Olvass!

KönyvesBlog

Hosszú: Igaz mese a költőről, akinek két szárnya van

2015. szeptember 12. Kiss Orsi

hosszuuuuu_1_2_2.jpg

Kik Rushdie kedvencei a Trónok harcából, mit gondol Csukás István a Harry Potter-sorozatról, miért halnak ki a korábban milliók által beszélt nyelvek, és Agatha Christie miért nyúlt olyan szívesen méreghez a krimijeiben? Ezekről is szó lesz a mostani Hosszúban.

Kicsit elemelkedik a földtől

Két szárnyam van, az egyik a mese-szárny, a másik a vers, költészet, és ez egy nagyon jó érzés - meséli a Litera Nagyvizit-sorozatában a csodálatos Csukás István. A kétrészes interjúban mesél például arról, hogy kisfiúként hogyan választották ki az akkor induló tarhosi zeneiskolába, amelyet a helyi kastélyban rendeztek be, és ahová a Zeneakadémia tanárai is lejártak. Zenész helyett mégis inkább költő lett, 18 évesen címlapra kerültek a versei, ám ebből megélni nem tudott, Kormos István ezért a gyerekirodalom felé terelgette. Csukás mesél arról, hogyan toppant be egyszer Weöres Sándorékhoz (a költőt egy, a buszúton rögtönzött verssel győzte meg a tehetségéről), de kifejti azt is, hogy miben hasonlít szerinte a jó mese és a vers. Fiatal költőként gyakran időzött a Hungária Kávéház hosszú asztalánál, erről az időszakról a következőt mesélte:

Ottlik is benézett gyakran, rendszeres látogató volt Kormos Pistától kezdve –  akinek később a gyermekirodalmat köszönhetem –, Vas, Réz, Abody, Csurka, miközben én ott az asztal végén szorongtam. De lejárt Mándy is, aki egyébként külön asztalhoz ült, mert őt idegesítette a lármás röhögés. Nagy élmény volt. Rögtön megéreztem, hogy valószínűleg valaminek a részese vagyok. Az élő irodalomnak. Dérynek volt az a nagy mondása, aki egyszer odajött hozzám, és azt mondja, hogy ha velem kezet fogsz, még két-három kézfogás és olyan, mintha Jókaival fognál kezet. Jó érzés volt, főként hogy húszéves koromra már szerződésem volt a Magvetővel. Később ez sajnos megváltozott, most még egy harmincéves költő is fiatalnak számít. Petőfi meghalt 26 éves korában, ugye.

Az interjúért ide és ide érdemes kattintani!



Kinek drukkol Rusdhdie a Trónok harcából?

Magyarul várhatóan októberben jelenik meg Salman Rushdie új könyve, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka, az író pedig az amerikai megjelenés kapcsán interjút adott a New York Timesnak. A regény egyébként a 12. századi Spanyolországban indít, ahol egy filozófus, Ibn Rusd szerelembe esik egy gyönyörű nővel, aki igazából egy dzsinn. Egy nagy ugrással a jelen New Yorkjában járunk, ahol a filozófus és a dzsinn távoli leszármazottai különleges képességeket birtokolnak, hogy mást ne mondjunk, villámokat tudnak szórni az ujjaikkal. Ezekre a képességekre szükségük is lesz abban a háborúban, melynek tétje az emberiség jövője. A NYTimes újságírója szerint a könyv csúcspontja leginkább ahhoz hasonlítható, mintha Kafka egy szuperhősökkel zsúfolt film forgatókönyvét írta volna meg, Rusdhie pedig nem is tagadja, hogy gyerekként teljesen odavolt a sci-fi-ért, a regény ötletét pedig egy olyan figura adta, aki alig néhány centiméterrel képes a föld fölött lebegni. Az interjúból kiderül például az is, hogy kik a kedvencei a Trónok harca-sorozatból, elmondja, mit gondol a Twitterről, és hogy mit szólna, ha a One Direction akarna közös dalt írni vele. Az egyik legérdekesebb információt azonban már a kezdet kezdetén elhinti a cikk, eszerint ugyanis a Rushdie nem is annyira régi családi név, legalábbis az író családjában biztosan nem.

