Olvass!

KönyvesBlog

Halász Judit a világ legcsiribiribb énekesnője

2015. november 11. Kiss Orsi

hj1.jpgFotó: Szkárossy Zsuzsa

Minden felnőttnek, aki volt egyszer gyerek – hangzik a Nem születtem varázslónak című kötet ajánlója, melyben Halász Judit színész-előadóművész mesél Orosz Ildikó közreműködésével gyerekkorról, egy rendkívül szoros anya-lánya kapcsolatról, a lovaglás iránti szenvedélyéről, és persze színházról, főként egyről, a Vígről, melynek immáron ötven éve a tagja. A kötetből kiderül, hogy amikor elkészült az első lemeze, nem gondolta volna, hogy egy teljesen új fejezet kezdődik az életében, azt meg pláne nem, hogy az kifejezetten gyerekeknek szólna. Ma azonban – egyik rajongója megfogalmazása szerint – „ő a világ legcsiribiribb énekesnője”, akivel a keddi könyvbemutató előtt beszélgettünk színházról, Mirr-Murr-ról, a kortárs költők együttműködéséről, és kiderült az is, mit szólt hozzá, amikor a Prosectura zenekar feldolgozta az Almaszósz című dalát.

Ötven éve a Vígszínház tagja, ennyi idő alatt pedig nyilván rengeteg emlék, benyomás halmozódott, rakódott egymásra, a sok év alatt pedig egyik talán ki is oltotta a másikat. Vissza tud még emlékezni arra, mi volt az első érzés, az első gondolat, amikor színészként megérkezett ide?

Hát persze. Az első érzés őrületes félelem volt amiatt, hogy egy ilyen nagyon nagy társulatba kerültem: nem létszámilag volt nagy társulat, hanem hatalmas színészek voltak a tagjai. Magyarország egyik legjobb, legkomolyabb, legerősebb társulata volt. Várkonyi Zoltán vezette, mindenki szeretett volna idekerülni, mert ő nagyon jó színházteremtő személyiség volt. Bejöttem, és ott volt az a rengeteg nagyság, én pedig azt hittem, hogy el fogok veszni. Ki lesz rám kíváncsi, mikor itt vannak azok, akikre én magam is kíváncsi vagyok? Ez volt az első érzésem. Aztán megtanultam lassan, hogy itt semmi nem számít, csak amit az ember produkál, az, ami a színpadon történik. A színpadi történésnek pedig előzményei vannak, azok pedig a próbák. Ha azokat valaki nem veszi komolyan, akkor az egész nem ér semmit.

Orosz Ildikó - Halász Judit: Nem születtem varázslónak

Park Kiadó, 2015, 328 oldal, 3500 HUF

 

Jól érzem, hogy hamar otthonra talált a Vígszínházban?

Nagy szerencsém volt, ezt hozzá kell tennem. Augusztustól szerződtem ide, de már márciusban volt egy bemutatóm, amihez Várkonyi meghívott engem vendégnek, hiszen akkor még a Pécsi Nemzeti Színház tagja voltam. Akkor tehát már játszottam itt: Sulyok Mária volt az anyukám, Bilicsi Tivadar az apukám, és sok komoly színész vett engem körül, egy Csiky Gergely-darabot adtunk elő. Az első darab, amelyben tagként játszottam, egy kamaraszínházi előadás volt, Darvas Iván volt a partnerem, aki szintén akkor került ide vissza a „száműzetésből”. Mind a kettőnknek ez volt az első bemutatónk. Természetesen már az első darabnál arra gondoltam, hogy itt a Sulyok, meg a többi nagyok, és ők biztosan jobban érdeklik a közönséget, mint egy „újszülött” a társulatban. Aztán észre kellett vennem, hogy ha egy jelenetben pontosabb és jobb, amit én csinálok, mint azok, akik esetleg egy másik jelenetet tudnak jobban, vagy abban éppen nem olyan jók, akkor az a fontosabb a közönségnek, amit én csinálok. Azért pedig mindig meg kell dolgozni, a sikert nem adják ingyen, na. (nevet)

