Olvass!

KönyvesBlog

A tetovált lány úgy folytatódik, mintha az írója meg sem halt volna

2015. augusztus 27. Kiss Orsi

Kevés olyan sorozat van, amely olyan kultuszt teremtett, és ezzel egyidejűleg olyan döbbenetes erejű irodalmi divathullámot (a.k.a. skandináv krimi) indított volna el, mint a Millennium-sorozat. A tetovált lány-könyvek cselekményét, motivációit, azóta kultikussá vált figuráit hasonló lelkesedéssel elemezték a feministák, a recenzorok, az irodalmárok, a kriminológusok, a szociológusok, a filmrajongók, és nagyjából mindenki, aki a kétezres évek eleje óta valamilyen formában találkozott a művel. A Millennium-széria legendáját csak fokozta a szomorú tény, hogy maga Stieg Larsson már nem érhette meg a sikert, ötvenévesen szívrohamot kapott, az első rész pedig a halálát követő évben posztumusz jelent meg (ezekről bővebben ebben a portrécikkben – a szerk.). Nem csoda, ha a rajongók – vérmérséklettől függően – örömmel vagy hörögve fogadták az év elején a hírt, hogy az addig főként az Ibrahimovic-életrajzáról ismert szerzőt, a svéd David Lagercrantzot kérték fel a folytatásra (itt bele lehet olvasni!). Az Ami nem öl ugyanakkor nem kegyeletsértő, Lagercrantz érezhető tisztelettel nyúlt Larsson figuráihoz, ebben az értelemben pedig a regénye inkább tekinthető egyfajta hommage-nak, főhajtásnak a kultikus író és sorozata előtt. Az Ami nem öl nem fogja megúszni a folyamatos összehasonlítgatást, a regény ugyanakkor egy lendületesen megírt, az eredeti történetet és annak szellemiségét mindvégig szem előtt tartó darab, amely nem hoz szégyent az első három kötetre.

David Lagercrantz: Ami nem öl meg

Fordította: Erdődy Andrea, Animus Kiadó, 2015, 496 oldal, 3980 HUF

 

Az Ami nem öl meg megjelenése nem is különbözhetne jobban az első három rész publikálásától. Az eredeti Millennium-könyvek kéziratát csak Larsson halála után találták meg, és azok publikálására állítólag, amíg élt, nem tett kísérletet. Ezzel szemben az új regény már egy komplett brandre épül (ne felejtsük, hogy a márciusi adatok szerint a sorozat köteteiből világszerte 80 millió példányt adtak el, ami szédületes szám, és akkor még a könyvek popkulturális és egyéb hatásairól nem is beszéltünk). Ezek után kicsit sem meglepő, hogy az új kötet bevezetésének minden fázisát alaposan megtervezte a svéd kiadó, amely a cselekményből előzetesen szinte semmit sem szivárogtatott ki. Az új regény 25 országban – így nálunk is – egyszerre, a mai napon jelenik meg, és bár a rajongók kétségtelenül nehezen tudnak majd elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ezt a Millenniumot már egy teljesen más ember írta, mi azért kísérletet teszünk rá.

Az Ami nem öl meg – az eddigi mintához híven – nagyjából ott folytatja, ahol az előző rész abbahagyta. Azzal a nagy különbséggel, hogy Mikael Blomkvistnek a Zalachenko-ügy óta – és riválisai legnagyobb örömére – nem akadt igazán nagy dobása: sokan egy letűnt kor emberének tartják, aki már nem tud lépést tartani a fejlődéssel, ráadásul a Millennium dolgai sem alakulnak túl fényesen mostanában. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó félnótás vele akarja megosztani bombasztikusnak szánt füleseit és összeesküvés-elméleteit, alig győzi elhajtani őket. Amikor azonban egy svéd professzor éjnek idején felhívja, mégsem mond nemet: a mesterséges intelligenciát kutató Frans Balder nemrég tért haza az Egyesült Államokból, hogy magához vegye súlyosan autista kisfiát, Augustot.

A tudós a geeknél is geekebb, és bár a szakterületén igazi sztárnak számít, a tudományos szféra határain túl saját bevallása szerint is elég idegenül mozog, a vállát nyomó terhet azonban most mindenképp meg akarja osztani valakivel. A professzor azt feltételezi, hogy lopás áldozata lett, ebben korábban meg is erősítette „valami fura hacker fazon”, aki otthonosan mozog az internet sötét bugyraiban. Egy szimpla ipari kémkedésnél azonban sokkal súlyosabb az ügy, melyben az állam és a szervezett bűnözés csápjai szorosan összefonódnak, a csatákat a cybertérben, a médiafelületeken és Stockholm szeles utcáin vívják, a tét pedig nem csak egy világraszóló fejlesztés további sorsa, hanem egy egészen különleges kisfiú élete.

