Olvass!

KönyvesBlog

Richard Morgan: A világ tele van baromira idegesítő seggfejekkel

2015. november 10. .konyvesblog.

morgan5.jpg

 Fotó: Valuska Gábor

Richard Morgan másfél évtizednyi, utazgatással egybekötött angoltanítás után robbant be a science fiction világába Takeshi Kovacs-trilógiájának nyitódarabjával, a Valós halállal. A noir stílusjegyeivel is gazdagon operáló poszt-cyberpunk krimijére, aminek főhőse ráadásul félig magyar, azonnal lecsapott a Warner Brothers, így Morgan egy csapásra főállású íróvá válhatott, sőt még a Philip K. Dick-díjat is bezsebelhette. A Valós halált négy sci-fi és további díjak követték, közben Morgan képregényt írt a Marvelnek, aztán műfajt váltott, és a jövőt a Trónok harca komor, erőszakos, „középkoriasan barbári” világára cserélte, fantasy-je, Az acél emléke egyik főhőséül pedig egy előkelő származású, de a családja világát megtagadó meleg harcost választott. Angol kiadója Magyarországon készíttet applikációt a történethez, mi pedig leültünk beszélgetni a világ egyik legközvetlenebb írójával. Cambridge-ről, az íróvá válás nehézségeiről, a science fiction,a fantasy és a szépirodalom határvonalairól (Morgan erről bővebben is ír a weboldalán olvasható bejegyzésében), és arról, hogy a jelenünknek melyik irodalmi műfaj áll a legjobban. (Igen, az.)

Magániskolába jártál, innen vezetett az út Cambridge-be. Milyen volt a világ egyik legjobb egyetemén tanulni?

Fantasztikus. Cambridge óriási élmény volt a számomra, bár leginkább a drogok és a szex miatt. Az az igazság, hogy rettentően éretlen voltam, amikor felvettek, és kicsit rosszul is érzem magam amiatt, hogy nem használtam ki igazán ezt az óriási lehetőséget. Az igaz ugyan, hogy átkozottul nehéz bekerülni, de ha az embert felvették, akkor már nem kell güriznie, és simán ellébecolhat pár évig. Amikor felvettek, nyertem egy komoly presztízsű díjat, azt viszont sajnálom, hogy ezt az első év végén elvesztettem, mert a jegyeim nem voltak elég jók ahhoz, hogy megtarthassam. Azt tapasztaltam egyébként, hogy hozzám hasonlóan sok évfolyamtársamnak az jelentette a problémát, hogy túl fiatalon és tapasztalatlanul került be az egyetemre, csak azért, mert elég jók voltak hozzá a jegyei. De ez nem elég indok ahhoz, hogy az ember három évet töltsön az életéből egy egyetemen. A rendszer viszont sajnos már csak ilyen tökéletlen. Ha rajtam múlna, a saját tapasztalataimból kiindulva megfordítanám a dolgot, és kötelezném a diákokat, hogy az egyetem előtt két évet dolgozzanak vagy önkénteskedjenek a való világban. Ha az ember megtapasztalja, hogy milyen nehéz az élet, látni fogja, hogy ehhez képest az egyetem gyerekjáték. Ha ezt annak idején tudtam volna, sokkal keményebben hajtok Cambridge-ben. De azért nem volt rossz ez a pár év.

Richard Morgan: Az acél emléke

Fordította: Benkő Ferenc, Agave, 2015, 384 oldal, 3580 HUF

 

Gyerekkorod óta írónak készültél, az egyetemen viszont mégsem angol szakra jártál…

Kezdetben németet és franciát tanultam, amihez valamilyen szinten az irodalom is kapcsolódott. Végül történelemből diplomáztam, és elég sok szakirodalmat olvastam társadalom- és politikatudomány témakörben. Ezek közül sok olvasmányélményem befolyásolta a világlátásomat és a regényeim témáit, ahogy az is tagadhatatlan, hogy sokkal politikusabb íróvá váltam. Azt viszont nem mondhatnám, hogy óriási hatással lett volna rám. Sokkal meghatározóbbnak tartom mindazt, ami később, angoltanárként történt velem. Aki valaha is tanított már angolt mint idegennyelvet, az tudja hogy a tanár egyfajta hippilégkört igyekszik megteremteni, arra bátorítja a diákokat, hogy merjék használni az angolt (ne a saját nyelvüket), hogy legyenek magabiztosak, ne féljenek. Az elmélet egyébként működik is, de mindig vannak seggfejek, akik ezt a gyengeség jelének veszik. Tizennégy évig tanítottam, és ennyi idő alatt rengeteg szexista, rasszista bunkóval hozott össze az élet. Nem vagyok erőszakos ember, de nem egy olyan diák akadt az óráimon, akit képes lettem volna puszta kézzel megfojtani. Kovacsot (a Valós halál félig magyar főhőse, aki a Harlan nevű bolygó Újpest elnevezésű részéről származik - a szerk.) egyfajta feszültséglevezető alteregóként teremtettem meg, aki megteheti azt, amit én nem.

morgan2.jpg

Tehát az írás egyfajta terápiaként szolgált nálad?

