Olvass!

KönyvesBlog

Brooke Davis: A gyász lett az új tabu

2015. november 08. Rostás Eni

brooke-5712.jpgFotó: Valuska Gábor

"Amikor a halálról és a gyászról beszélsz, rájössz, hogy mindenkinek van ilyen élménye. Igazából nagyon bírom ezt, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül” – mondja Brooke Davis, aki édesanyja halála után írta meg első regényét, és mosolyog. „Sokkal jobban szeretek ilyesmiről beszélni, mint valami felületes dologról.” Akkorra már végigvettük a saját Halott Dolgainkat, és rácsodálkoztunk, hogy a pár hónapja elpusztult kutyámat Rambónak hívták. Az elveszett és meglett dolgok könyvének első mondata így hangzik: „A Legelső Halott Dolog Millie kutyája, Rambo volt.” Davis vasárnap délutáni matinét írt, azt a fajtát, aminek a végén kelleni fog a zsebkendő, regénye mégis pozitívabb, mint bármi, amit a halálról olvastam. A hétéves Millie elveszíti édesapját, anyja pedig egy nap ottfelejti őt az áruházban. A kislány összebarátkozik az idősek otthonából megszökött 87 éves Karllal, a szemközti házban lakó mogorva 82 évessel, Agathával, sőt még egy féllábú próbababával is, és együtt vágnak neki Ausztráliának, hogy megtalálják az édesanyját. A nagy utazás során mindhárman máshogy próbálják feldolgozni, hogy egyedül maradtak: rájönnek, hogy a felnőttek előbb-utóbb úgyis elhagyják az embert, küzdenek azért, hogy újra férfinak érezhessék magukat, és akkora zajt generálnak, hogy ne hallják a körülöttük lévő csendet. „A gyász mindenhol ott van, mindannyian átéljük.” Brooke Davis édesanyja kilenc évvel ezelőtt halt meg egy furcsa balesetben, az édesapám huszonnyolc éve. Szabálytalan, megkésett tavaszreggel van, tökéletes nap, hogy a halálról beszélgessünk.

Gyakran van olyan érzésem, hogy ha az ember elveszít valakit, aki fontos neki, az onnantól már mindig meglátszik az arcán.

Száz százalékban egyetértek veled. Próbáltam ezt elmagyarázni olyan embereknek, akiknek még nem volt ilyen tapasztalata, de vagy nem értették, vagy azt gondolták, sötét és melodramatikus vagyok. Pedig elég csak végigmenni az utcán. Látod az arcokon, és ez sokkal kedvesebbé tesz másokhoz.

Egy csapathoz tartoztok.

Pontosan. Érzed a láthatatlan köteléket, és ez csodálatos dolog.

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

Fordította: Mesterházi Mónika, Libri, 2015, 264 oldal, 2990 HUF

 

Mikor találkoztál először a halállal?

Egy Bree nevű kutya volt az első. Együtt nőttünk fel, de épp Amerikában éltünk, amikor meghalt, és hazatérve már csak a sírt láttam, amit a nagymamám csinált neki. Hétéves voltam, már el is felejtettem, és nem éreztem, hogy kötődnék hozzá. Két évvel később meghalt az egyik barátom, akivel Amerikában találkoztam, de akkor még mindig nagyon fiatal voltam, nem is tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, új legjobb barátom volt (nevet). Vidéken nőttem fel, ott a dolgok állandóan meghaltak. Bár az emberek nem tartják egészségesnek, ha egy gyerek ilyesmit lát, szerintem nagyon is az. Már egészen korán megérted, hogy a halál az élet része, és ez felkészít téged egy egészségesebb életre. Az első közeli hozzátartozóim a nagyszüleim voltak, ami teljesen természetes, az első igazán sokkoló, hirtelen jött halál pedig az édesanyámé. 28 éves voltam akkor.

Néha úgy érzem, szerencsésebb, hogy az édesapám akkor halt meg, amikor még túl fiatal voltam, hogy megértsem, mit veszítek a halálával.

28 évesen az volt benne a legjobb dolog, hogy már elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, milyen ember az édesanyám. Barátok voltunk, sokszor lógtunk együtt, összefutottunk kávézni, és nagyon hálás vagyok, amiért ez megadatott. El sem tudom képzelni, milyen lehet elveszíteni egy szülőt mondjuk 15 éves korod körül, amikor már elég idős vagy, hogy ismerd, de még nagyon formálódik a személyiséged, és nagy szükséged van rá. Örülök, hogy én már felnőtt voltam, és barátként is ismerhettük egymást.

