Olvass!

KönyvesBlog

Per Petterson: Azt gondoltam, a Megtagadom lesz az utolsó könyvem

2015. november 05. .konyvesblog.

 per_petterson-0311.jpg Fotó: Valuska Gábor

Noha a  félrecsúszott szülő-gyermek kapcsolatok Per Petterson Megtagadom című regényében is fontos szerepet játszanak, a norvég szerző új könyve mégis egy barátság szomorú történetének állít emléket. A skandináv krimitől fáradt szemünket frissítő könyv elődei nyomában hatalmas nemzetközi elismertségre tett szert. Pettersonnal legújabb regénye mellett az elmúlt három évéről, a kortárs norvég irodalomról és egy jeges folyóba zuhant kutyáról beszélgettünk. Vigyázat, spoilerek!

Legutóbb 2012-ben adott interjút a Könyvesblognak. Az elmúlt 3 évben mennyire változott meg az élete?

Ez egy folyamat, amely valójában már több mint tíz éve, a Lótolvajok sikerével kezdődött, és csak erősödött az Átkozom az idő folyamát után. Egyrészt a mesterségem kapcsán: tudatosabban kezdtem el írni, egyfajta érettségi stádiumba értem el a szerzőségben. Ugyanakkor a nemzetközi elismertség és meghívások miatt egyre kevesebbet tudtam otthon lenni, és hiányzott, hogy a házam kertjében levő kis kuckómban alkothassak. Persze örültem is a sikernek, de sokkal fárasztóbb lett minden: az európai, amerikai turnék, a sok „földönfutás” miatt. Így sokkal nehezebb az alkotás is. Talán ezért is juthatott olykor-olykor az eszembe még a Megtagadom írása közben, hogy  ez lesz az utolsó könyvem. Borzasztóan leterhelt az írás, néha úgy éreztem, pont olyan fáradt lettem tőle, mintha nehéz fizikai munkát végeztem volna.

Kapcsolódó cikkünk:

Az idő a legnagyobb csapda, és mi mindannyian a foglyai vagyunk (A hét könyve: Megtagadom)

A Megtagadom két gyermekkori barát története. Az ön életében is megvolt az a Jim, vagy éppen Tommy, akiről a két férfi kapcsolatát mintázta?

Igen. Øivindnek hívják, és a legjobb barátom, ezért is áll a regény elején az ő nevére szóló ajánlás, de sajnos őt nem gyerekkorom óta ismerem. Talán ezért sem működött annyira az elsőbarátságról szóló könyvem, a Det er greit for meg (Nekem megfelel – a szerk. ), akkor még nem tudtam pontosan, mi is az. Aztán 1992-ben végre megismerkedtem Øivinddel, fantasztikus kapcsolat, rengeteget adott nekem. Mindenről el tudunk beszélgetni, mélységekbe menően kielemezzük a dolgokat. Vele is volt egy súlyos konfrontációnk, pont olyan, mint a Megtagadomban, a pszichiátriai intézetben ugyanazt éreztem, mint Tommy: nem, barátom, nem teheted meg velem, hogy őrülten viselkedsz, még velem is, a legjobb cimboráddal, szóval hátat fordítottam, és én is odébb álltam. Csak míg a regényem hősei aztán többet nem is beszéltek egymással, addig Øivind már két hét után telefonált nekem, nem jönnél be hozzám megint, és én azon nyomban mentem őt meglátogatni. Sokat tanultam ebből a történetből is.

Az önök barátsága nem gyerekkori történet, a Megtagadom viszont épp egy olyanról szól. Van azért némi különbség.

Hogyne lenne. Ezek a korai, ifjúkori barátságok nagyon szorosak lehetnek, hiszen az alanyok mondhatni együtt nőnek fel. Tizenöt és huszonöt éves korod között minden hét egy újabb forradalom, és ha sikerül egymással tartani a lépést, akkor az nagyon szorossá fonhatja a szálakat két ember között. Ugyanakkor van az egészben egy jó adag éretlenség is, hogy ha valamelyik mégiscsak kiesik ebből a közös tempóból, azt nehezen tudják kezelni az érintettek. Ez történhetett az én főhőseimmel is. Az egymás iránti tolerancia az évek lassú folyásával alakul ki, talán ezért is maradandóbbak a felnőttkori barátságok. Noha Øivind többször is bekerült a pszichiátriára, ez sohasem okozott gondot a kapcsolatunkban, kivéve azt az egyetlen egy alkalmat, amelyről az előbb meséltem, de ugye ezen is hamar túl tudtunk emelkedni. Tommyék esetében mintegy negyedóra alatt viszont minden a feje tetejére állt, hiába az addigi erős kötődés, egy, a mienkhez hasonló kórházi pillanattól kezdve szinte idegenek lettek egymás számára.