Később tudtam csak meg, hogy Ian Fleming terápiaként írta a Bond-regényeket. Erős a gyanúm, hogy valamilyen szinten nálam is van összefüggés. Az írás egyfajta önterápiaként működik a számomra a mai napig: a regényeimben élem ki a frusztrációt, amit azok a seggfejek váltanak ki belőlem, akiket az élet az utamba sodor. Ha esetleg még nem vetted volna észre, a világ tele van baromira idegesítő seggfejekkel.

Szinte már mesébe illő a Valós halál sikersztorija. Alig fél évvel a megjelenést követően a megfilmesítés jogai is elkeltek, ráadásul a pletykák szerint közel egymillió dolláros vételáron, így örökre búcsút mondhattál az idegesítő diákoknak, ha a seggfejeknek nem is. Könnyű volt a sikerhez vezető út?  

Egyáltalán nem volt az, de sok szempontból csak magamat hibáztathatom érte. 1997-ben fejeztem be a regényemet, 2000-ben vették még, és végül 2002-ben jött ki. Én viszont már ’96-ban azt hittem, hogy befejeztem, és megpróbáltam kiadót találni neki, de az igazság az, hogy még messze nem volt kiadható formában.

Hány változatot írtál belőle?

Te jó isten, mennyit is? Megszámlálhatatlanul sokat! A regényeim úgy készülnek, hogy megírok pár oldalt, aztán átnézem, átírom, javítgatom, aztán megint írok egy kicsit, és ez így megy egészen az utolsó oldalig. Volt egy olyan kéziratom, aminek az első fele szépen meg volt szerkesztve, letisztázva, de a végét összecsaptam. Az ember az első fejezeteket szokta elküldeni a kiadóknak, és a regényem eleje mindenkinek nagyon tetszett, kérték, hogy küldjem a többit, de amikor elküldtem, visszadobták azzal, hogy ez szar. Úgyhogy kénytelen voltam nekiállni, és kijavítani a regény második felét is, és így már találtam hozzá kiadót. Csak saját magamat hibáztathatom, mert nem hallgattam azoknak a tanácsaira, akik egyébként könyvkiadással foglalkoznak, és tudják, mit beszélnek. Ráadásul a kilencvenes évek végének Zeitgeistje egyáltalán nem volt ilyen borúsan sötét, mint most, az emberek nem akartak komor antihősöket. Szóval csak én tehetek róla. Végül csak a puszta szerencsének köszönhettem, hogy összejött a dolog. Mint Ripley-nek az Alien elején. A legtöbb elsőkönyves író még két-három évig kénytelen megtartani az állását, és három-négy jó könyvet kell írnia, mire kizárólag az írásnak szentelheti magát, és meg tud élni belőle. De legyünk őszinték, a legtöbben még akkor sem fognak annyit keresni, hogy csak a regényeikből meg tudjanak élni. Nekem hihetetlen mázlim volt. 2002-ben kijött a könyvem, hat hónappal később a Warner Brothers megvette a filmjogokat, úgyhogy abbahagyhattam a tanítást. Mintha a sors kárpótolni akart volna azokért az évekért, amiket a csökönyösségemmel elvesztegettem.

morgan1.jpg

A Valós halál komor, nyomasztó hangulata szerinted nem passzolt a kilencvenes évek végi korszellemhez. Az acél emlékével indított fantasy trilógiáddal viszont remekül ráéreztél az utóbbi évek egyik legfontosabb popkulturális trendjére. A Trónok harca szinte már isteni magasságba emelte George R.R. Martint, a fantasy lett a kétezres évek emblematikus műfaja.

Semmi esetre sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy ebben úttörő lettem volna. Martin már egy évtizeddel előttem megírta a Trónok harcát, Joe Abercrombie is jó pár évvel előttem járt, és meleg karakterek már Ringil (Az acél emléke főszereplője -  a szerk.) előtt is voltak a fantasy regényekben. Azt viszont kijelenthetem, hogy egy friss trend részese voltam, és ez jó érzés.

