal. A kézirat a szerzőnek egyfajta végállomás, a szerkesztőnek pedig kiindulópont. Vagy: egy körrel később lép pályára. Dobj egy hatost (hátast) és menj vissza a kezdőmezőre.

Kiss Tibor Noét az Aludnod kellene miatt is ismertem meg. Olvasva a Jelenkorban a Varjak munkacímű szöveg fejezeteit, egyik első magvetős reményem és vágyam volt, hogy Noé következő könyvét mi adjuk ki. Vulgo: hadd szerkesszem én. Ennek folyamaként élhettem és érthettem meg, hogy egy kézirat még nincsen kész. Még lehet és kell is vele dolgozni. A szerkesztő valamennyire kritikus – a legnagyobb jóindulattal. Megismerhettem Noé munkamódszerét, a szisztematikus-körkörös építkezés műveleteit. Ahogyan tisztában lett a regényírás, az epikus struktúra elemtanával. Beavatott a regény valóságdimenziójába. Egyik alkalommal le is rajzoltuk a kiadó udvarán a telep topográfiáját. Innentől kezdve hallgatólagos, közös tudásunk volt arról, hogy az úgynevezett valóság és a regényfikció alkímiáját milyen arányban tartjuk ideálisnak. Hogy egy keresztnévnek milyen súlya van. Bízni kölcsönösen nehéz, max papíron egyszerű. Mi valahogy elhittük, hogy a másik a.) jót akar tenni a szöveggel (via a másikkal), b.) kompetens is a műveletben, éppen azért, mert c.) nem érzi magát tévedhetetlennek. A szerző és a szöveg észjárása nem feltétlenül azonos. Sokszor fedik egymást, de akadnak rések. (Akadnak rések: képzavar, szerkesztőkém – sic!) Ha ezeken a réseken bepillantunk, olykor zavarba ejtő dolgokat látunk, akár kiszolgáltatottan őszinte pillanatokat.

Noé – hajlamos vagyok patetikus lenni, de ezt most juszt is leírom – a barátom lett a közös munka során. De biztos vagyok benne, hogy a következő könyvnél visszarendeződünk a szerkesztő-szerző szerepjátékába, tolódunk egyet, akár a Juventus a madridi gól(ja) után.

covers_303286.jpgKiss Tibor Noé (Magvető)

Az ideális író és szerkesztő közötti kapcsolat szerintem bizalmi kapcsolat. Szerencsés vagyok, mert az Inkognitó szerkesztője, Szolláth Dávid régóta az egyik legközelebbi barátom, az Aludnod kellene szerkesztője, Szegő János pedig a közös munka óta tartozik közéjük. Ennyit az érzelmekről. A munkakapcsolat ugyanis racionális alapokon nyugszik. A cél közös: a szerzői kéziratból létre kell hoznunk a szöveg végső formáját. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, az írónak és a szerkesztőnek is határozottan ki kell állnia a véleménye mellett, ütközni, vitatkozni kell. Mindent tönkre tehet, ha egy ilyen szituációban valaki érzelmi játszmákba kezd. Az eredményes munka feltétele az is, hogy az író és a szerkesztő is rendelkezzen a kellő arányérzékkel. Az egyik pillanatban határozottan ki kell tartanunk az álláspontunk mellett, a következőben viszont el kell engednünk olyan dolgokat (egy jelenetet, egy mondatot, egy szót), amelyek számunkra akkor roppant fontosnak tűnnek. Igazán megnyugtató, amikor utólag a szerkesztő és az író is úgy találja, hogy a kellő pillanatban volt határozott és a kellő pillanatban engedett. Az Aludnod kellene esetén ebből a szempontból elégedett vagyok (remélem, János is az), folyamatosan jó irányba haladtunk. Jánossal kapcsolatban egyébként a legpozitívabb élményem, hogy mennyire képes volt alárendelni magát a szövegnek. Nem ismerek még egy olyan embert, mint ő, csak úgy lubickol a nyelvben, állandóan újabb és újabb leleményekkel és poénokkal lep meg – csodálom, hogy milyen otthonossággal mozgott az Aludnod kellene kopár, egyszerű mondatai között is.

Angyalosy Eszter (Libri)

Engem az író-szerkesztő viszony leginkább a sportoló és az edzője közti kapcsolatra emlékeztet. Az író kitűz egy célt – ideális esetben egy bizonyos üzenetet szeretne eljuttatni a könyve leendő olvasóihoz –, a szerkesztő pedig segít neki, hogy a maximumot hozza ki magából a cél megvalósítása érdekében.