Téged hogyan változtatott meg az édesanyád halála?

Előtte is gondolkodtam a halálon, de nem annyira mélyen, mint most. Sokkal empatikusabb lettem, és megtanultam, hogy a világ úgy működik, hogy valaki, akit szeretsz és akitől függsz, csak úgy eltűnhet az életedből. Ha késő este éhesen és frusztráltan várok a felszállásra egy reptéren, ez mindig eszembe jut, és arra gondolok: kit érdekel, hogy érzem most magam. Semmi sem számít igazán, ha tudod, hogy működik a világ.

Hogyan formáltad regénnyé a gyászt?

Az egyik tanárom az egyetemen, ahol kreatív írásból diplomáztam, megkérdezte, hogy ugye maradok PhDzni, és írok egy regényt. Azt válaszoltam, hogy fiatal vagyok, nincs mit mondanom, nem tudom, miről írhatnék. Amikor az édesanyám meghalt, tudtam, hogy már van miről beszélnem. Megemlítettem az édesapámnak, hogy a halálról és a gyászról írok regényt, ő pedig visszakérdezett: tényleg öt évet szeretnél az életedből ezzel tölteni? Azt válaszoltam, hogy mindenképpen meg fogom csinálni, mert muszáj valamit kezdenem a gyásszal. Ez volt a legjobb dolog, amit kezdhettem vele. Az írás megadta az engedélyt, hogy évekig ezen gondolkodjak, ráadásul úgy tehettem, hogy a többi ember ne gondolja, hogy fura vagy őrült vagyok.

A gyász a legintimebb, legemberibb dolog, miért kell, hogy mások számára is elfogadható legyen?

Ezen is dolgoznom kellett, mert bár éreztem már szomorúságot és gyászt máskor is, de úgy, mint az édesanyám halálakor, amikor nem tudod, hogy rendbe fogsz-e jönni  valaha, még soha. Aztán persze, hogy rendbe jössz.

brooke-5756.jpgSzerinted muszáj továbblépni?

Eléggé megvetem azt a modellt, miszerint a gyász valamilyen rendellenes időszak, van eleje és vége, és csak arról szól, hogy szomorú vagy. Inkább úgy gondolom, hogy a részeddé válik, és közel tartja hozzád azt az embert, akit elveszítettél. Nem hiszek abban, hogy megszűnik a kapcsolatod azzal, aki meghal. Amíg élek, emlékezni akarok az édesanyámra és beszélni róla. Ha emiatt furcsának tűnök, akkor nem velem van a baj. Ezzel főleg az első évben foglalkoztam sokat: anélkül, hogy tudták, vagy észrevették volna, az emberek úgy viselkedtek, hogy azt éreztem, furcsa, hogy beszélni akarok róla és gondolni rá. Mintha ez nem lenne egészséges. Pedig szerintem ez a legemberibb és legegészségesebb dolog, amit tehetsz.

Múlt időben szoktál beszélni az édesanyádról?

Amikor olyan emberekkel vagyok, akikről tudom, hogy megértik, akkor általában nem, de amikor olyanokkal, akik nem értik, vagy olyan helyen, ahol viselkednem kell, akkor igen.

Elég nevetséges, hogy viselkedni kell, amikor ilyesmiről van szó.

Igen, ez nagyon furcsa, próbálok is ellenállni neki. Csak direkt nyelvet használok, ha a halálról és a gyászról beszélek, és soha nem mondom ki például azt a kifejezést, hogy eltávozott. Néha feladom, mert nem akarok elszomorítani másokat, ami elég nagy hülyeség, de az elmúlt években azt is megtanultam, hogy mindenki másként kezeli a gyászt, és érzékenyebbnek kell lennem erre. Amikor megtörtént, olyan voltam, mint egy harcos, azt akartam, hogy mindenki nyíltan beszéljen róla, aztán rájöttem, hogy néhány embernek muszáj örök tagadásban maradnia, hogy túl tudjon élni. Mindenki próbál túlélni, és mindenkinek meg kell találnia a saját útját. Kedvesnek kell lennünk egymáshoz, mert ez az egyetlen időszak, amikor nem ítélhetünk el senkit, hagynunk kell, hogy azt tegye, amit akar. Abból a szempontból nagyon szeretem a temetéseket, hogy olyankor az emberek megengedik maguknak, hogy sebezhetőek legyenek.

A továbblépésre és a lezárhatatlanságára visszatérve, soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki eljutott a gyász utolsó fázisáig, az elfogadásig.