A fantasy zsánere sok szempontból rokon a science fiction műfajával. Monumentális világépítés, különleges lények, mítoszteremtés jellemzi mindkettőt, innen nézve tehát nem meglepő a váltás. Téged mi vonzott a fantasy műfajában, miért akartál váltani?

Mert megtehettem. Friss akartam maradni, de öt sci-fi után kicsit kezdtem belefásulni a zsánerbe. Fantasyt már írtam korábban, de csak magamnak, és íróként a sci-fi mellett ez a műfaj izgatott még nagyon. Konkrét sztorim egyébként nem volt, csak karakter- és történetvázlataim, hangulatképek, amiknek egy része végül egy az egyben be is került az Az acél emléke nyitófejezeteibe. Elvittem ezeket a kiadómhoz, és az a jó abban, ha az ember sikeres szerzőnek számít, hogy másban is kipróbálhatja magát. A kiadó általában teret enged neki. Megmutattam a szerkesztőmnek a vázlataimat, ránézett, és hümmögve ezt kérdezte: hány könyvre gondoltam? Mire én: nem is tudom, szerintem egy. A Keresztapát idéző jelenetet képzelj el. Újra megkérdezte: szóval hány könyv is lenne? Én pedig bedobtam, hogy három és bingó. Csak a karaktervázlataim alapján megkaptam a szerződést három könyvre, és ezt nagyon szeretem a brit és az amerikai kiadóimban: abszolút hagynak érvényesülni, nem terelgetnek bizonyos irányokba.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövő és a múlt után a jelenben játszódó regényt írj?

Az irodalmi zsánereket, a lektűrt és a szépirodalmat erőszakkal elválasztani akaró határvonalak egyre inkább elmosódnak, sok mainstream kortárs szépirodalmi regény gyakorlatilag science fiction. Vegyük például Kazuo Ishiguro Ne engedj el című regényét, abszolút megfelel a science fiction műfaji kívánalmainak, de David Mitchellt is említhetném. Ha az ember a jelenről akar írni, kénytelen science fiction módba váltani, mivel science fiction a valóságunk. Ez a 21. század zsánere. Ennél izgalmasabb terepet nem tudok elképzelni.

morgan3.jpg

Jól sejtem, hogy jelenleg sci-fit írsz?

(nevet) Nos, igen. Nagyon erőszakos, nyomasztóan sötét történet lesz, ami ugyanabban a világban játszódik, mint A fekete férfi (a regény 2016 elején jelenik meg magyar nyelven - a szerk.), de nem közvetlen folytatás. Egy ideje már nem írtam egyes szám első személyű narratívát, most ehhez is visszatérek, és jó érzés. A kiadóm jövő ősszel szeretné megjelentetni a regényt, remélem, hogy sikerül időben befejeznem.

Nagyon markáns a regényeid képi világa, erőteljesek a Takeshi Kovacs-regények filmes referenciái. A regényeid mellett később képregényeket is írtál a Marvelnek, videojátékokon dolgoztál, a Valós halál forgatókönyvét viszont nem te írod, és A fekete férfi című regényedét sem, aminek ugyancsak elkeltek a megfilmesítési jogai. Fel sem merült benned, hogy a filmiparra válts?   

Tizenegy éves korom óta írónak készültem, és ki tudja, ha okosabb vagyok, és regény helyett először képregényeket vagy filmforgatókönyveket írok, talán ezeken keresztül könnyebben kiadót találtam volna a Valós halálnak. De én már csak ilyen javíthatatlan regényíró vagyok. Ismerek olyan forgatókönyvírókat, akik elég tisztességesen megélnek, de egy munkájukat se mutatták még be, a forgatókönyveik egyszerűen eltűnnek a filmstúdiók süllyesztőjében. Van valami szomorú ebben, hogy az ember egy életen át írja a forgatókönyveket, és semmi sem lesz belőlük. Még ha a könyveim nem is fogynának olyan jól, megvan az a tudat, hogy megjelentek, bárki bármikor elolvashatja a történeteimet. Az írás számomra kommunikáció a világgal, az érzéseim, a gondolataim közvetítése az olvasóim felé. A filmforgatókönyveknél sokkal nehezebb ezt a fajta kapcsolatot kialakítani, még ha le is forgatják a filmet, mire a mozikba kerül, rá se lehet ismerni az eredeti forgatókönyvre, amiért a stúdió fizetett. Érzelmileg sokkal kevésbé kielégítő ez az alkotói út.

Szerző: Orosz Anna

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr528065540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.