A szerkesztőnek az a dolga, a felelőssége, hogy az „első objektív, külső szem” legyen: megmutassa, várhatóan hogyan fog reagálni a célközönség a szövegre, és javaslatokat tegyen, ha úgy érzi, az író megoldásai nem optimálisak – ugyanakkor el kell fogadnia, ha mégis ragaszkodik hozzájuk. Segítenie kell a szerző munkáját, ugyanakkor ő kell, hogy legyen a legkeményebb kritikusa is. Én a legtöbb esetben fejlesztő szerkesztőként dolgozom: nem csupán grammatikai, stiláris és strukturális finomításokat javaslok a szerzőimnek, hanem együtt dolgozunk a történet felépítésén, a cselekményen, a karaktereken is. Ez a munka sokszor emberileg is összehoz velük, főleg azokban az esetekben, amikor a könyv valamilyen érzékenyebb témát feszeget.

Mint például Péterfy-Novák Éva esetében. Évával már csak azért is különleges élmény dolgozni, mert hihetetlenül melegszívű és kedves ember, öröm a közelében lenni. Ám emellett rettentően tehetséges is, annyira, hogy először meglepődtem, hogyan képes valaki élete első írásműveként olyan kéziratot letenni az asztalra, mint az Egyasszony… A megrázó téma ellenére igazi jutalomjáték volt a vele való munka már először is, és nagyon örülök, hogy újra én lehetek a szerkesztője. Igazából nincs más dolgom, mint biztatni, amikor írás közben olykor elbizonytalanodik vagy elfárad - mert a szövegeken, amiket tőle kapok, kevés a dolgoznivaló. Megrázóak, szellemesek, őszinték… összetéveszthetetlenül péterfynovákévásak!

1234665_5.jpgPéterfy-Novák Éva (Libri)

Két nagyszerű szerkesztővel ismerkedtem meg: Angyalossy Eszterrel és Darida Benedekkel. Nem tudok olyan író-szerkesztő viszonyt, ami nem ideális, hiszen nincs más tapasztalatom, elsőkönyves vagyok.

Esztert feltétel nélkül szerettem meg, és feltétel nélkül fogadtam el minden egyes javaslatát az írással kapcsolatban. Amikor először találkoztunk, annyira szorongtam, hogy a lifttel kétszer is visszamentem a földszintre. Úgy féltem, mint egy kiskamasz. Féltem, hogy na, majd most megtudom, hogy egy rakás szemetet írtam. De Eszter kedves volt és végtelenül türelmes. A liftben lefelé menet már fütyörésztem, és tudtam, hogy ő az én emberem. Ügyesen átsegített a szorongáson, óriási gyakorlata lehet szorongó szerzőkkel. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, ez talán a könyv nehéz témája miatt lett így, de az is lehet, hogy csak egyszerűen a szimpátia maga, ezt nem tudom eldönteni. Nem beszélünk túl sokat egymással, nem járok be túl sokat a kiadóba. Szégyellős vagyok az írásaimmal kapcsolatban, rettegve küldök el egy-egy részt, hogy mondjon rá valamit. Egyszerűen fogalmaz, a hibákat is dicséretbe csomagolja, és egyáltalán nem zavarja, hogy nem vagyok szakmabeli, hogy ösztönből írok, ösztönből dolgozom. Benedek pedig elengedhetetlenül fontos volt a munka során, mivel női író női története női szerkesztővel szinte kiált egy férfi olvasatért. Benedeknek a nyelv finomságaihoz zseniális érzéke van.

Amin most dolgozom, az még az előzőnél is nehezebb téma, így feltétlenül ragaszkodtam Eszterhez, akivel egyre közelebb kerültünk egymáshoz az idők során. Úgy éreztem, nem tudnék idegennel, vagyis új szerkesztővel dolgozni. Bár elvileg nem hozzá tartoznék az új munkámmal, de Sárközy Bence volt olyan nagyvonalú, hogy nem kell új szerkesztőhöz szoknom. Most pedig én szurkolok ezerrel Eszternek, hiszen június elején megjelenik az első könyve. Végezetül ismét csak azt tudom mondani, hogy az ideális szerkesztő egészen biztosan olyan, mint Angyalossy Eszter.

A cikk eredetileg a KönyvesMagazin nyári számában jelent meg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr977678332

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.