Per Petterson: Megtagadom

Fordította: Földényi Júlia, Scolar Kiadó, 2015, 272 oldal, 2933 HUF

 

A regényben több elbeszélői hang is keveredik: az íróé, Tommyé, Jimé, és Tommy húga is monológban tárja elénk a Jimmel való liezonját. Mennyire volt tudatos ez a struktúra, nem félt attól, hogy ezzel összezavarja az olvasóit?

Azt, hogy az író mellett a két főhős hangján is megszólaljak a regényben, kezdettől fogva tudatosan csináltam. Hogy Siri szerelmi története is monológ lett, azt először én sem vettem észre, majd utólag láttam, most mit csináltam. De mivel pont akkoriban éreztem ezt az ólmos fáradtságot, és azt gondoltam, lehet, ez lesz a legutolsó regényem, azt mondtam magamnak: most aztán mindent bele, lehet akármekkora őrültség is, nem változtatok semmin sem, legyen három szereplő hang. Azt, hogy mikor ki beszél, mindig az döntötte el, hogy mi hangzik a legtermészetesebben a számomra. Nem is szerkesztgettem rajta, ez a könyv szinte teljesen úgy ment a nyomdába, ahogy először megírtam: Tommy tengeri hajókra menekülő anyjának a történetétől eltekintve minden fejezet az írás eredeti kronológiájának sorrendjében lett hagyva. Ezen kívül bízom az olvasó intelligenciájában, hogy így is tudni, érteni fogja, miről van szó.

Apropó Tommy anyja: a hajó motívuma ismételt utalás az ön családi tragédiájára?

Nem, pont, hogy az élet része, mint ahogy az a tragikus hajójárat sem más, mint egyféle életvonal Oslo és Koppenhága között. Ilyen tengerjárón utazni mind a mai napig teljesen szokványos, mindennapos dolog, még a számomra is. Huszonöt éve történt a szörnyű katasztrófa, 159 ember meghalt, köztük a szüleim, a testvérem és az unokatestvérem is. Még mindig folyik rendőrségi nyomozás az ügyben. Ebbe a könyvembe azonban már nem került be semmi sem ebből az eseményből, legfeljebb csak egyfajta mélyreható szomorúság.

A regényben több évtizedet csak úgy nyom nélkül átugrik a főszereplői életében.

Igen, ez már a Lótolvajokban is így volt, és soha senki nem panaszkodott emiatt. Tommy és Jim életében 1971 és 2006 között eltelt, vagyis inkább eltűnt harmincöt év. Egymás nélkül váltak felnőtté, Tommyból igazi pénzember lett. A nyolcvanas évek Norvégiájában, amikor a pénz volt a legnagyobb hatalom, Tommy ezt ki tudta használni, mivel mindig ő a praktikusabb kettejük közül. Jim pedig a magának való, az olvasottabb, és a depresszívebb alkat is egyben, ő ebben sokkal jobban hasonlít rám, neki kevésbé „jött be az élet”. Ettől függetlenül nem akartam részletekbe menni: nem családi eposz, hanem modern regény megírása volt a célom. Az érzelmeim és az érzéseim irányítottak abban, hogy eldöntsem, mi eléggé fontos és helyes ahhoz, hogy a könyvembe bekerüljön. A köztes harmincöt évből engem igazából semmi sem érdekelt, csupán maguk az évek, az idő súlya az emberi életben. Bár nagyon szeretem és tisztelem az olasz írónőt, de én nem vagyok Elena Ferrante, hogy annyi eseménnyel és történéssel tápláljam az olvasóim.

per_petterson-0275.jpg

A jeges tóba esett kutya balesetének különleges jelentősége lehet, ha beleírta a történetbe.

Igen, de ez inkább személyes dolog. Tudja, van a szomszédomban egy hölgy, aki rengeteget dohányzik. Egyszer, úgy tíz éve majd megfulladt, amikor azzal rohant át hozzám, hogy baj van: a kutyája beleesett a jéghideg vízbe, segítsek rajta. Én kimenekítettem a jószágot, a nő pedig hihetetlenül hálás volt, hiszen tudta jól, utálom azt a dögöt: állandóan felcsinálta a kutyáimat. Tehát ezt az egész történetet a nő sipákoló tüdőhangjával együtt tettem bele a könyvbe, és meg kell, hogy mondjam, rettentően jót szórakoztam a fejezet írása alatt. Mindeközben nagyon élelmesnek találtam a jelenetet, hiszen kitűnően példázza Tommy cselekvőképességét is. A szomszédasszony pedig még a megjelenés előtt elolvasta a könyvet, és hál istennek jóváhagyta benne ezt az epizódot.