Amikor gyászolsz, kapaszkodsz valamibe, amitől jobban érzed magad, és ha látod, hogy másoknak javul az állapota, az jut eszedbe, hogy a tiéd is javulni fog. De közben nem javul, és ettől teljesen őrültnek és furának érzed magad.

Másokat hibáztatsz, amiért akkor is boldogok, amikor te épp elvesztettél valakit.

Nagyon élénken emlékszem arra az érzésre, amikor a legmélyebb szomorúság állapotában kinézek az ablakon, és látom, hogy az emberek a kutyáikat sétáltatják, minden megy tovább, ahogy szokott, miközben én csak arra tudok gondolni, hogy ez nem helyes, azonnal hagyjátok abba.

Tavaly szeptemberben Péterfy-Novák Évával beszélgettem, aki azt mondta, a mi társadalmunkban nincs kultúrája a gyásznak. Mi a helyzet Ausztráliában?

Ez abszolút így van nálunk is. Szuper dolog, hogy itt ülök Budapesten, és ugyanaz vesz körül, mint otthon. A gyász lett az új tabu, a régi időkben legalább megvoltak a saját kis rituáléink, de ma egyszerűen csak félünk. A halálfélelemmel kapcsolatos gondolataim minden nap változnak. Néha úgy érzem, egyáltalán nem félek, megadom magam a halálnak, mert tudom, hogy úgyis megtörténik. Vannak napok, amikor teljesen megbénít a gondolat, bár attól sokkal jobban félek, hogy a körülöttem lévők meghalnak. Van két fiútestvérem, akik pontosan tudják, hogy mit érzek, bármikor felhívhatom őket, hogy az édesanyánkról beszélgessünk. Nem is tudom, mit csinálnék, ha ez nem lenne, nagyon sokat segít.

Ha az ember elveszíti valamelyik szülőjét, kicsit megszűnik gyereknek lenni. Azért választottál egy hétéves kislányt főszereplőnek, hogy újratanuld a saját gyerekségedet?

Millie adta meg a lehetőséget, hogy kifejezzem, mit jelent a gyerek perspektívájából gyászolni. A gyász kicsit visszafejlődésnek is tűnik, újra gyerekké válasz, főleg, amikor egy szülőről van szó. Teljesen újra kell tanulnod boldogulni a világban. Millie-vel ki tudtam írni ezt az érzést magamból, emellett szerintem nagyon fontos, hogy mindig kíváncsiak és játékosak maradjunk. Abban az időben, amikor a könyvet írtam, ez nem ment könnyen. 

Az Elveszett és meglett dolgok könyve remek reklám Ausztráliának. Fontos volt, hogy ausztrál regényt írj egy ennyire univerzális témáról?

Nagyon szeretem Ausztráliát, és van ez a fura téveszménk, hogy azt gondoljuk, minden, ami más országokból jön, jobb, mint amit mi csinálunk.

brooke-5740.jpgMi épp az ellentétét szeretjük gondolni.

Tetszik ez a büszkeség! (nevet) Azt hiszem, nálunk a gyarmatosítás mellékhatása a kisebbrendűségi érzés. Pedig fantasztikus irodalmunk van és remek íróink, de még mindig más helyekről próbálunk mesélni. Éppen ezért, nekem nagyon fontos volt, hogy otthon játszódjon a történet.

A gyász mellett egy másik nagyon komoly tabuval, az öregséggel is foglalkozol a regényben.  Szerinted miért vagyunk hajlamosak elfelejteni, hogy a nagyszüleink is voltak fiatalok?

Ez is olyasmi, amit nem is realizáltam, amíg idősebb nem lettem. Amikor fiatal vagy, a nagyszüleidet nagyszerűnek látod ugyan, de úgy néznek ki, mintha mindig öregek lettek volna, mert túlságosan egoista vagy, és nem veszed a fáradtságot, hogy megismerd az életüket. Aztán ahogy öregszel, rájössz, hogy nekik is megvolt a saját életük, amibe te nem tartoztál bele. Azt hiszem, így működik a felnőttkor: elkezded megérteni, hogy a világ nagyobb, mint te vagy. Ez olyasmi, amire állandóan figyelmeztetnünk kell magunkat. Nem tudom, Magyarországon hogy működnek ezek a dolgok.

Az ageism (életkor alapú diszkrimináció – a szerk.) itt is erősen jelen van.