Lagercrantz korábban közölte, hogy nem kívánja felhasználni Stieg Larsson befejezetlen, negyedik kötetének kéziratát (hogy erre lett-e volna lehetősége, azt ebben a pillanatban nem tudni), az előző kötetek karakterei közül ugyanakkor, és most itt főleg a mellékalakokra kell gondolni, rengeteget beemelt, és tovább foglalkoztatott az új kötetben. A nagy különbség talán az, hogy míg az első három rész főként a svéd jóléti társadalom kritikájaként volt olvasható, rámutatva például annak gyakorta hipokrita természetére, Lagercrantz ezen mintha túllépett volna, és ebben a regényben egy sokkal globálisabb, helyenként disztópikus felhangoktól sem mentes helyzetértékelést tárt olvasói elé. A legfőbb összecsapások már nem feltétlenül szemtől szemben zajlanak (nyugi, van olyan is), hanem az átlagember számára láthatatlan és gyakorta megfoghatatlan térben.

Lisbeth itt változatlanul irányíthatatlan ágyúgolyóként viselkedik, önfejű aktor, aki kicsit sem bízik a rendszerben, Blomkvist pedig ugyanúgy tartja miatta a hátát, ha kell. Együtt harcolnak, mégis külön-külön, ami azonban nem csak eltérő természetükből, hanem Lagercrantz történetvezetéséből is fakad. Új elem ugyanakkor, hogy Lisbeth Salander az autista August személyében egy olyan személlyel kerül kapcsolatba, aki szintén a saját világába zárva éli mindennapjait, akárcsak ő tette egykor, és teszi nagyjából még most is.

Stieg Larsson megírta a negyedik részt is?

Az eredeti negyedik kötetről semmi pontosat nem tudni, Stieg Larsson szerkesztője nem látta, csak hallott létezéséről. Állítólag 150 oldal kész volt, ezt maga a szerző mondta a halála előtt három héttel készült interjúban. “Száz könyvet is tudnék írni ebből a sorozatból, nem okozna problémát mindaddig, amíg valaki kiadná” - mondta egy interjúban Larsson, aki eredetileg tíz részt tervezett a fiatal hackerlány és az újságíró történeteiből. A sorozat harmadik (egyben utolsó befejezett) része posztumusz kiadásban jelent meg 2005 elején. A rajongók egy ideig abban reménykedtek, hogy lehet folytatás, ám az író élettársa, Eva Gabrielsson felfeledte, hogy nem készült elég tartalom a negyedik könyvhöz. Larsson nagyon spontánul írt, volt hogy csak jeleneteket, melyeket aztán később kapcsolt egymáshoz. A negyedik könyvből elkészült részletek nem illeszkedtek egymáshoz, lombozta le a rajongókat annak idején Gabrielsson. Korábban arról is volt szó, hogy ő maga fejezi majd be a félbehagyott regényt, de az író családja ezt nem tette lehetővé. Eva Gabrielsson egyébként eléggé kiakadt a mostani folytatáson, és úgy vélte, hogy az egész csak a pénzről szól. Lagercrantz ugyanakkor megkapta a Larsson-hagyaték kezelőinek, azaz Larsson apjának és bátyjának jóváhagyását, akik legendásan rossz viszonyban vannak Gabrielssonnal.

Lagercrantz sokat megőrzött azokból a toposzokból, amelyek A tetovált lány-sorozatot kiemelték az általános krimitengerből, így helyet kapott benne például a családon belüli erőszak, illetve a manipulatív mainstream média kritikája, és a cselekményben természetesen tág teret szentelt a korrupt és sötét üzelmeket folytató üzleti konglomerátumok, a hasonlóan korrupt és hasonlóan sötét üzelmeket folytató állami szervezetek és a szervezett bűnözés összefonódásának is. A regényben számos ismétlődő motívum akad, így egy-egy villanás erejéig felidéződnek a korábbi részek kulcsjelenetei, sorozatos flashbackek formájában pedig Lagercrantz továbbfejti, -bővítgeti Lisbeth Salander titokzatos múltjának szövetét. Az már csak nekünk, magyaroknak lehet érdekes, hogy az egyik mellékebbnél is mellékebb jelenetben helyszínként megjelenik az egyik budapesti luxusszálloda, sőt, egy fotón Polgár Judittal sakkozik az egyik szereplő.

Biztosan lesznek, akik az előzmények fényében blaszfémiát fognak kiáltani, de az az igazság, hogy Lagercrantz teljesen tisztességes munkát adott ki a kezéből. A léc, amelyet Larsson állított fel, mindenképpen megugorhatatlan, azon egyszerű oknál fogva, hogy szerzője már nem él, és soha nem fogjuk megtudni, hogy ő mit hozott volna ki a sorozatból. Ami igazán feltűnő, hogy bár minden szálat elvarr, és nem nagyon hagy megválaszolatlan kérdést, Lagercrantz az egyik fő cselekményszál végét mégis elmaszatolta. Nagy eséllyel azonban nem írói hanyagságból tette, hanem szándékosan hagyott nyitott véget. Ez viszont azt jelenti, hogy ebben a történetben még vastagon benne van a folytatás lehetősége.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr917736864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.