A regényben Tommy csak úgy elhalad a könyvesboltban a kortárs norvég írók mellett, de nem ismeri őket. Önt mennyiben foglalkoztatják a kollégái, sokat olvas tőlük?

Őszinte legyek? Régen jobban követtem hazám kortárs irodalmát. Talán telítődtem. Ha ma valaki odajönne hozzám egy új norvég regénnyel, és azt mondaná, hogy na, ezt olvasd el, lehet, hogy inkább mégis hazarohannék a jó öreg Tolsztoj-könyveimhez, vagy éppen Hemingwayhez fordulnék. "Back to the basics." Ugyanakkor tény és való, hogy nagyon erős a kortárs norvég irodalom, világviszonylatban is. Amikor elmegyek az Írószövetség éves gyűlésére, úgy érzem, tényleg történik valami, én pedig itt ülök a norvég irodalom kellős közepében. Lehet, hogy egész Skandinávia irodalma erősnek számít manapság, de én úgy gondolom, Norvégia domináns: semelyik másik északi ország irodalmában sincsenek olyan sokkoló, ütős írások, mint nálunk. Nem véletlen, hogy 1999 óta az összes könyvemet lefordították angolra és számos egyéb nyelvre. Ez persze nem mindig volt így, amikor fiatal voltam, szinte csak svédektől olvastam, gondoljunk csak a hatvanas-hetvenes évek radikális szerzőire, Jan Myrdalra vagy éppen Per Olov Enquistre.

A magyar irodalomból kiket olvasott?

Márai Sándort, Konrád Györgyöt, Petőfi Sándort és József Attilát. A költészetüknek nagyszerű svéd fordításai léteznek, nem is olyan régről, talán a hetvenes-nyolcvanas évekből leginkább. Illetve Esterházyt. Hallottam a betegségéről, nagyon sajnálom.

per_petterson-0291.jpg

Mi ma az ars poeticája?

Egy könyv ne szóljon valamiről, hanem fogjon körbe valamit, legyen egy központi tengely, amelyre építkezünk. Ez nem mindig van meg már az elején, van, hogy írás közben jövünk rá, mi is az. Egyszer valaki egy éjszakai korcsolyázásról beszélt nekem a holdfényben. Akkor azt éreztem, ez igen, ez valami, megírtam ezt a fejezetet, és tudtam, itt van a Megtagadom tengelye. Meg egy pár megmagyarázhatatlan érzés, egyrészt valamiféle türelmetlenség, hogy most már tennem kell valamit, ahogy Tommy a végén felszedi a kávézóban azt a nőt, most már oda kell csapni. Meg egyfajta düh, vagy szomorúság, nem is tudom, dac…, hogy akármit is, de megtagadom.

Például egy újabb könyv írását?

Dehogy, végül mégsem a Megtagadom lett az utolsó könyvem. Már százötven oldal megvan az új regényből, amelyben megjelennek a régi jó ismerősök, a halál vagy éppen a válás szomorúsága, ám most egy szerelmi történettel próbálkozom. De mit ne mondjak, fáradt vagyok. Talán az életkorom miatt is, rettentő ez a hajtás, még kész sem vagyunk az előző könyvvel, már jó, ha megvan a következő vázlatához egy jó pár mondat. Korábban azt hittem, az a legfontosabb dolog az életemben, hogy író vagyok, most már ez koránt sincs így.

Megbánta akkor, hogy csak viszonylag későn, harmincöt éves korában vágott neki a regényírásnak?

Nem, ez nem lehetett másképp. Hiába tudtam már tizennyolc évesen, hogy író akarok lenni, csak az és semmi más, valami mégis hiányzott ahhoz, hogy neki tudjak látni. Űrt éreztem magamban, és azt, hogy még érnem kell művészi szempontból. Harmincöt éves koromban került a kezembe Hemingway legelső novelláskötete, de már mintegy harminc évvel ezelőtt rájöttem, hogy milyen egyszerűen, mégis mennyi mondanivalóval lehet írni. Akkor éreztem rá a saját stílusomra, megjelent az elsőnovellás kötetem, ősz volt, különleges egy ősz, sohasem fogom elfelejteni. De erről már biztos múltkor is beszéltem.

Szerző: Szalkai Réka

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr808050748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.