Salman Rushdie was a teenager when he first learned that his last name was invented rather than inherited.
“My grandfather wasn’t called Rushdie,” he said. “My father just made it up. He made a really good choice. It came from his interest in the philosophy of Ibn Rushd.”
Later Mr. Rushdie came to share his father’s obsession with the work of Ibn Rushd (pronounced Roosht), a 12th-century philosopher better known in the West as Averroes. Now, he has made him a central character in his new novel, “Two Years Eight Months and Twenty-Eight Nights.”

A teljes cikk itt olvasható!

Kihalhat valaha az angol nyelv?

Az Atlantic annak járt utána, hogy mi lehet az oka annak, hogy egykor milliók által beszélt nyelvek kerülnek a kihalás szélére. Példaként az arámi nyelvet hozza fel, és úgy véli, ha egy 2500 évvel ezelőtt élt közel-keleti ember visszatérhetne arra a földre, ahol egykor élt, igencsak elcsodálkozna. Az arab nyelvet ugyanis, mely napjainkban a térség több államában is hivatalos nyelvnek számít, akkor viszonylag kevesen beszélték, az arámit annál többen:

His idea of a “proper” language would have been Aramaic, which ruled what he knew as the world and served, between 600 and 200 B.C.E., as the lingua franca from Greece and Egypt, across Mesopotamia and Persia, all the way through to India. Yet today the language of Jesus Christ is hardly spoken anywhere, and indeed is likely to be extinct within the next century. Young people learn it ever less. Only about half a million people now speak Aramaic—compared to, for example, the five and a half million people who speak Albanian.

Abban a korban és régióban tehát az arámi volt az, ami ma nekünk az angol, de vajon ugyanez a sors vár az angolra is? A cikkíró szerint nem, de a magyarázatokért érdemes végigfutni az Atlantic cikkét.

Mivel ölt a legszívesebben Christie?

A világ krimirajongó fele a jövő héten ünnepli Agatha Christie születésének 125. évfordulóját. Az írónő életéről már elég sok mű született, Kathryn Harkup vegyész azonban most az írónő fiktív mérgezési mániájáról jelentetett meg könyvet. Christie ugyanis szereplői likvidálásához gyakran használt mérget, aminek az az egyszerű oka, hogy az írónő az első világháború idején önkéntes ápolónőként dolgozott, később pedig gyógyszerész-asszisztensnek állt.

Egy korábbi összeállításunkban így írtunk erről:

Ez a tapasztalata későbbi regényírói karrierjében – elsősorban a mérgezéses esetekről szóló történeteknél – különösen jól jött. Életem című könyvében felidézi a joviális megjelenésű patikus alakját, aki egyszer elárulta neki, hogy az indiánok által nyílméregnek használt növénykivonatot tart mindig a köpenye zsebében, mondván, ha nála van, erősebbnek érzi magát. „Nem sokkal ezután véget ért a patikai szakmai gyakorlatom, de azóta is sokszor eszembe jutott Mr. P., aki angyalkás megjelenése ellenére akár potenciálisan nagyon veszélyes alak is lehetett. Az emléke még akkor is velem volt, amikor a Bűbájos gyilkosok című könyvem alapgondolata összeállt a fejemben – majdnem ötven évvel később” – írta emlékirataiban Christie.

Az A is for Arsenic: The Poisons of Agatha Christie című friss kötetben Harkup szisztematikusan bemutatja az írónő által szerepeltetett mérgeket, ezek közé tartozik például az arzén, a cián vagy a sztrichnin, és több híres valós esetet is bemutat, ahol ezeket a mérgeket bevetették, illetve bemutatja azt a közeget is, ahol a mérgek szinte a hétköznapok részeivé váltak:

What’s most striking about Harkup’s exhaustive descriptions, however, is the portrait they draw of a culture awash in poisons. In early-twentieth-century Britain, patent tonics contained strychnine, opium could be bought over the counter without question, and no gardener’s shed was without a stock of potassium cyanide (for use as an insecticide). Meanwhile, the Industrial Revolution had democratized arsenic: as a byproduct of smelting iron ore, arsenic trioxide was scraped out of chimneys in vast quantities. “Soon,” according to Harkup, “anyone and everyone could afford enough arsenic to dispatch an unwanted relative or inconvenient enemy.”

Teljes cikkért katt ide!

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr817777764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.