A most megjelent kötet címe: Nem születtem varázslónak – alapvetően azt gondolom, hogy az emberek többsége felnőttkorára szinte észrevétlenül felejti el, hogy milyen volt gyereknek lenni, és akkor fedezi fel ezt újra, amikor ő maga is szülővé válik. Könnyű volt megtalálni azt a nyelvet, azt a hangot, mellyel megszólította a gyerekeket, vagy nem is kellett igazán keresgélnie, mert mindig is megvolt önben?

Gondolom... De fogalmam nem volt róla, mert soha eszembe nem jutott, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni. A könyv címe a Mit tehetnék érted? című dalnak egy sora. Sokat gondolkoztunk a címen, én legszívesebben azt adtam volna, hogy Lovak, szerepek, dalok (nevet), de a kiadó ezt nem találta elég jónak. Végül a Nem születtem varázslónak mellett döntöttünk. Én csak attól félek, nehogy öntelt címnek hangozzék, mert sosem gondoltam magamról, hogy varázslónak születtem volna. Ez a dal nagyon fontos nekem, de azt látom, hogy a felnövő gyerekeknek is. Azoknak a gyerekeknek, akik készülnek elhagyni engem és az én dalaimat, mielőtt újra visszatérnének később már huszonéves korukban. Ezt a dalt továbbra is nagyon szeretik, mert ez számukra is jelent valamit.

„Ma már nincsen 13 éves nézőm” – írja a könyvben, utalva arra, hogy az a gyerek, aki kicsiként szívesen hallgatta a dalait, kamaszként elfordul tőlük, ön azonban mindezt természetes folyamatként írja le a kötetben. Soha nem fájt ez önnek?

Eleinte, amikor még ezt nem tudtam, akkor fájt. Akkor nem is értettem az okát, hiszen olyan zeneszerzők dalairól van szó, akik az anyukájuknak meg az apukájuknak meg a húszéveseknek szerzik a zenét, a szövegírók pedig a magyar költészet legjobbjai. Aztán, ahogy lassan-lassan megismertem a gyerekeket, ez megváltozott. Valószínűleg a szívem, a lelkem mélyén mindig ismertem a gyerekeket, csak nem tudtam róla, hiszen nem kellett nagyon sokáig gondolkoznom rajta, hogy hogyan kell hozzájuk szólni, rögtön észrevettem, amikor egy rossz hangot ütöttem meg, és azt rögtön el tudtam hagyni. Nem szabad soha másképpen beszélni, mint úgy, ahogy az ember a világon a legtermészetesebbnek tartja, mert a gyerekben nem az a nehéz, hogy gyerek és őszinte, hanem az a nehéz, hogy addig figyel, amíg érdekli valami. És ha nem érdekli, akkor mással foglalkozik.

Szinte közhely, hogy manapság sokkal több külső inger és hatás éri a gyerekeket, sok esetben teljesen más érdekli őket, mint a szüleiket, és tökéletesen hidegen hagyja őket, ami pedig esetleg a szülőnek fontos. Mit tapasztal, nehezebb lekötni a figyelmüket? Másképp kell ma megszólítani őket, mint tíz-húsz évvel ezelőtt?

Nagyon nehezen válaszolok erre, mert az ember maga is változik, nap mint nap. Valószínűleg másképp szólítottam meg a gyerekeket húsz és harminc évvel ezelőtt, de mivel én is változom, a körülöttem lévő világ is változik és a gyerekek is változnak, azt gondolom, hogy változott a megszólítás is. De ez a világon a legtermészetesebb dolog, ahogy az is, hogy egy csomó olyan technikai újdonság van ma már, ami előtte nem volt, és a gyerekek ezeket borzasztóan szeretik. Csak néha-néha szeretném – nem konkurenciát, arra nem is gondolok – egy kicsit elterelni a figyelmüket, másfelé fordítani őket, mert nem csak technikai beállítottságú gyerekek vannak a világon, hanem vannak a lírára kicsit fogékonyabb gyerekek is. Mindig arra gondolok, hogy ez a mi világunk nem a költészet világa, itt a költészet meghal, és szép lenne, ha nem halna meg, mert a magyar költészet a világ egyik legjobb költészete.