Ez nagy probléma az angolszász világban is. Karl egyáltalán nem volt betervezve a történetbe, de már a könyv felénél jártam, amikor a nagymamám stroke-ot kapott, és hazamentem, hogy meglátogassam. Néztem, ahogy a kórházi személyzet bánik vele, és megdöbbentett, hogy néhány ember nem látja értékesnek, elutasító vele, csak azért, mert öreg és beteg. Ennek nem így kellene lennie, és nincs is így minden kultúrában, de mi elfelejtettünk figyelni másokra és tanulni tőlük. Pedig nagyon sokat tanulhatnánk egy nőtől, aki már kilencven évet eltöltött a földön.

Miért vállaltad a rizikót, és írtál bele egy szexjelenetet is a regénybe?

Fontos volt, hogy megmutassam, az öregkor még nem egyenlő a halállal. Nem igazság, hogy mások úgy kezdenek veled viselkedni, mintha már nem is lennél ember. A könyv írása közben végig azon gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a jelenetet, nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, de aztán elég gyorsan kész lett. Az emberek kérdezgetik néha, hogy végeztem-e valamilyen kutatást előtte. (nagyon nevet)

Karl a regényben végig bizonytalan a férfiasságában, mert bár tudja, hogy férfiként meg kell védenie Millie-t és Agathát, nem tud mit kezdeni azzal, hogy utóbbi nem egy törékeny öreg hölgy, aki testőrre szorul, hanem egy harcias, karakán özvegyasszony.  Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy míg a nőknek van terük, hogy a társadalomban betöltött szerepük változásairól beszélgessenek, nagy probléma, hogy a férfiak szerepének változásával senki sem foglalkozik. Ha egy férfi nem pont úgy viselkedik, ahogy a társadalom elvárja, akkor már nem is lehet férfias. Szerinted ez az oka, hogy a férfiaknak nagyobb problémát okoz, hogy kifejezzék a gyászukat?

Száztíz százalékig így gondolom. Karl nagyon fontos nekem, a testvéreimhez is kapcsolódik. Mindketten szerethető, intelligens, kedves, gyengéd és kicsit különc férfiak, akik úgy érzik, hogy nem csinálják jól ezt az egész férfiasság dolgot, pedig a lehető legjobban csinálják. A társadalom viszont folyamatosan azt sulykolja beléjük, hogy nem igazi férfiak. A feminizmus jóvoltából a nőknek van tere és ideje, hogy beszéljenek a problémáikról, valami ilyesmire lenne szükség a férfiaknál is. Ez nemcsak női vagy férfikérdés. Nemcsak a nőket, de a férfiakat is bizonyos minták szerint kezeli a társadalom, pedig az ő szerepük is folyamatosan változik, csak erről nem beszél senki. Ausztráliában a heteroszexuális, fehér férfiak a legprivilegizáltabbak, mégis közülük kerül ki a legtöbb öngyilkos. Ez azért nagyon sokat elárul. Boldognak kellene lenniük, hisz ők irányítják a világot, de valami még sincs rendben velük.

„Mindannyian túl valamilyenek vagyunk”, gondolja Karl, amikor elhunyt feleségére emlékezik. Te mivel helyettesítenél a valamilyent?

Nagyon sokat harcoltam életemben a tökéletesség koncepciójával, és ez ellen mindig harcolni is fogok. Amikor kislány vagy, arra nevelnek, hogy mindig tetsszél az embereknek, tegyél boldoggá másokat, nyújtsd a legjobb formádat. Talán néha túlságosan is fontos, hogy megfeleljek más embereknek. Próbálok küzdeni ez ellen, és tudom, hogy sokszor a legegyszerűbb lenne nem törődni vele, vagy nem mondani semmit. Persze azt szeretném, ha az emberek jól éreznék magukat körülöttem, de a megfelelés sokszor nem a legjobb dolog, amit magaddal tehetsz. Az édesanyám is ilyen volt, láttam, ahogy mindent felad mások kedvéért. Ő a legnagyobb példaképen, de én nem akarok mindent feladni másokért, kell valami, ami csak az enyém. Erre állandóan figyelmeztetnem kell magam. Amikor körülötted minden nő ezt a leckét tanítja, nagyon nehéz máshogy csinálni.

A regény eredeti címe Lost&Found (Elveszett&megtalált). Azt tudjuk, hogy mit veszítettél el, mielőtt nekiálltál a könyvnek, de mire találtál rá írás közben?  

Azt hiszem, rájöttem, hogy teljesen oké szomorúnak lenni. Fontos és gyönyörű lecke volt.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr638055122

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.