Olvass!

KönyvesBlog

A Robokalipszis filmen lesz az igazi

2015. október 27. Rusznyák Csaba

Első mondat: Húsz perccel a háború véget érte után csonkolók bújnak elő egy fagyott szélű lyukból, mint valami pokoli hangyaboly katonái, én pedig azért imádkozom, hogy még egy napig megtarthassam a lábamat.

Tökéletesen megértem, miért akar Steven Spielberg filmet csinálni a Robokalipszisből. Daniel H. Wilson robotháborús sci-fije iszonyúan pörgős, eseménydús, filmszerű könyv, üvölt érte, hogy szélesvásznon, monumentális képekkel és méregdrága effektekkel elevenedjen meg. Ez egyben a legnagyobb hibája is.

A Robokalipszis a robotok felkeléséről szól – egy mesterséges intelligencia, Archos öntudatára ébred, és elmenekül emberi alkotói elől, azzal a céllal, hogy aztán kipusztítsa őket. A Skynettel ellentétben azonban esze ágában sincs nukleáris hulladékteleppé rombolni a Földet, meg akarja azt őrizni a maga természetes – lehetőleg embertől mentes – formájában. Úgyhogy irányítása alá hajtja a gépeket, okosautókat, háztartási és katonai robotokat, és azokat házról házra küldve, milliószámra öldösi teremtőit az egész világon.

Daniel H. Wilson: Robokalipszis

Fordította: Illés Róbert, Cartaphilus Kiadó, 2015, 416 oldal, 3490 HUF B

 

Wilson regénye lényegében Max Brooks (jobb, eposzibb, átgondoltabb) Zombiháborújának robotháborús verziója: a konfliktus vége után, interjúk, kihallgatások, videofelvételek átirataiból áll össze a sok-sok, a világ minden pontján élő és harcoló emberek szempontjából elmesélt történet. A fő különbség a két könyv szerkezetében, hogy Wilson kevesebb szereplőt von be, és ezek a szereplők újra és újra visszatérnek a cselekmény során (míg Brooksnál a sokkal több karakter sztorija általában csak egy-egy fejezettel járult hozzá a nagy egészhez).

Van itt katona, hacker, kislány, mérnök, amerikai, indián és japán, de egyikükhöz sem érezzük túl közel magunkat, mert többnyire csak felskiccelt vázlatok maradnak (talán még Takeo Nomura, a japán mérnök kapja a legtöbb mélységet az ő sajátosan személyes motivációival). Az itt-ott megkísérelt drámai inzertek és emocionális csúcspontok így nem igazán működnek, viszont nem is lehet azzal vádolni Wilsont, hogy ezeket az aspektusokat erőltetné – a Robokalipszis, eltekintve viszonylag szokatlan szerkezetétől, tipikus ponyva: rémegyszerű prózával dolgozik, gyors, cselekményközpontú, fordulatos, akciódús, szinte nincs benne olyan oldal, amin ne történne valami fontos.

Vagyis egyetlen célja, hogy a seggén tartsa az olvasót, akár a karakterábrázolás és a dramaturgia rovására is, ha a muszáj – és ezt a célt gond nélkül el is éri.

És a háború poklának ábrázolása, a sok millió halál, a civilizáció összeomlása és egyéb súlyos témák ellenére van egy nagyon szép, a legjobb sci-fikhez abszolút méltó üzenete is együttélésről, kölcsönös elfogadásáról, és arról, hogy az élet így vagy úgy, de utat tör, és megőrzi magát. Legyen az bármiféle élet. De ennek ellenére sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a történet így, ebben a formában inkább való vászonra, mint papírra. Ha Spielberg jól megcsinálja (már HA egyáltalán tényleg megcsinálja – a projekt évek óta tervbe van véve, és még mindig semmi), ez azon ritka esetek egyike lehet, amikor nem a könyv lesz a jobb.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr548018015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.