Az ön munkásságát ismerve is egyértelmű, de a könyvben is leírja, hogy rengeteg verset olvas. Mi alapján szelektál, amikor egy új lemezhez keres műveket?

Az első a méret, hogy milyen hosszú. Nagyon hosszúakat már el se merek kezdeni olvasni – még beleszeretek, és csak sajnálni fogom, hogy ebből nem lehet dal. Az Arany Laciból olyan régóta szerettem volna egy dalt, de nagyon hosszú. (nevet) A második szempont, hogy ritmikailag ne nagyon nehezítse meg a zeneszerzők dolgát, noha elég gyakran előfordul, hogy megnehezítem a dolgukat, mert beleszeretek egy-egy olyan versbe, ami problémát okoz nekik. De ha kortárs szerzőről van szó, akkor már az is megtörtént, hogy a zeneszerzők felhívták a költőt.

hj2_1.jpgLévai Balázs, Halász Judit és Orosz Ildikó a bemutatón

Együttműködőek ilyenkor a kortárs szerzők?

Abszolút, jó tapasztalataim vannak.

A könyvben többször felbukkan Tóth Krisztina és Szabó T. Anna neve, ahogy sok más kortárs költőé is. A klasszikusokról általában elmondható, hogy azok már belénk ivódtak, hiszen a szüleink is olvasták nekünk, az iskolában is tanultuk őket, teljesen a magunkévá tettük őket, egy friss kortárs műről pedig ugyanez nem mindig mondható el. Ott mi alapján dől el, hogy alkalmas-e arra, hogy dal legyen belőle?

Hogy miről szól és mennyire szellemes. Tóth Kriszta és Szabó T. Anna is hallatlanul szellemes verseket írnak. Engem érdekelnek, miről szólnak a versek, hiszen a klasszikusok is szólnak valamiről, csak el kell őket igazán olvasni. Ez engem mindig is érdekelt: a ritmikája, hogy miről szól, és a mérete (nevet), ezek a kritériumai a jó versnek. Ebben azért még ma is sokat segítenek nekem a zenészek, mert néha eltévedek az irodalom zsákutcáiban. (nevet) Ott van például Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért című verse, ami egyáltalán nem könnyű, de amiből Cipő nagyon szép dalt írt. Vannak problémás versek, de akikkel együtt dolgozom, szerencsére szívesen próbálnak zeneileg alkalmazkodni ahhoz, amit csinálok.

Van néhány olyan vers, amely az ön előadásában vált ismertté, később azonban más zenekarok más zenei stílusban feldolgozták őket. Ilyen volt a Prosecturától az Almaszósz, vagy a Hegyi tolvaj az Ocho Macho zenekartól – mit szól ezekhez a feldolgozásokhoz?

Megmondom őszintén, nagyon hízeleg nekem, hogy nekik is tetszett, és a saját stílusukban magukévá akarják tenni a dalt. Mert a dal ugyanaz, csak egy tökéletesen más feldolgozásban, hangszerelésben hangzik el. Én nem bánom (nevet) – én így adom elő, te úgy adod elő. Hiszen ha az eredeti hivatásomhoz, a színészethez fordulok, akkor gondoljunk bele, hogy Shakespeare-t hányan adnak elő. És hányan adnak elő, hogy azt mondjuk, ez jó volt? Egy dal esetében persze minden stílusnak megvan a maga közönsége, de egy Shakespeare-előadásra könnyen azt mondhatjuk, hogy ez a jó, ez pedig egy kevésbé érdekes előadás.

