Olvass!

KönyvesBlog

Mircea Cărtărescu szerint természetellenes, hogy nem látjuk a jövőt

2015. október 09. Rostás Eni

_3270.jpgFotó: Neményi Márton

Mircea egy rendes ember, mutatja be a Margó történetének harmadik külföldi vendégét beszélgetőtársa, Láng Zsolt. Arról, hogy Mircea Cărtărescu, „a románok elsőszámú exportcikke” nemcsak rendes, de rendkívül különös ember is, elég gyorsan meggyőződhettünk. Az író, akinek vezetékneve magyarul annyit tesz Könyves, látszólag rendkívül hálás az egybegyűlteknek, amiért sztoikus nyugalommal hallgatják végig kusza gondolatait, és a nála lévő könyvből szárnyakat formálva idézi meg a Káprázat-trilógia egészének legfontosabb szimbólumát, a pillangót. Az általa gyakran misztikus pillangóként (esetleg repülő katedrálisként) emlegetett regényfolyam második része, A test magyarul is olvasható.

Bár Láng tartott attól, hogy mi lesz, ha néhány órával korábban Cărtărescu nevét mondja ki a Svéd Királyi Akadémia állandó titkára, végül Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobelt (interjúnk vele ITT), így nem kellett arról kérdezősködnie, hogy mit jelent neki egy ilyen elismerés. Cărtărescu szerint leginkább Nádas Péter érdemelné meg a díjat, bár őt magát nem igazán foglalkoztatja a dolog, mert Nobel nélkül is túl lehet élni mindent. A média-megjelenésért sem rajong túlzottan, szerinte az ilyesmi elég kockázatos ügy, mert az író számára az írás kell, hogy a legfontosabb legyen. Semmi más nem vagyok, csak irodalom, idézi Kafkát szabadon, majd bevallja, hogy olvasóként többre értékeli magát, mint íróként. A való világ számára a könyvekben lakozik, minden más, ami a könyveken kívül létezik, álom.

Mircea Cărtărescu: Káprázat 2. - A test

Fordította: Koszta Gabriella, L'Harmattan, 2015, 495 oldal, 3390 HUF

 

Könyvei külföldi kiadásai közül a magyart tartja az egyik legszebbnek (én hiszek neki), bár a Káprázat norvég kiadása is nagyon szépre sikerült, és mióta a tulajdonában van a trilógia bolgár kiadása, már a betörőktől sem kell tartania, az ugyanis egyetlen, a Bibliánál nagyobb formátumú, legalább 15 centiméter vastag kötetben jelent meg. A külföldi megjelenéseit mindig nagyra értékeli, különösen „az irodalom el nem ismert hőseinek”, a fordítóknak a munkáját, mert bár ők más művészetek árnyékában kénytelenek dolgozni, nagyon sok múlik a munkájukon

Írói furcsaságok: Cărtărescu kizárólag kézzel képes irodalmat írni, füzetbe, golyóstollal, számítógéphez csak akkor folyamodik, ha akadémiai, politikai vagy kulturális cikket fogalmaz. Nagyon szeret szép betűket alkotni, hurkokat rajzolni és a lehető leglassabban leírni valamit, hogy minél tovább élvezhesse az írás aktusát. Írása talán kicsit divatjamúlt, bár görcsök és gátlások nélkül, az agyában lévő tartalmat felszabadultan a papírra vetve alkot. Könyvei önmagukat írják, és ő alkalmazkodik hozzájuk: soha nem töröl ki és ad hozzá utólag semmit a szövegeihez, a monumentális Káprázatból talán ha 3-4 oldalanként 1-2 szót kitörölt. Ha félresikerül, amit írt, akkor sincs nagy gond, egyszerűen kitörli az egészet. Amikor írni kezd, szinte vallásos hittel bízik meg a saját eszében, a saját gondolataiban, ha zsoké lenne, talán még levitálni is megtanulna a lóháton, hogy a lova a lehető legszabadabban szárnyalhasson.

_3160.jpgMircea a román forradalomban: Láng Zsolt a Cărtărescu-univerzum valóságos elemeiről faggatózik, például a román forradalomról, ám ahhoz, hogy megtudjuk, Cărtărescu hogyan is érezte magát azon a napon, meg kell várnunk az eseményeket taglaló harmadik Káprázat-könyvet. Annyit azért elárult, hogy 1989. december 22-ének reggelét, életének egyik legboldogabb napját az általa valaha megtapasztalt legnagyobb tömegben töltötte, a levegőben eufória, a Központi Bizottság előtt síró és ölelkező emberek, akik azt hitték, vége a sötét időszaknak. Az idő sajnos nem állt meg, emlékezik Cărtărescu, hiába szólongatták volna Faustként a percet, hogy maradjon, fel kellett ébredni, és rá kellett jönni, hogy az álmot csak színre vitték, és a világ az első posztmodern forradalmat bámulhatta a tévében.

