Olvass!

KönyvesBlog

Lídia még mélyebbre süllyed a legsötétebb kamaszkorba, és milyen jól teszi

2015. augusztus 19. iSophie

Egy évvel ezelőtt nagyon tetszett Gévai Csilla ifjúsági naplóregénye, a Lídia 16, úgyhogy örültem, amikor megtudtam, hogy jön a folytatás. Ugyanakkor, bevallom, egy kicsit meg is ijedtem. Nem voltam ugyanis biztos abban, hogy a művészlélek kamaszlány történetéből bármit is ki lehet még hozni. Egy különc tini naplót ír és rajzol is hozzá: jó ötlet, de hamar unalmassá válhat, ha elfogynak az élményanyagok, márpedig Lídiával az első könyvben nagyjából minden megtörtént, ami egy tizenhat éves lánnyal szokott: szerelmes lett, csalódott, barátokat szerzett és vesztett el, menekült a családja múltja elől, aztán mégis szembenézett vele... Milyen újdonság következhetne még? Egy kicsit az is megdöbbentett, hogy a borítón Gulácsy Lajos, Lídia korábbi képzeletbeli szerelme helyett Latabár Kálmán képe díszelgett. Mi lett Gulácsyval és miért pont Latabár? Az ember nem cserélgeti csak úgy a plátói szerelmeit, vagy igen? És különben is, Lídiának 17 évesen nem kellene kinőnie végre ezt a gyerekes rajongósdit? Aztán elolvastam a regényt, és nemcsak, hogy minden kérdésemre választ kaptam, hanem meg is nyugodtam. Mert kiderül, hogy a Lídia, 17 az a fajta folytatás, amelyik sokkal jobban sikerült, mint az első rész.

Gévai Csilla: Lídia, 17

Tilos az Á Könyvek, 2015, 192 oldal, 2450 HUF

 

A tizenhat éves Lídia egy igazi különc volt, ugyanakkor olyan különc, aki szeretne beilleszkedni, és olyan lenni, mint a többiek. A tizenhét éves Lídia viszont már meg sem próbál besimulni a környezetébe. Egyfelől, úgy tűnik, hogy még mélyebbre süllyed abban a bizonyos „legsötétebb kamaszkorban”, amikor az ember szemrebbenés nélkül csinál őrültségeket, például Britney által megihletve tarkopaszra borotválja a fejét; másfelől ezzel párhuzamosan kezd érett, felnőtt nővé válni, és megtalálni a helyét a világban. Egyszerre halad két irányba, de ez így van jól, hiszen, amint arra közben Lídia is rájön, a beilleszkedés valójában nem létezik, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy addig gondolta: mindenki egyedi, ezért valamilyen szempontból mindenki kívülálló, és végül mindenkinek a saját útján kell elindulnia.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a Lídia, 16 véget ért. Illetve néhány héttel később, hiszen Lídiának a nyáron nincs ereje naplót írni, annyira maga alatt van. Hogy miért? Nos, természetesen a szerelem, illetve inkább a szerelem hiánya miatt. Az előző évben Gulácsyt leszámítva három srác tűnt fel az életében és tűnt is el onnan rekordsebességgel: a minden szempontból tökéletes Vendelről kiderült, hogy katolikus pap akar lenni; a művész Zsiger szándékai nem bizonyultak tisztességesnek, a fesztiválon megismert Táncos pedig hazautazott Franciaországba. Legjobb barátnője, Sára folyton a pasijával lóg, és újabban még plátói barátja, Gulácsy is feltűnően hallgatag. Aztán elkezdődik a tanév, és ez lassan kirángatja Lídiát a fásultságból, hiszen újra felpörögnek körülötte az események. Pedig – és ez a legszebb az egészben – semmi olyasmi nem történik, amire számítani lehetne: nem jönnek az életébe új fiúk (Latabárt leszámítva, persze), nem jönnek új gondok, és nem jönnek új kihívások sem. Ehelyett a régi problémák mélyülnek el, és hogy megküzdhessen velük, Lídia végül nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy megtalálja az élet értelmét, vagy legalábbis valamit, ami több, mint a kísértetiesen egyforma napokból álló gimnazista élet. A keresés során megismerkedik a buddhizmussal, ugyanakkor jobban elmélyed a Vendel által képviselt misztikus katolicizmusban is, sőt, végül arra is sor kerül, hogy megrajzolja élete első képregényét, liseux-i Szent Terézzel és Alexandra David Néel női lámával a főszerepben. Közben pedig még a képzeletbeli barátok rejtélyére is fény derül. Nem hangzik tipikus ifjúsági regénynek? Nos, nem is az. És milyen jól van ez így!

Az első részben még volt néhány elem, ami a tini regények tipikus közhelyeire emlékeztet (elég csak Tetkó, az izomagyú gimnáziumi agresszor figuráját megemlíteni) a Lídia, 17-ben viszont már semmi ilyesmi nincs. A naplóregény, csak úgy, mint Lídia, teljesen egyéni utakra lép, és a kamaszkori fejlődéstörténetnek azt a rétegét mutatja meg, amit nagyon kevés hasonló könyv mer témául választani: a spirituális, vagy mondjuk inkább így, a szellemi útkeresést. Egy olyan regénytől pedig, mely elsősorban a humorra és a vicces, gyakran önironikus illusztrációkra épít, ez igazán bátor húzás. Mégis működik, méghozzá nagyon is jól.

A Lídia, 17 olyan könyv, amely korosztálytól függetlenül nevettet és ríkat meg egyszerre. Olyan könyv, amelynek csak rajongani lehet a főszereplő-narrátoráért, annak ellenére is, hogy néha kimondottan idegesítő tud lenni. Olyan könyv, amely teljesen hitelesen képezi le egy tinilány naplóját, ugyanakkor lehetetlen eldönteni, hogy a leírtak közül mi az, ami Lídia fantáziájának szüleménye, és mi az, ami valóban megtörtént vele. Egyszóval: olyan könyv, ami utólag is gondolkodásra késztet, és ami biztosan emlékezetes marad. Azoknak, akik hagyományos, szerelmes-bonyodalmas lányregényre vágynak, talán nem fog tetszeni. De azoknak, akik nyitottak egy különleges személyiség útkeresésére, biztosan a kedvencük lesz.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr507715658

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.