A lemezek mellett egy bizonyos generációnak meghatározó élménye volt a Mirr-Murr-sorozat, amely az ön narrációjában vált ismertté. Volt annak idején kedvenc szereplője?

(nevet) Nem volt, de az Oriza Triznyák elég helyes figura volt. Említette, hogy egy generáció kedvence volt – Marton Lászlónak van egy négyéves kislánya, és ő azt mondja, hogy nem tudják kivenni a DVD-lejátszóból a Mirr-Murrt. Mindig megpróbálnak valami mást berakni, de ő folyton a Mirr-Murrt akarja.

Érdekes, amit mond, mert a könyvben elmeséli, hogy amikor ez a sorozat készült, akkor éppen sokat játszott, sok szerepe volt, és a Mirr-Murrt akkor nem is tartotta jelentős munkának…

Egyáltalán nem, sőt, amikor elkezdtük, akkor az életem álma, a Lila ákác és a Nápolyt látni, és… című film között voltam, ez pedig olyan kis semminek tűnt, és végül ez maradt leginkább életben. Ez milyen érdekes…

A könyv egyik legkedvesebb momentuma az a levél, amelyben egy kislány a legcsiribiribb énekesnőnek nevezi önt. Kapott valaha ennél nagyobb dicséretet?

Alig egy éve kaptam egy kis diákolimpiai aranyérmet, amelyet ez a kislány valószínűleg nyert valahol. Ő ezt nekem adta, és mellékelt hozzá egy kis lapot, amire azt írta, hogy „a világ legcsiribiribb énekesnőjének”. (nevet) Egészen meghatott, és nagyon szellemesnek találom. Ennél szebbet nem kaptam.

Nem volt élveboncolás – mesélte nevetve Halász Judit a Vígszínház büféjében tartott keddi könyvbemutatón, amikor Lévai Balázs arról faggatta, milyen volt újraélni, újramesélni az életét. A színésznő a lakásán több alkalommal is találkozott Orosz Ildikó újságíróval, aki lejegyezte az élettörténetét, Halász Judit ugyanakkor azt mondta, oda kellett figyelnie, meddig megy el a kitárulkozásban. A könyvből sok más mellett kiderül, hogy szenvedélyes lovas volt. „Életem egyik legfontosabb periódusa volt” – mesélte most. A lovaglás során hallatlan fegyelmet tanult, a legnagyobb élménye pedig az volt, amikor legyőzte a félelmet és a halálfélelmet magában. Amikor a Vígszínházba került, színészóriásokkal játszhatott együtt. Az egyik darabban emberes pofont kapott mindig Sulyok Máriától („Öt perccel előtte már izgultam, hova repül a fejem”), hozzátette ugyanakkor azt is, hogy színészileg tőle tanulta a legtöbbet. Halász Judit egy kritika hatására kezdte megszólítani a koncertjein a gyerekeket, a kérdések azonban nem mindig sültek el jól. Arra a kérdésre, hogy „Milyen ember az apukád?”, a gyerekek rendszerint azt válaszolták, hogy „Jóóóó”, egyszer azonban valaki azt mondta: „Verekedős – megver engem és az anyukámat is”. Az első albuma még nem gyerekeknek készült, és amikor a fiát vitte a játszótérre, akkor tűnt fel neki, hogy a gyerekek a Kép a tükörben dalait énekelgetik (ezen a lemezen jelent meg például a Micimackó, a Bóbita vagy a Csiribiri – a szerk.). Az énekesi karrierje utóbb kihatott arra is, hogy milyen szerepeket kapott – a gonosz boszorkány szerepét már egyáltalán nem osztják rá, ő azonban azt mondja, hogy előadóművészként olyan dolgokat is megtanult, melyeket máskülönben most nem tudna.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr678070092

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2015.11.11. 17:00:45

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.