Idő: Cărtărescuban először körülbelül másfél évesen tudatosult, hogy múlik az idő, ekkor ébredt először úgy, hogy tudatában volt a saját létezésének. Az emlék azért maradt meg ilyen élesen, mert fénykép készült róla. Cărtărescu keservesen bömböl rajta, mert amikor a köpenyt viselő fényképész közeledni kezdett felé egy fura tárggyal, azt hitte, orvossal lesz dolga. Azóta akárhányszor kezébe kerül ez a fotó, mindig meghatódik rajta. A második nagy ráébredésre 16 évesen, a Duna partján került sor. Mezőgazdasági cikkeket író apja elküldte munkavakációra egy farmra, ahol nem volt túl sok dolga. Épp egy rizsföld partján sétált, bámulta elárasztott vizének tükrét, és úgy érezte, egyfajta földöntúli lénnyel telítődött, valaki beléköltözött. Addig csak egy semmivel nem törődő kamasz volt, de abban a pillanatban ráébredt és gondolkodni kezdett azon, hogy a világon van. Ez az emlék egyszerre kedves, ugyanakkor félelmetes is számára. Camus-t olvasva arra is rájött, hogy egy könyv sokkal többet tartalmaz a leírt szavaknál, megtanult igazán olvasni, és napi 6-7 órára könyvekbe temetkezett. Akár örökre el is távolodhatott volna a világtól az olvasás miatt, ám ekkor szerencsére jött a katonaság, ahol nem engedték meg neki az eltávolodás luxusát. Cărtărescut nem foglalkoztatja különösebben az idő, nála az idő inkább térbeli dimenziókban fogalmazódik meg. Születéstől halálig, talptól fejbúbig.

Emlékezés: Az emlékekre Cărtărescu gyártmányokként tekint, sajátjait alig veszi elő: azt mondja, múltja szürke és átlagos, teljesen mindennapi ember volt, fiatalon pedig, mint minden kamasz, aki valamit is ad magára, némiképp skizofrén. Mivel az irodalomban az üres tér borzalom, ki kellett találnia az emlékeket, mert egy könyv épp úgy szívja be a memóriát, mint porszívó a port. Úgy alkotott emlékeket a lyukak helyére, mint ahogy fogorvos pótolja a kihullott fogat, a szövegei tehát egyfajta  emlékprotézist jelentenek a számára. A szüleiről például semmit nem tud, hűvös kapcsolat volt köztük: az anyjával nem volt miről beszélgetniük, apjával már gyerekkorában, és most is csak a fociról tudnak. Pedig nem is érdekel a foci, vallja be, miután órákkal a beszélgetés után a Muzikum kivetítőjére rápillantva megkérdezi, hogy milyen meccsért lelkesedett mindenki ennyire. A saját szüleit is újra kellett teremtenie az emlékeiből, és amikor az édesanyjáról írt, akkor jött csak rá, hogy az asszony központi szereplője az életének. Erre sosem ébredt volna rá, ha nem kezd el írni.

_3190.jpgBukarest: Bár sokat írt Bukarestről, a város soha nem érdekelte, olyannyira nem, hogy 18 éves koráig még a városközpontban sem járt. A nagyvárosba került falusi szülei megteremtették maguknak a saját falujukat, Cărtărescu pedig csak azért merészkedett beljebb a dzsungelben, mert felvették az  egyetemre. Mikor először pillantotta meg a városközpontot, úgy érezte, Manhattanben jár, Bukarest pedig a legszebb város az egész világon. Később rájött, hogy Bukarest az ő városa, nem szerette ugyan, de dominálta a létét, és azzá tette, aki.

Nyelv: Bár Láng próbálja Cărtărescu botrányai felé terelni a szót (a román lapok például nem vették túl jó néven, amikor Európa olyan, mint az agyam című esszéjében kijelentette, hogy nem akar az „ügyeletes román” lenni, aki mindenhol képviseli az országot), ő inkább a nyelvről kezd beszélni. Van egy műve, amit semmilyen más nyelven nem írhatott volna meg, kizárólag románul, és amire a Káprázat-trilógia mellett a legbüszkébb. Ez a Levantul című gigantikus, 7000 versszakos költemény, ami a dél-romániai valach nyelvjárásban íródott. Édesanyja egy Bukarest melletti kisfaluból  származott, és ha hazalátogatott, beszéde és viselkedése azonnal idomult a falusiakéhoz. Cărtărescu számára a falusiak nyelve csodálatosnak és nevetségesnek tűnt egyszerre, de nagyon vonzotta, hogy olyan lassan és naivan beszélnek, szerinte épp úgy, mint egy mexikói tévéfilmben. Néhány ízesen beszélő, 19. századi román költő művészetére is emlékeztette, például Dimitrie Bolintineanuéra, aminek ugyan értéke nem volt túl sok, de kifejezőereje annál inkább.  

Jövő: Az ember akkor egész, ha a múltja és a jövője is megvan, utal a harmadik Káprázat-könyv román fülszövegére Láng, Cărtărescu pedig arról kezd beszélni, hogy milyen fura, sőt természetellenes, hogy nem láthatjuk a jövőnket. Tulajdonképpen még ez a nemlátás sem igaz, egyfajta ködön keresztül nagyon kis látjuk, tudjuk például, hogy másnap is felkel a nap. Egyelőre csak vízióink vannak a jövőről, ahhoz, hogy többet tudjunk róla, hozzá kéne férnünk néhány pluszdimenzióhoz is. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr417952350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.